2010. 11. 11. - A hír: A mentősök verése, köpködése mára szinte
mindennapossá vált – nyilatkozta a héten az Országos Mentőszolgálat
szóvivője a Klub Rádióban. Győrfi Pál egy péntek esti támadás kapcsán számolt be az egyre romló helyzetről. Akkor egy részeg lány a Rákospalotára érkező mentőst segítségnyújtás közben ütlegelni és rugdosni kezdte. A dühöngő nőt és társait a rendőröknek sikerült megfékezni.
Egyre gyakrabban verik, köpködik segítségnyújtás közben a magyar mentősöket. Für Anikó különvéleménye.
Hogy a témához kapcsolódóan bármi értelmeset le tudjak írni, mindenekelőtt számolnom kellett tízig, de talán százig is. Lassan. Ehhez az esethez nemigen tudok hozzáfűzni bármit is, csupán emocionális reflexióim támadtak, azok is vaskosak, keserűek és szélsőségesek – de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.
Az elmélkedni való ebben a dologban annyi számomra, hogy hogyan lehetne elejét venni az ilyen és hasonló események sorozatossá válásának? Mit lehetne tenni az ellen, hogy ezek a dolgok jelenséggé nőjék ki magukat? Hogy muszáj-e megtörténnie sokadszor is valaminek, hogy az ellentétes folyamatok mozgásba lendüljenek? Hány ember megaláztatása szükséges ahhoz, hogy a felelősök elindítsák, mozgásba hozzák az ellentétes előjelű erőket, hányadik eset után érdemes fajsúlyosan reagálni valamire? Miért kell megvárni, hogy az első eset kiváltotta döbbenetből eljusson a közvélemény a „hát igen, szomorú” beletörődéséig?
És még fogok ám kérdezni! Miért kell például több hektár erdőnek eltűnni sokadszor, amíg néhány erdőkerülőt vesznek állományba az adott állami vagy magántulajdonban lévő cégnél, akiknek a munkabére feltehetően lényegesen kevesebb, mint a lába kelt erdő értéke, vagy hány reggel konstatálják álmos szemű, fáradt emberek, hogy a megszokott vicinális helyett buszra kell zsúfolódniuk – ha nem akarnak még jobban elkésni a munkahelyükről –, mert bizony az éjszaka „élelmes” gazemberek kifűrészeltek néhány száz méternyit a sínekből, vagy épp a felső vezetéket lovasították meg. És mikor születik meg az a jogszabály, ami nemcsak azokat bünteti, akik ezt elkövetik, hanem az átvevőket is? (Nem vagyok egy műszaki szaki, de egy darabka kifűrészelt sínt én is felismernék! Vagy valahogy így mehet?: – Nini, ezek megint sínek, fiúk! – Aha. – Melyik szakaszról? – ... – Ja, arról? Az nem gond, mer ott a busz is jár! – Aha.) Bár hozzáteszem, hogy egy bronzkard a hozzá tartozó karral sem kevésbé beazonosítható, mégis átveszik az orgazdák (direkt nem a kereskedő szót használtam, hiszen ez a rendesebbjét illeti meg.)
És kíváncsian várom az időt, amikor a focimeccseket ismét a kellemes családi programok közé sorolhatjuk. (Jelenleg sajnos sokkal inkább kimutathatatlan IQ-jú, felbőszült hímek miniháborúja.)
Vagy meddig éktelenkednek az átlagosnál is nagyobb szemétkupacok a közutak mentén, ahol a legősibb női mesterséget gyakorolják, mert lassan hetven éve képtelenek valamilyen szinten legalizálni ezt az „ipart”! Az megoldás, ha tiltják? Szemmel láthatólag NEM, hiszen attól még virágzik az illegális fakitermelés, a fémekkel való zugkereskedelem, a prostitúció, és a hülye szurkolók is nagy odaadással törik be egymás fejét, nyomják ki egymás szemét, csupán mert embertársának egy másik focicsapat az élete értelme!
Jó, leállítom magam, mert tudnék még előhozakodni példákkal, jó pár oldalon keresztül, de félek, hogy csak felbőszíteném magam, és kedves olvasóim szájíze is megkeserednék, amit semmiképpen sem akarok! (Annál is inkább, mert teljesen haszontalan volna; attól, mert elromlik a kedvünk, a fenti és a még felemlegetetlen problémák nem oldódnak meg.)
Akkor maradjunk a kiindulópontnál – nem mintha az vidámabb volna! Mondom, a történetet nem kívánom minősíteni, mert minősíthetetlen! A meleg vizet sem akarom feltalálni, csak felteszem, hogyha immár ez a nonszensz, hogy a segítségnyújtókat bántalmazzák, sorozatossá vált, nem lehetne-e az arra hivatottaknak megfogalmazni jogszabály szintjén valami olyasmit, hogy amennyiben az intézkedő mentősöket ilyesmi fenyegeti, nem volnának kötelesek ellátni a dühöngőt (-ket), csak azután, miután rendőri segítséget kértek. Ez, úgy gondolom, alapvető emberi joguk volna! Egyébként mentősöket, tűzoltókat nem bántalmazni kellene, hanem aranyba foglalni a nevüket, gyakran hősökként ünnepelni és tisztelni, mert AZOK!
