2012. augusztus 20. - A boldog békeidőkben aligha volt nyugodtabb foglalkozás a vad- és halőrködésnél. Az ember fejére tette a kalapot, vállára a puskát, és ment a határba gyönyörködni. Többnyire már ez is elég volt, hogy elriasszák a rossz úton járókat. Mert vadorzók persze akkor is voltak, de azok még tudták, mi a mérték. Ma viszont, ha kell, embert is képesek ölni…
A hurok a legalattomosabb. Abban napokig szenvedhet a vad – mondja a kérdésemre Papp Ferenc, a Kisvárdai Rákóczi Vadásztársaság vadászmestere, s egyben egyik hivatásos vadásza, miközben óvatosan kikerül autójával egy gödröt.
Anarcs határában bóklászunk, szép csendes nyári délelőtt. Az éjjel kis eső verte el a port, a homokban, mint télen a hóban, jól látszanak a nyomok – amiből a szakember könnyedén kiolvassa az éjszaka történteket. Ez itt nyúl, magyarázza útitársam a furcsa ritmusban ismétlődő nyomokat. A nyúl nem szereti reggel a csatakos növényt, kényelmesebb neki a dűlőúton baktatni. Itt meg egy őz ment keresztbe, jól látszanak az éles patái. Arrébb pedig egy borz sompolygott át srégen az úton, be a kukoricásba.
Más nyomot, például agárét most nem látunk, pár éve sikerült kifüstölniük őket a környékről. Nem volt könnyű. Hónapokba telt, mire rájöttek, hogy kik és mikor agarásznak. A területen gyakran találkoztak vér- és szőrcsomókkal, meg a kutya jellegzetesen hosszúkás lábnyomait is látták, de nem sikerült a tettenérés.
Egyszer aztán Papp Ferenc rájött, hogy valakik figyelik minden lépését. Már korábban is feltűnt neki, hogy az utcájuk végében bizonyos időközökben leparkol egy autó, s vár. Aztán mikor ő beáll a garázsba, a jármű elhajt. Egyszer aztán „megtréfálta” a figyelőket. Beállt a garázsba, megvárta az alkonyatot, majd a társával elindult a határba. Nemsokára meg is látták a kereső lámpák fényét, a vadorzókat és az agarakat. Hiába volt azonban a tettenérés, az egyik hatóság hibájából megúszták.
– Mifelénk nem nagyon dívik az agarászat, jobban szeretik a pásztor- vagy őrzőkutyákat használni – folytatja. – Főleg a gyümölcsösökben, ahová be-bejár a vad.
Ahová meg nem tud bejutni, segít az ember. Nyitva „felejti” a kaput, rést üt a dróton, amin átbújik a nyúl, bemegy az őz, aztán a kutyákkal nekiszorítják a kerítésnek.
De van csendesebb vadorzó is. Az általában almaszedés idején lép akcióba. A kerítéslyuk elé hurkot köt, aztán vár. Ha reggel nyolckor kezdődik a szüret, ő már hatkor kint van. Ha zsákmányra lel, nyolcig meg is járja a falut. De a hurkozás igazi ideje mégis a tél, amikor leesnek a havak, és könnyen kiismerhető a vad csapása. Keresztül-kasul behálózza az a Rákóczi 6700 hektáros területét is, ezer hely közül választhat a vadorzó. Korábban vékony rézdrótot, újabban kocsibowdent használ. A bowdennel egy szarvas se nagyon bír meg, ott pusztul el nyomorultul a királyi vad egy piszkos huzal végén. Errefelé, Jéke és Tornyospálca környékén dívik még ma is e módszer, roppant nehéz felvenni a küzdelmet vele.
Egyik községben a hurkos, másikban a puskás vadorzó eltörte az élettársa kezét, félholtra verte a sógorát, lop, csal, mégis megúszta a tettenérést pénzbüntetéssel. Mert a bíróság szerint azok az ügyek nem függnek össze a vadorzással, az állatkínzással. De pénze nincs, hát közmunkában ledolgozza.
Kint az erdőn, ahol majd legálisan teheti le a hurkot.
– A földek felosztásával sokkal több ember mozog a határban, mint eddig – mondja Papp Ferenc. – Hiába sejtem, hogy ennek meg ennek semmi keresnivalója a mezőn, az erdőn, nem zavarhatom haza, még akkor se, ha tudván tudom, hogy rendszeresen hurkol. Az más persze, ha tetten érem. De az szinte lehetetlen. S még akkor se megyünk sokra, ha megtaláljuk a zsákjában az őzet vagy a nyulat. Azt fogja mondani, most találtam, viszem be a hatósághoz. Szerencsére egy idő óta a törvény előtt állatkínzásért is felelősségre lehet vonni a hurkolót. Csak sajnos nem nagyon van rá példa.
A hurok a szegényebbek módszere, a módosabbak puskával gyilkolásznak, terepjáróról. A 0.22 milliméteres kiskaliberű puska a divat, amit átalakíthatnak légpuskából is, s leterítik vele a disznót, az őzet is. Ez persze illegális fegyver, amihez nehéz lőszert beszerezni – legalábbis papíron. A feketepiac azonban tele van vele. A hurkot letevők se békés emberek, de a puskás orvvadászok igazi veszélyt jelentenek a vadőrökre és akár a békés járókelőkre is. Papp Ferenc is állt már velük szemtől szembe, szerencséjére lövés nem dördült.
Nem mindenki ilyen szerencsés azonban! Emlékezzünk csak a közelmúlt dunántúli történéseire: egy elvetemült vadorzó szempillantás alatt két őrt is lelőtt, az egyiknek pedig a torkát is elvágta, hogy biztos legyen a halál. És manapság már nem csak az éjjeli sötétség leple alatt cserkelnek. Fényes nappal, négyen-öten is összeállnak, és gátlás nélkül lövöldöznek. Rengeteg vadat sebeznek meg közben, amelyek hosszú szenvedés után múlnak ki. S közben lőnek helyettük mást. Merthogy az időigényes utánkereséssel nem nagyon törődnek.
Nem minden vadhús végzi azonban a lövők tányérján. Sok étteremben az így elejtett vadat eszi a vendég.
– Borzasztóan rafináltak – kormányozza a kocsit egy mesterséges vaditatóhoz az anarcsi vadászmester, valahol a száraz szabolcsbákai dombok között. – Többen vannak, felosztják egymás között a munkát. Az egyik figyel és telefonál, ha veszélyt lát vagy sejt, a másik lő, de rögtön el is hagyja a helyszínt, a harmadik pedig mintegy „véletlenül” megtalálja a vadat, és ha feltartóztatják, épp most viszi be a vadászoknak… Ha rajtunk múlna, több jogosítványt adnánk az őröknek, de ahogy halljuk, a várható szigorítások ellenére se lesz sokkal több lehetőség a kezünkben. Talán ha köztisztviselők lennénk…
Ugyanis hamarosan a parlament elé kerül egy belügyminisztériumi tervezet, amely szerint a vad-, hal- és mezőőrök, valamint a közterület-fenntartók igazoltatási jogkört is kapnának. Vagyis nem kell például megvárniuk a rendőrök megérkezését, ha vad- vagy hallopáson érnek valakit a rájuk bízott területen. A miniszter indoklása szerint az utóbbi időben a szociális helyzet romlása miatt jelentősen megszaporodtak az ilyen cselekmények, ezért indokolt szigorítani az eddigi szabályozáson. Ám a legújabb verzió szerint csak azoknak adnának ilyen jogosítványokat, akik állami alkalmazásban állnak – ezt a státust pedig sok őr aligha fogja megkapni a közeljövőben.
A közvélemény szerint a horgászok a világ legnyugodtabb emberei. Akik a légynek se tudnának ártani.
– Bár így lenne – csóválja a fejét a balsai Tisza-parton Márton Károly, a Szabolcs Halászati Kft. és egyben a Tisza-Rétköz Horgászegyesület halőre, miközben lefele sántikál a parton. Még csak pár hete van szolgálatban, de máris megtapasztalta, milyen az, mikor egy trehány horgász nekiáll terepet tisztítani. Otthagy maga után mindent, ez esetben például egy betonkemény acélból összeeszkábált szénavonófélét, amivel a vízi növényzetet gyérítik, hogy kényelmesebb legyen a horgászat. Ezzel nincs is különösebb baj, de ha ottfelejti a fűben, és a másik belelép, akkor jön az orvos, a kórház és a hetekig tartó sántikálás.
A Tisza-Rétköz a maga majd’ ötezer tagjával az ország egyik legnagyobb egyesülete, és a halászati kft.-nek köszönhetően akár tizenkét halőrt is képes kiállítani. Itt nem is történnek kirívó szabálytalanságok, pedig hatalmas vízfelületet felügyelnek, a Bodrogot a torkolattól egészen az országhatárig, a Tiszából pedig vagy százötven kilométert, és persze a közbeeső holtágak egy részét.
Mi most felfele indulunk, egy kis motoros hajó repít bennünket Dombrádnak. Jobbnál jobb horgászhelyek mellett suhanunk el, de meleg van, kevesen ülnek a parton. A hajót vezető Pataki Richárd tapasztalt ellenőr, a legtöbb horgászt már személyesen ismeri. Azok is integetnek, és szomorúan ingatják a fejüket, hogy semmi, döglött a víz, nem megy a hal. Pedig van benne, épp a napokban fogtak a halászok egy több mint kilencvenkilós harcsát, s a rátermettebb horgászok se nagyon lepődnek meg, ha mondjuk egy húszkilós amur, tizenöt kilós potyka akad a horgukra.
– Durva szabálytalanságok már jó ideje nem fordulnak erre elő – csendesíti le a hajót Pataki Richárd, és megnézi az egyik parti horgász papírjait. – Talán azért is, mert rendszeresen járőrözünk. De előfordul persze nem¬egyszer, hogy méreten aluli halat tartogat a horgász, vagy három-négy bottal is próbálkozik; ez bizony gyakran az engedélyébe kerül. Meg tekintélyes pénzbírság is következik.
De nem is ők okozzák a legtöbb gondot, hanem azok az alattomos módszerek, amiket még a kettesével-hármasával járó halőrök is nehezen szűrnek ki. Leteszi például a horgász a véghorgot – egy húsz-harminc méteres zsinórra horgokat köt, egyik végét kiköti egy fához, a másik végét pedig beveti a vízbe. Ha „rendes”, horgászat végén kihúzza, ha nem, ott himbálózik hetekig, hónapokig. Ha rámegy a hal, a horgon pusztul, ha rálép az ember, jöhet a mentő.
Ennél is gusztustalanabb a gereblyézés: félöklömnyi ólomba hegyesre reszelt küllőket hajlítanak, és behajítják a vermelő halak közé. Tizet-tizenötöt is halálra sebeznek, míg partra húznak egyet. A halőr is ismeri természetesen a vermelőgödröket, és gyakran ellenőrzi. A gereblyés horgász azonban nem olyan szelíd, mint a többi, kész baltát is fogni. Mint pár éve Tunyogmatolcson, ahol a halőr kollégája segítségére siető vadőr kénytelen volt lelőni az egyik baltás támadót, különben széthasítja őket. De micsoda tortúrán ment át, mire tisztázta magát!
Többek között ezért is nagy a várakozás a vadra, halra vigyázó őrök körében: egyenes, világosan rendelkező jogszabályokat várnak. Lehetőleg olyanokat, melyek elvehetik a hal- és vadorzók kedvét.
