2015. március 4. - A Szabad Föld olvasói I950 márciusában az alábbiakat tudhatták meg a hetilap nőnapot méltató cikkéből:
„A dolgozók száz és százmilliói ezen a napon a nőt, az asszonyt, az édesanyát ünneplik, azt a dolgozó nőt, aki mindenben egyenlő jogú munkatársa a dolgozó férfinek. Csakhogy ez nem mindenütt van így, ezt csak a Szovjetunió és a népi demokráciák dolgozó női mondhatják el magukról." A Rákosi-korszak hivatalos nőideáljának, az emancipált dolgozó nőnek egyik változata, a malteros- és bányászlányok falusi megfelelője a traktorista lány volt. Magyarországon 1949 és 1953 között intenzív kampány zajlott a parasztlányok traktorosnak való beszervezése érdekében. Vajon miért kellett és milyen eredménnyel lehetett a nőket traktorra ültetni?
A traktorista lányok toborzása és népszerűsítése annak a széles körű propaganda-hadjáratnak volt a része az ötvenes évek elején, amelynek célja a nőknek a termelésbe való tömeges bevonása volt. A gazdaságpolitika irányítói a nők munkába állítását az extenzív iparosításhoz szükséges munkaerő egyik forrásának tekintették. Olyan munkaterületeken is nagy számban kívántak nőket foglalkoztatni, ahol korábban nem vagy alig volt női munkaerő: elsősorban a vas- és gépipar, az építőipar, a bányászat és a közlekedés területén. A mezőgazdaság gépi munkái is ide tartoztak, bár a gépállomások növekvő munkaerő-szükséglete nem volt olyan nagy, hogy ne lehetett volna férfi munkaerővel megoldani. A tervek szerint 1952-re a gépállomásoknak fele-fele arányban kellett volna nőket és férfiakat alkalmazniuk. A kampány hátterében a szovjet minta követésén túl az az elképzelés állhatott, hogy a nagyarányú iparosítás elvonja a férfiakat a mezőgazdaságból, így ott fokozatosan a nőknek kell majd átvenniük a korábbi férfiszerepeket.
A traktoros iskolába jelentkező és a ténylegesen traktorra kerülő nők száma a korszakban mindvégig igen alacsony maradt. 1952 szeptemberében például 1351 női traktoristáról tudósít az egyik forrás, ami az összes traktoros 8 százaléka volt csupán, az ekkorra tervezett 50 százalék helyett. Ez az arány később is hasonló maradt. 1953-54-től, amikor a parasztlányokat traktorra csábító kampány lezárult - ami valószínűleg a gazdaságpolitikában bekövetkezett fordulat hatására történt -, rohamosan csökkent a számuk.
A korabeli beszámolók szerint a női dolgozók toborzása a bánya- és az építőipar mellett a gépállomásokra volt a legnehezebb. A nők körében a traktoros szakma vonzereje az olvasztár és az öntő szakmákéhoz volt hasonló. A propaganda beállításával - amely a traktoros élet szépségeiről zengett - ellentétben ugyanis, a traktoros lét nehéz fizikai munka volt, megfelelő testalkat és jó erőnlét kellett hozzá. A traktorosok állandóan olajfoltosak, esős időben mindig sárosak voltak. A traktor rázása különböző betegségeket okozhatott, köztük olyan nőgyógyászati problémákat, amelyek gyerekszülésre képtelenné tehették a nőket. Komoly szerelői képességekkel és tudással kellett rendelkezni ahhoz, hogy a gyakran elromló gépeket kint a mezőn, minden segítségtől távol, egyedül is megjavítsák. Ugyanakkor a 8-10 hetes traktorosképző tanfolyamon, de még a 3 hónapos bentlakásos iskolában is csak felületes képzést kaptak a tanulók.
Már a felsoroltak is éppen eléggé riasztóak voltak ahhoz, hogy egy 18-20 éves fiatal nő a traktorra merészkedjen, de a legnagyobb visszatartó erő a „falu ítélete" volt. A gépállomáson dolgozó, „férfimunkát" vállaló parasztlány felrúgta mindazokat az erkölcsi normákat és magatartási mintákat, amelyek az ötvenes évek még viszonylag zárt paraszti közösségeinek életét szabályozták. A falu közössége az ellenőrzése alól kikerülő, szinte csak férfiak között dolgozó és élő parasztlányról eleve feltételezte az erkölcsi romlottságot vagy az erre való hajlamot. Az is okot adott erre a feltételezésre, hogy a legtöbb gépállomás nem tudott a nők számára külön szállás- és tisztálkodási lehetőséget biztosítani. A gépállomásra jelentkező lányok ezzel a lépésükkel a jó hírüket veszélyeztették, ami rontotta a férjhez menési esélyeiket.
A gépállomások szakmai vezetése és férfitársadalma is szinte egységesen elutasító volt a női traktorosok alkalmazását illetően. Az állandó politikai nyomás hatására a gépállomásra felvett, gyengén képzett, tapasztalatlan női munkásokat többnyire más területen foglalkoztatták: az udvar söprésével, a gépek tisztogatásával bízták meg. A szervezés nehézségeit - a kor gyakorlatából jól ismert módon - propagandával kívánta megoldani a hatalom. Ebben a népszerűsítő kampányban a traktorista lány figurája az egész rendszerre jellemző jelképpé vált.
A női traktoristák történeti hírnevüket inkább e szimbólumteremtő szándéknak, semmint a termelésben betöltött valódi szerepüknek köszönhetik. DR. FARKAS GYÖNGYI, muzeológus - Magyar Mezőgazdasági Múzeum