2012. szeptember 27. - A városi ember ilyenkor, ősszel alig várja, hogy
kiszabaduljon a természetbe. Ott aztán vagy tudja, miként kell
viselkednie, vagy sem. Azokról nem is beszélve, akik szándékosan okoznak kárt. Hogy ne így legyen, abban a polgári természetőrök is igyekeznek segédkezni. Néhányukat elkísértük az egyik bevetésük alkalmával.
Igen, Laci, értem – válaszolja a telefonba Háncs Péter. – Rendben. Nekik tehát megengedted. Rendben. Békében hagyjuk őket. Köszönöm, hogy szóltál.
A börzsönyi kisvasúton ülök, körülöttem polgári természetőrök. Bevetésre indulunk a verőfényes szeptemberi szombaton.
– Most szólt az őrkerületi vezető, hogy lesz a Jancsi-hegyen egy társaság, perőcsényi vadászok. Hagyjuk őket, tud róluk – fordul a társasághoz a természetőr.
Nem értem, mi a gond azzal, ha a vadászok felmennek a hegyekbe, de közben el is terelődik a figyelmem. A három nyitott kocsiból álló szerelvény ugyanis hirtelen zökkenővel megáll, a masiniszta leugrik, és lábbal rugdossa el a sínre került földet.
– Vaddisznók jártak erre – ül vissza a fülkéjébe.
A kisvasút sínpárja olyan görbe, mint amilyent a férfiak szoktak pisilni, ám gondot ez nem okoz: a mozdonyt futólépésben is meg lehetne előzni, mi pedig nem sietünk. A végállomás amúgy is csak néhány kilométerre található, a Feketevölgy Panziónál.
Lehetünk vagy nyolcan-tízen, közülünk több polgári természetőr érkezett a fővárosból – ha úgy tetszik, erősítésként. Ilyenkor ősszel, no meg tavasszal, a két nagy kirándulási szezon idején nem árt, ha többen járőröznek együtt.
Amúgy valamennyien Háncs Péter helyi erő vendégei vagyunk. Igaz, ő maga is fővárosi, de félig-meddig már kemenceinek tekinthető. Feleségével, Ildikóval ebben a festői szépségű faluban vásárolt házat magának, és esküszik rá, hogy amint nyugdíjba megy az Atomenergia Kutatóintézet reaktorüzeméből, ahol villamosmérnökként keresi a mindennapi betevőt, ideköltöznek.
Ám amíg ez az időszak elérkezik, addig is összeköti a kellemest a hasznossal. Hétvégenként nemcsak járja a hegyeket, hanem védi is. Van rá jogosultsága, a megfelelő tanfolyam elvégzését követően igazolványt is kapott erről. Munkáját természetesen hivatásos természetőr, úgynevezett őrkerület-vezető felügyelete alatt végzi. Ilyenből négy-öt van az egész Börzsönyben, ennyien vigyázzák főmunkaidőben a hegység természeti értékeit.
– Négy-öt az egész Börzsönyben? – kérdezek vissza, hogy jól értettem-e. A Börzsöny ennek többszörösét igényelné, vélem.
– Az őrkerület-vezetők beosztottai volnának azok a fegyveres őrök, akiknek az alkalmazását Illés államtitkár már két évvel ezelőtt megígérte – magyarázza Péter.
– És hányan álltak már szolgálatba?
– Nulla darab – hangzik a válasz. – Őket is mi vagyunk hivatottak pótolni.
De hagyjuk a politikát, inkább élvezzük az őszi természetet. A levegő kristálytiszta, a hegyvölgyes táj fenséges. A Holló-kő felé igyekszünk a kijelölt turistaúton, majd tovább, egy másik úton vissza Kemencére. Az őrjárat teljes hossza alig több mint tíz kilométer, ám a kaptatókkal együtt azért megdobogtatja a szívet.
– És ti ezért mennyi pénzt kaptok? – kérdezem a fővárosból érkezett egyik természetőrt, Botfalvai Zsoltot, amikor a hamuházi pihenőnél szusszanunk egyet.
– Nemhogy kapunk, de még mi fizetünk érte – neveti el magát. – Azt hiszed, kifizeti nekünk valaki is az útiköltséget, amiért idejöttünk?
Ha az útiköltséget sem állja senki, akkor miért nem maradnak a Budai-hegységben, feszegetem, ott is szükség van rájuk. Mert egymás kisegítése nélkül nem hatásos a természet őrzése. Tavasszal a börzsönyiek utaztak, és a budaiakkal együtt vigyázták a szintén hozzájuk tartozó alcsúti arborétumot – amely híres a hóvirágmezőiről.
Egyetlen szál hóvirág eszmei értéke 10 ezer forint. Ha valaki akár csak egyetlen csokrot is leszed, máris százezer forintot meghaladó kárt okozott, ami bűncselekmény és akár három év szabadságvesztéssel is sújtható. Persze nem a természet barátai hágják át ily módon a törvényt, sokkal inkább azok, akik a hasznot akarják látni belőle, és az utcákon árulják nőnap előtt.
– És mit tehettek, ha valakit egy kosárnyi hóvirággal a karján tetten értek, amint éppen készül elhagyni az arborétumot?
– Annál többet, mint egy állampolgár, de kevesebbet, mint a hatóság.
Vagyis értesíthetik az őrkerület vezetőjét, aki fegyvert is tarthat, illetve a rendőrt, s amíg az kiérkezik, feltartóztathatják a természetet károsítót. Elképzelem, amint éppen egy csapat kigyúrt virágszedőt fog csokorba fél kézzel a természet bátor őre, miközben a másik kezével mobilon hívja az igazoltatásra jogosult közeget…
– Először is, egyedül sohasem intézkedünk – teszi helyre az elrugaszkodott fantáziámat Zsolt. – Másodszor pedig, csak akkor kezdünk az intézkedésbe, ha bizonyosak vagyunk abban, hogy azt be is tudjuk fejezni.
A legnagyobb gondot egyébként itt, a Börzsönyben is a krosszmotorosok okozzák. Elkapni őket szinte lehetetlenség, hiszen a járművükön nincs rendszám, fejüket pedig sisak védi a felismerhetőségtől. A természetőrök nem tudnak arról, hogy bejelentéseiknek valaha is lett volna hatása.
A mohagyűjtők ellen viszont sikeresebb a küzdelmük. Péter meséli, hogy néhány éve éppen akkor füleltek le egy párost, amikor nyolc zsák, védett területről származó mohát igyekeztek a kocsijukba gyömöszölni. A Komárom-Esztergom megyéből érkező tolvajok visszaesőként félmilliós pénz- és felfüggesztett börtönbüntetést kaptak.
A Börzsönyt azonban ezen a hétvégén igazán rendes kirándulók járják. A mohások ideje egyébként is majd csak október második felében, a halottak napja előtt érkezik el. Így hát szigorúan azért, hogy el tudjam képzelni, no és hogy a fotós kolléga se maradjon kép nélkül, Péter leszed egy telep mohát, a kezembe adja, majd bemutatja, miképpen is igazoltatna.
– Ne olyan közel! – figyelmezteti Zsolt. – Mindig karnyújtásnyi távolságon kívül legyél a szabálysértőtől. Ha ütni akarna, a másiknak legyen ideje közbeavatkozni.
Szakszerűsége feltűnő, jegyzem meg.
– Megvan hozzá az előéletem – mosolyodik el Zsolt.
– Mert mi voltál annak idején?
Kivár egy másodpercig a válasszal.
– Munkásőr.
Egyre magasabbra érünk, fel a Holló-kőre. A Börzsöny szigorúan védett táján járunk. Velünk szemben, légvonalban úgy öt-hat kilométerre a Börzsöny legmagasabb csúcsa, a Csóványos, előttünk mély völgy. A látvány szemet gyönyörködtető.
Tetszhet annak a társaságnak is, amely alig néhány száz méterre, a Jancsi-hegy gerincén bográcsozik. Én el is megyek mellettük, s csak később veszem észre, hogy a polgári természetőrök lemaradtak. Talán segítségre van szükségük, fordulok vissza futólépésben, bár magam sem tudom, mit tudnék tenni az érdekükben a húsz-harminc fős társaság ellenében.
Erre azonban egyáltalán nincs szükség. A társaság java része a közeli faluból, Perőcsényből való. Néhány vadász meg a családjuk, barátaik. Ők hát azok, akikről Háncs Péter a kisvasúton beszélt. El is dicsekszenek vele, hogy évente kétszer feljönnek ide piknikezni, ahol egyébként a tűzgyújtás és egyéb, ehhez hasonló természethasználat szigorúan tilos.
– És az hogyan lehetséges, hogy nekik szabad az, ami másnak nem? – kérdezem, amikor végre elszabadulunk a társaságtól.
– Nézd, mit tehetnénk? – tárja szét a kezét Háncs Péter. – Az őrkerület vezetője szintén perőcsényi, ha megtiltja, teljesen ellehetetlenül a faluban. Te mit csinálnál a helyében? Hardi Péter
