Szenvedélyes vadász volt, akit üldöztek a nyilasok, majd a kommunisták fővadászmestere lett, de kegyvesztettként el kellett menekülnie az országból.
Sorsa Németországba, majd Afrikába vetette. Mégis szóba állt egykor elűzőivel, akiknek szükségük volt kapcsolataira és hozzáértésére. A vad szeretete fontosabb volt neki minden más emberi tulajdonságnál. 20 db elefánt, 100 db kafferbivaly, 1 db rinocérosz, 5 db oroszlán, 20 db leopárd, 600 db antilop, 300 db gazella, 100 db zebra, 3000 db varacskos disznó, 100 db víziló. Ez lett volna a magyar-tanzán vadászati vegyesvállalat „évi lelövési kontingense”. Hihetetlenül hangzik, de a hetvenes években akár magyar „kutatóállomás” is létesülhetett volna a Meru-hegy lábánál, Arusha városától leopárdugrásnyira, ott, ahonnan a szafarik ma is indulnak Afrika legnevezetesebb nemzeti parkjaiba (korábban vadászterületeire), Tarangirére, N’gorongoróra, Manyárára vagy éppen Szerengetire.
Majtényi György történész-levéltáros cikke a Beszélő nyári dupla számában az elvtársi vadászatok legendák övezte világába nyújt bepillantást egy nem éppen szokványos életút bemutatásával. Főhőse az 1913-ban született Nagy Endre, aki, mivel jogi pályára nem juthatott, 1938-tól csendőrtisztnek állt. Hatvanban ismerkedett meg Hatvany-Deutsch Alexandrával, akit titkon nőül is vett. Ami – tekintettel felesége zsidó származására – nem volt éppen érdekházasság, és a zsidótörvények országa 1944-ben lefokozással, majd fogházzal honorálta. 1944 szeptemberében szabadult, továbbra is bujkálnia kellett. A börtönben ismerkedett meg Horváth Mártonnal és Rajk Lászlóval, akik rövid időn belül fontos szerephez jutottak az új rendszerben (előbbi egyebek mellett a Szabad Nép főszerkesztőjeként, utóbbi belügyminiszterként), illetve Nagy Endre életében, hiszen az ő pártfogó támogatásukkal lett 1945 után a kormány- és pártvezetői vadászatok első számú szervezője. A hatvani vadászati terület felügyelőjeként felesége egykori kastélyában maradhatott, gazdálkodhatott, autót és cselédet tartott, sőt, még saját vadászháza is volt Nyírjesen. Nem csuda, ha ez sokaknak szúrta szemét, az ÁVH 1948-tól figyelte, majd többször eredménytelenül be is akarta szervezni a szenvedélyes vadászt. Az állambiztonságtól önálló dossziét kapott, az akkori belügyes jelentésekből is merített cikke írásánál Majtényi.
Nagy Endrét három évnyi tagság után 1949-ben zárták ki a pártból, 1951-ben pedig állásból is kirúgták. 1952 májusában négyéves kislányával és terhes feleségével Nyugatra menekült.
Németországban kezdett új életet, ami nem lehetett könnyű, mert a cikk szerint ekkor még nem beszélt idegen nyelveken. Ehhez képest 1954-ben már a düsseldorfi vadászkiállítás egyik szervezője volt, és abban a megtiszteltetésben volt része, hogy személyesen fogadhatta egykori rosszakaróit, utódait a magyar vadgazdálkodás élén. Legyőzve viszolygását, szoros kapcsolatot ápolt velük, s később a magyarországi bérvadászat egyik szorgalmazója, illetve nyugati propagáló lett.
A bakócai bikától Edericsig
1955-ben Tömpe István erdészeti igazgató elejtette a „bakócai bikát”, amit kihasználva nagy hírverést csaptak Nyugaton a príma magyar vadászati lehetőségeknek, és Nagy Endre szoros kapcsolatba lépett azokkal, akik elkergették. Majd a hatvanas évektől a kádári adminisztráció befolyásos vezetőivel került nexusba, a hetvenesektől pedig a legszűkebb pártelittel. Vadászunk világképe viszonylag egyszerű: aki jó vadász, lehet egyébként kapitális barom is. Czinege Lajosról például így vélekedett: kaszópusztai tevékenysége „vita tárgya lehet, de hogy szerette a vadat, ahhoz nem fér kétség”.
Nagy Endre odüsszeiája azonban egészen a nyolcvanas évek közepéig tart. Vadászunk apósát, Hatvany Ferencet a német állam (NSZK) kárpótolta a háború alatt elhurcolt óriási képgyűjteményéért, Nagy Endre ebből vette meg 1962-ben az Arusha melletti birtokát. A magyar Afrika-vadászoknak – egyikük, Kittenberger Kálmán távoli rokona volt Nagynak – régóta kedvelt célpontja volt Német Kelet-Afrika. A grófokat pedig a párttitkárok követték, miután 1961-ben békés úton függetlenné vált Tanganyika, a későbbi Tanzánia.
A magyar vadásznak még kapóra is jött, hogy saját bőrén ismerte meg a „létező szocializmust”, így amikor a populista, keresztényszocialista Julius Nyerere marxista fordulatot hajtott végre 1967-ben, és államosította a nagybirtokokat, Nagy Endrének nem kellett egyből megbarátkozni a távozás gondolatával. Igazság szerint nem is nagyon lett volna hova mennie, mert Németországban a hosszadalmas Hatvany-per más irányt vett, és vissza kellett volna adni a kártérítést. Az 1967 januári arushai nyilatkozat lefektette a tanzániai különutas szocializmus elveit: a szorgos munkát, az önellátást (lásd az úgynevezett ujamaa falvak), az egyenlőséget, a köztulajdont, a közösségi ellenőrzést, de ez nem vonatkozott mindenben Nyererére, aki családi vadászatok szervezésével bízta meg Nagyot, illetve a magyar elvtársakra, akik egyre többször látogattak el vadászgatni a „baráti” Tanzániába, természetesen ők is hősünk kalauzolásával.
Nagy Endrének azonban mégsem volt maradása, kiváló szimata és ütemérzéke újabb fordulatra sarkallta, meg a honvágy is hazahúzta. Az 1971-es budapesti vadászati világkiállítás szervezésében, nyugati propagálásában való részvétellel újabb jó pontokat szerzett a magyar vezetésnél, ráadásul 1973 után végre lezárult a per is, és Nyugat-Európa is megnyílt számára. Ugyanebben az évben megkezdődött a tanzániai farmok államosítása is. „Ezt már jól ismerem” – jegyezte fel keserűen. Ekkor jött az ötlet, hogy jelképes bérleti díj fejében felajánlja birtokát a magyar államnak, és hazaköltözik.
A maga módján még Kádár is az ötlet mögé áll, de a Minisztertanács akkori helyettese keresztülhúzza Nagy számításait – rekonstruálta az eseményeket Majtényi. Fehér Lajos ugyanis egyenesen tanzán-magyar vadászati vegyesvállalatot akart, amely lefölözi a nyugati bérvadászatok hasznát. (Ennek a kilövési tervét olvashatták az első bekezdésben.) A tanzán vezetés azonban másképpen döntött, és a magyarok két szék közt a földre estek. Se kutatóállomás (vadrezervátum), se vegyesvállalat. Hogy mi történt Nagy Endre arushai birtokával, a cikkből nem derül ki, de hősünk 1984-ben Balatonedericsen telepedett le, ahol néprajzi és vadászgyűjteménye és vadasparkja ma is látogatható. Nagy Endre 1994-ben halt meg.