„A jövő csupa múltból áll”
(Anatole France)
2008. április - Az alma mater és az erdészképzés rövid története
A bécsi udvari kamara 1735. június 22-én kelt leiratával hozta létre a Selmecbányán létesítendő Berg-Schola, a Bányászati-Kohászati Tanintézetet, részletesen szabályozta annak működését, meghatározta a tananyagot, a tanulmányi rendet, a követelményeket, a tanulók létszámát.
Selmecbányán korábban is képeztek vezető műszaki szakembereket, az 1735-ös rendelkezés a mai értelemben vett iskola jellegű intézményt teremtette meg. A Tanintézet első oktatója Mikoviny Sámuel, a „hét alsó-magyarországi szabad királyi bányaváros mérnöke” volt, aki elindította, majd másfél évtized alatt megszilárdította nem csak a magyar bányászati-kohászati, hanem a felsőszintű műszaki oktatást is. Az oktatás nyolc diákkal indult, a két év tanulmányi idő első évében matematika tantárgynév alatt általános mérnöki ismereteket oktattak.
A XVIII. század közepén gyorsan fejlődő természettudományok, a szakemberek iránti igény növekedése kikényszerítette 1762-ben Mária Terézia döntését egy, az egész birodalom igényének megfelelő szintű Bányászati-Kohászati Akadémia megalapításáról. A képzés idejét 1770-ben három évre emelték, a tantervi utasításban az uralkodó utasítást adott arra, hogy az erdészeti oktatásra különös gondot kell fordítani.
A XIX. század elején a bányaműveléstanon belül előadott erdészeti ismeretek már kevésnek bizonyultak, szükségessé vált az önálló, az erdészetet magasabb szinten művelő szakemberek képzése. A bécsi udvari kamara, valamint a Pénzverészeti és Bányászati Kamara javaslatára az uralkodó I. Ferenc 1807. augusztus 30-án elrendelte a Selmecbányai Bányászati Akadémia szervezetén belül az Erdészeti Tanintézet felállítását. A Tanintézet első tanáraként Wilckens Henrik Dávid kapott kinevezést, melyet 1808. április 9-én vett át az udvari kamara titkárától. A kinevezéssel együtt vette kézbe az alapítólevelet, ezért ezt az időpontot tekintjük az önálló erdészeti felsőoktatás alapításának is.
Wilckens 1809. február 12-én, a király születésnapján tartotta meg első előadását az Akadémiát irányító főbányagrófi hivatal tagjai, valamint a teljes akadémiai hallgatóság előtt. Az erdészek számára a tanulmányi időt két évben szabták meg. Az első évben a hallgatók kötelezően a mennyiségtant, erőműtant, természettudományt, erdészeti növény- és állattant és erdészeti vegytant hallgattak. A második év tantervében a gyakorlati bányaművelés hallgatóival közösen erdőnevelés és erdőművelés, az idegen fanemek meghonosítása, erdőmértan, térképezés, erdőbecslés, erdőrendezés, úsztatás és szenítés, csúsztatók, vízgyűjtők és eszközök építése tantárgyak szerepeltek.
Az Erdészeti Tanintézet megalapításáig a bányaerdők kezelését is a bányászok végezték, az erdészetet a bányászat szerves részének tekintették. A tanintézet felállításának célja a rendszeres erdőgazdálkodás megteremtése, és szakképzett erdőtisztek képzése volt. Ennek érdekében a képzés kezdetétől fogva kiemelt hangsúlyt kapott a gyakorlati képzés, melynek biztosítására már 1817-ben kéregtörő malmot, fűrészmalmot létesítettek tanulmányi céllal.
1816-tól új tanterv lépett érvénybe, mely három év tanulmányi időben algebra, elméleti geometria, trigonometria, tervek rajzolása, majd fizika, mechanika, hidrosztatika, aerosztatika szerepelt az első évben. A második–harmadik év az erdészeti szaktárgyakat tartalmazta.
Az 1846-os tanulmányi reform életbe léptetésével a tanulmányi idő négy évre emelkedik, 1848-tól az Erdészeti Tanintézet önálló akadémiai rangot kap, ettől kezdve az Alma Mater neve Berg- und Fordstakademie – Bányászati-Kohászati és Erdészeti Akadémia. A szabadságharc után a nem magyar anyanyelvű hallgatók jelentős része elhagyja Selmecbányát. Az oktatási nyelv 1867-től magyar lett.
1872-ben Wagner Károly irányításával új szervezet és tanterv készült az erdészet oktatására, amely az általános tanfolyamon kívül erdőmérnöki tanfolyamot is előírt: ebben a munkában találkozunk először az erdőmérnök kifejezéssel, amely a szak műszaki jellegét kívánta kidomborítani. Az alapképzésen túl a negyedik évfolyamban géptan és gépszerkesztéstan, geodézia, vasút- és hídépítészet, gépelemek szerkesztése, erdészeti gépek, építészet, könyvvitel, váltótörvény tantárgyak szerepeltek. Az 1872. évet tekintjük az önálló erdészképzés kezdetének: a korábban egyetlen erdész tanszék abban az évben vált szét erdőrendezésre, növénytan-erdőtenyésztésre, és erdészeti iparmű, és tanerdő használatra.
1904-ben újabb tanszabályzat lépett érvénybe, a továbbra is négyéves mérnökképzést folytató intézmény a M. kir. Bányászati és Erdészeti Főiskola név a tudományokkal foglalkozás magasabbrendűségét volt hivatott képviselni: mérnöki oklevél és cím a végzettek részére, rektor és dékán kinevezésének bevezetése. Az I. világháború előtt a főiskolának már húsz jól fölszerelt tanszéke volt. A korszak profeszszorai közül kiemelkedik Christopher Doppler fizikus; Feistmantel Rudolf, aki újjászervezte a császári birodalmi erdőbirtokok rendjét, és irányította az 1852. évi osztrák erdőtörvény kidolgozását; Wagner Károly, a magyar erdészeti szaknyelv megteremtője, az első magyar erdőtörvény megalkotója, a ma is kiadásra kerülő Erdészeti Lapok alapítója; Vadas Jenő, a magyar erdészeti kísérletügy megteremtője.
Az első világháborút lezáró békediktátumok Selmecbányát a felvidékkel együtt az akkor létrehozott Csehszlovákiához csatolta. Az 1918 őszén menekülni kényszerült főiskola székhelye a több város vetélkedéséből győztesen kikerült Sopron lett. Az alig megtelepedett alma mater sorsa 1921-ben újra bizonytalanná vált, Sopron és környéke Ausztriához csatolásának okán. Az, hogy Sopron végül is magyar város maradt, nem utolsósorban a pár éve itt új hazát találó főiskolásoknak köszönhető: a frontról hazatért hallgatók 1921. szeptember 8-án az ágfalvi csatában kényszerítették visszafordulásra a város elfoglalására érkező osztrák csendőröket. A december 14-ei népszavazás eredményében is szerepe volt a főiskolásoknak, minek következtében Sopron és környéke magyar maradt. A magyar nemzetgyűlés ennek elismeréseként adományozta Sopronnak a Civitas Fidelissima – a leghűségesebb város címet.
A Főiskola a honvéd főreáliskola céljára az 1897–98-ban épített épületcsoportot kapta meg a várostól. 1931-ben doktori fokozat odaítélésére vonatkozó jogot kap. 1934-ben a főiskolai tanács tiltakozása ellenére a budapesti egyetem Közgazdaságtudományi Karával, és az Állatorvosi Főiskolával a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen belül Bánya- Kohó-, és Erdőmérnöki Kar alakult.
A két világháború között megszilárduló soproni oktatást a II. világháború után két jelentős veszteség érte. 1949-től fokozatosan leválasztották, és Miskolcra telepítették a Bánya- és Kohómérnöki Karokat, az 1956-os forradalom és szabadságharc bukása után pedig az Egyetem oktatóinak és hallgatóinak nagy része elhagyta Magyarországot. Az eltávozott oktatók és hallgatók nagy csoportja Vancouverbe (Kanada) került. Itt a British Columbia Egyetem Erdőmérnöki Karán létrehozták a magyar divíziót, és nagyrészt a hallgatókkal együtt Kanadában letelepedett oktatók segítségével oklevelet szereztek. Az eltávozottak közül többen munkájuk eredményeként nemzetközi elismerést vívtak ki maguknak az USA-ban, Németországban, Svájcban és Ausztriában. A forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján tartott soproni ünnepségsorozat résztvevőiként büszkén vállalták soproni gyökereiket, és elismerő szavakkal illették az itt kapott képzést és jellemformáló nevelést.
1957-től Sopronban megindult a faipari mérnökképzés, amely 1962-ben önálló karrá szerveződött, és Erdészeti és Faipari Egyetem lett az alma mater neve. 1972-től a Székesfehérváron működő Földmérési és Földrendezői Főiskolai Karral bővül, 1996-tól Soproni Egyetem, 2000-től Nyugat-Magyarországi Egyetem a neve hét karral négy városban: Sopron, Székesfehérvár, Mosonmagyaróvár, Győr.
2008 elejétől a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola csatlakozásával alakult az új Nyugat-magyarországi Egyetem, amely Magyarország – a hallgatói létszámot tekintve – hatodik legnagyobb egyeteme.
1993-tól az erdőmérnök-képzésből kivált a környezetmérnök, a vadgazda mérnök, a természetvédelmi mérnök és a környezettudományi szak, melyekkel az Erdőmérnöki Kar oktatási palettája színesedett, bővült. A Sopronban létrejött „zöld egyetem” egyik Kara, amely felvállalja ezt a minősítést képzési, kutatási, szolgáltatási és értelmiségformálási filozófiájának alaptételeként.
Az évszázadok során az Erdőmérnöki Kar és jogelődjeinek sora működésében tudatosan és eredményesen ötvözte a hagyományőrzést a kor igényeihez és elvárásaihoz való folyamatos alkalmazkodással, és ezen az alapon munkálkodva nemzetközi ismertséget, elismerést vívott ki magának. A Kar meglévő és folyamatosan fejlődő szellemi, tárgyi és anyagi erőforrásai, dolgozóinak elhivatottsága a garancia arra, hogy a jövőben is tartós fejlődési pályán marad.
A 200 éves megemlékezés-sorozat nyitóünnepsége
Az Alma Mater Kiállítás megnyitása
Az Erdőmérnöki Kar a 200 éves évforduló tiszteletére ünnepségsorozatot tart 2008-ban, ennek nyitóprogramjaként február 28-án délelőtt az Erdészeti Múzeumban megnyitottuk az Alma Mater Kiállítást, amely a Szlovák Bányászati Múzeum kezdeményezésére jött létre 2006-ban. Rendhagyó vándorkiállításról van szó, hiszen a selmeci utódintézmények székhelyén megrendezendő kiállításoknak csak a témája (alma mater) azonos, a forgatókönyv, a tárgyi és dokumentációs anyag nagy része azonban helyszínenként különböző. Az első tárlatot a látogatók 2007 augusztusáig Selmecbányán tekinthették meg.
A jelenlévők közösen énekelték el a bányászhimnuszt, majd a soproni dokumentumokkal, aktualitásokkal átdolgozott kiállítás megnyitóján prof. dr. Náhlik András, az Erdőmérnöki Kar dékánja köszöntötte a szép számban megjelent selmeci, soproni, miskolci, az alma mater utódintézményeinek polgárait. Rövid történeti visszatekintés után köszönetet mondott Selmecbánya polgármesterének, a selmecbányai Bányászati Múzeumnak, a Miskolci Egyetemnek és a soproni Bányászati Múzeumnak a kiállítás anyagának átadásáért, majd átadta a szót Selmecbánya polgármesterének. Pavol Balzanka köszöntőjében a folyamatos kapcsolattartást, a két város között kialakult baráti kapcsolatokat, a selmeci Akadémia utódintézményei hallgatóinak, vezetőinek rendszeres látogatásait nagyra értékelve, azt egy Európa közepén kialakult nagy családhoz hasonlította, s a további együttműködéssel kapcsolatos igényét hangsúlyozta. Szlovák nyelven elmondott beszédét a selmeci Bányászati Múzeum munkatársa, Ébert András fordította magyarra a tőle megszokott magas színvonalon, és egyéni fordulatokkal.
A megnyitóbeszédet prof. dr. Faragó Sándor, a Nyugat-magyarországi Egyetem rektora tartotta, üdvözölve a megjelent selmecbányai küldöttséget; a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Karának (volt Bányamérnöki Kar) dékánját prof. dr. Bőhm Józsefet, a Műszaki Földtudományi Kar (volt Kohómérnöki Kar) dékánját prof. dr. Gácsi Zoltánt, és stratégiai és fejlesztési rektorhelyettesét prof. dr. Mang Bélát; a megjelent érdeklődőket. Rektor úr is visszatekintett a múltba, hangsúlyozta, hogy a kiállítás az 1735-ben alapított bányatisztképző iskola, és a 200 éve létesített Erdészeti Tanintézet történetét, továbbélését, gazdagodását mutatja be. A gazdag gyűjtemény csak kis része kerülhetett most a látogatók elé, az itt bemutatott tárgyaknak egyéni történetük van. Ennek illusztrációjaként a jelenlévőknek bemutatta saját waldenét, melyet soproni hallgatóként diákkorában viselt. Utalt arra, hogy a látogatók az erdész felsőoktatás időszakait ismerhetik meg, amelyeknek határkövei a 200 éves történelem jeles fordulói. A kiállítás kiemelt figyelmet fordít az oktatás fejlődése mellett a selmeci–soproni–miskolci diákélet bemutatására, a tanár-diák kapcsolatra. Kiemelte a hagyományok összetartó, nevelő hatását, és hogy a hallgatók által felállított korlátokat, normákat mindenki önként vállalta, vállalja a selmeci–soproni szellem és hagyományok őrzése és megélése során. A jövőbe tekintve elmondta, hogy a múlt intelmeit figyelembe véve a minőség, barátság és egymás segítésének szellemében oktatja a mai egyetem a hallgatókat. Maradjunk szívünkben selmeci diákok – zárta megnyitóbeszédét Faragó Sándor rektor.
A megnyitóünnepség után Varga Tamás, az Erdészeti Múzeum igazgatója invitálta tárlatlátogatásra a résztvevőket. A nagyszámú érdeklődő csak csoportokra osztva tudta megtekinteni a jubileumi kiállítást, amely egy évig tartózkodik Sopronban, majd átalakított formában újabb egy évig Miskolcon lesz megtekinthető.
Az Alma Mater Sopron Kiállítást a 200 éves erdészeti felsőoktatás jubileumi rendezvénysorozat nyitányaként nyitottuk meg. A kiállítás célja ízelítőt adni az ősi intézmény falai között létrehozott szakmai, tudományos és emberi értékekről, alkotásokról. Külön kiállítási egységként jelenítjük meg a ma is élő, sőt gyarapodó diákhagyományok relikviáit. A tárlat ideje alatt több, rövidebb időszaki kiállítás keretében emelünk majd ki egyes elemeket, korszakokat, részletesebben bemutatva azok sajátosságait.
A kohászszobor avatása az egyetem botanikus kertjében
2006. május 13-án, a valétálás napján a bányászati felsőoktatás 1919–1959 közötti soproni időszakára, és az örök bányász-erdész barátság emlékére a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kara bányász-szobrot adományozott az Erdőmérnöki Karnak, melynek avatásakor prof. dr. Bőhm József dékán és prof. dr. Mészáros Károly dékán mondtak avatóbeszédet. Az ünnepi köszöntőt dr. Mang Béla mondta, aki akkor az Oktatási Minisztérium felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár volt. Az avatás után született a gondolat, hogy a valamikor együtt álló bányász és kohász szoborkettős másik alakja is díszítse a soproni campust, és hirdesse a kohász-erdész barátságot.
A 200 éves jubileumi ünnepségek keretében a kohászszobrot prof. dr. Gácsi Zoltán, a Miskolci Egyetem Műszaki Anyagtudományi Karának dékánja avatta, és adta át az Erdőmérnöki Karnak. Avatóbeszédében utalt a közös múltra, a selmecbányai és soproni együttélésre, közös oktatásra, eredményekre. A bányász-kohász-erdész múltnak emléket állítva adományozza a Miskolci Egyetem Műszaki Anyagtudományi Kara a kohászszobrot a Nyugat-magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának.
Az Erdőmérnöki Kar nevében prof. dr. Náhlik András dékán vette át a kohász-szobrot, felidézve a két kar közös történetét, majd az adományozó és a fogadó kar dékánjai leleplezték a kohászszobrot.
Mindkét szobor posztamensén prof. dr. Mang Béla, a Miskolci Egyetem stratégiai és fejlesztési rektorhelyettese, és prof. dr. Bőhm József, a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Karának dékánja helyezett el virágot.
Az avatási ünnepségen – mint ahogyan az egész napos ünnepségen – jelen volt dr. Kováts Gábor, a Magyar Mérnöki Kamara elnöke, és Szlovicsák Gábor, a MMK Agrártagozatának elnöke.
A két szobor eredetije az 1896. évi millenniumra készült, és a millenniumi kiállítás bányász-kohász pavilonjában állt. A kiállítás bezárása után Selmecbányára, majd az alma mater menekülése után Sopronba kerültek. 1959-ben, a Bányamérnöki és Kohómérnöki Karok Miskolcra telepítésének utolsó évében Miskolcra vitték mindkét szobrot, ahol a kohászépületben állnak ma is. Az utóbbi évtizedekben több másolatuk is készült: az elsők a körmöcbányai városháza tympanonján; a korábban a diósgyőri irodaház bejáratánál lévők ma Hámorban kiállítva párban, a bányászszobor egyedül Kazincbarcikán, és 2008. február 28. óta Sopronban a botanikus kertben emlékeztetnek a közös gyökerekre, az örök bányász-kohász-erdész barátságra.
3. Vitafórum az erdészeti felsőoktatásról
A 200 éves jubileumot használta fel az Erdőmérnöki Kar arra, hogy a bolognai osztott rendszerű felsőoktatás eddigi tapasztalatait elmondja, a BSc-képzésben másfél év múlva végző erdőmérnök elhelyezkedési lehetőségeit vizsgálja, a gyakorlati szakma véleményét az osztott képzésről kikérje.
A korábban osztatlan ötéves erdőmérnökképzésből kikerült mérnökök a gyakorlati erdőgazdálkodásban, az erdészeti üzemtervezésben, a szakhatóság különböző munkaköreiben-beosztásaiban, a vadgazdálkodásban, a természetvédelemben; és posztgraduális ráképzés után a mélyépítésben, geodéziai munkaterületeken, környezetvédelemben probléma nélkül helyezkedhettek el. Az erdőmérnököt a hazai és európai mérnöktársadalom mérnökként elfogadta: a mérnöki kamara 1989. évi újjáalakulásakor Erdészeti-Faipari Tagozat létesült, a FEANI eurómérnöki elismerésről tett nyilatkozatot.
A kétszintű képzésből kikerülő mérnökök elhelyezkedési lehetőségei megváltoznak, a gyakorlatnak kevés információja van az új képzés által adott ismeretekről, a végzés utáni alkalmazási javaslatokról, lehetőségekről. A kérdést tovább árnyalja a korábban már megváltozott 4+2 éves technikusképzés, a képzési palettán létező, akkreditálás alatt álló kétéves felsőfokú szakképzés is.
Az erdész szakképzést a közelmúltban különböző fórumokon több ízben tárgyalta az Országos Erdészeti Egyesület Oktatási Szakosztálya, a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi Osztály Erdészeti Bizottsága, az Erdőmérnöki Kar vezető oktatói értekezlete, de a végzett mérnököket foglalkoztató gazdálkodó-tervező-szakigazgatási-felügyeleti szervekkel való egyeztetést, fórumot is szükségesnek tartja a kar vezetése. A vitafórumot az Erdőmérnöki Kar PPP-konstrukcióban elkészült, 2007 decemberében avatott új oktatási épületében prof. dr. Náhlik András nyitotta meg; tájékoztatást adott a felsőoktatás közelmúltban végrehajtott átalakításáról, az ezzel kapcsolatos változásokról.
Az első előadó prof. dr. Faragó Sándor, a Nyugat-magyarországi Egyetem rektora, az Erdőmérnöki Kar korábbi dékánja kiemelte a felsőoktatásban meglévő versenyhelyzetet, a kétszintű képzésben a magyar sajátosságok érvényesítésének szükségességét, a képzési struktúra változásával a különböző szinten végzők számának változását. A nagyszámú jelenlévő gazdasági szakember előtt kérte az erdészszakma összefogását a jövő szakembereinek befogadása és szakmai útjuk elindítása érdekében.
Prof. dr. Koloszár József – mint az erdőmérnök-képzés szakfelelőse – tájékoztatta a jelenlévőket összehasonlítva a korábbi tanterveket a jelenlegi kétszintű képzés mintatanterveivel, és kitért az oktatást megváltoztató, kikerülhetetlen külső hatások miatti kényszerű változásokra. Elmondta, hogy az erdőmérnök-képzés a felsőoktatási törvénytervezetben osztatlan, 5 éves képzésként szerepelt egészen addig, amíg politikai ráhatásra meg nem változtatták. A jelenlegi jogszabályokkal együtt kell élni: a kar igyekezett az öt év ismereteit úgy elosztani a két lépcső között, hogy a BSc-szinten végző kollégák is megfelelő felkészültségű mérnökként hagyhassák el az alma matert.
A továbbiakban dr. Heil Bálint egyetemi docens „Az erdőmérnöki MSc-képzések összetételének áttekintése európai és észak-amerikai példák alapján”, majd dr. Frank Norbert egyetemi docens „Elhelyezkedési lehetőségek az erdészeti BSc- és MSc-oklevéllel rendelkező szakemberek számára Európában és Észak-Amerikában” címmel adott részletes tájékoztatást a jelenlévőknek, összehasonlítva a magyar képzést a nemzetközi munkaerőpiaccal.
A vitafórum hozzászólói elmondták, hogy nem látják biztosítottnak a megfelelő szintű szakember-utánpótlást, figyelembe véve, hogy a BSc-szinten végzett kollégáknak csak 30%-a juthat be a következő, az MSc-szintű képzésbe. Az osztott képzés az emberi kapcsolatokat is tönkreteszi, pontosan azokat az értékeket, amelyekről a délelőtt megnyitott kiállítás, a selmeci eredetű társkarok szoboradományozása szól. A gyakorlat azonban az agrár képzési ágban kötelezően kialakított, és máig sem tisztázott szervezésű 6+1 szemeszter alatt végzett erdőmérnökök foglalkoztatását meg fogja oldani, biztosítani fogja a kenyérkereseti lehetőséget, de kéri a kart posztgraduális továbbképzések szervezésére, amellyel az alapképzés kiegészíthető. Általános véleményként hangzott el a szakma részéről, hogy a kétszintű képzés az erdőmérnök esetében felesleges, vissza kellene állítani az osztatlan, 10 szemeszteres képzést.
A vitához hozzászólt dr. Kováts Gábor, a Magyar Mérnöki Kamara elnöke is, hangsúlyozva, hogy a szakértő-tervező mérnökök részére már kötelező az időszakos továbbképzés. A felsőfokú erdészképzés 200 éves jubileumával kapcsolatos eseményekre, és a bolognai rendszerű felsőoktatással kapcsolatos gondolatokra a Mérnök Újságban az év folyamán terveink szerint még visszatérünk. Prof. dr. Varga Szabolcs