2017. 04. 22. - Kész csodát tett a világ egyik leghíresebb fotográfusa: amikor szembesült azzal, mi maradt az erdőirtás után a családi farmból, fogta magát, és tizenöt év kőkemény munkájával életre keltette a földet.
Sebastiao Salgado történetét mindenkinek ismernie kell, a Föld napja pedig tökéletes alkalom, hogy bepótoljuk.
Először csak a morajlás hallatszott. Aztán hirtelen megláttam a vermet. Hátborzongató volt” – így emlékszik vissza Sebastiao Salgado arra, hogy milyen érzés volt meglátni a Serra Peladát, azaz a Meztelen Hegyet, a világ egyik legnagyobb aranybányáját. „A szemem elé tárult az emberiség teljes történelme. A piramisok építése, Bábel tornya, Salamon király bányái.” Salgado ma a világ egyik leghíresebb fotográfusa, ám amikor megtalálta a bányát, még jobbára ismeretlen volt. A Serra Peladáról készült sorozatával tört be a köztudatba, nem véletlenül.
A fotózást saját erejéből megtanuló, a képekért ragyogó karriert hátrahagyó fiatal fényképész ugyanis az alkotás legnemesebb és legnehezebb útját választotta. Hatásvadász, gyors fotózás helyett sok időt töltött ott, ismerkedett, beépült, láthatatlanná vált és dokumentált. Nemcsak a bányát, hanem azt, ami annál sokkal érdekesebb: az ott dolgozó (és meghaló) ötvenezer ember történetét. Az aranybánya zsúfolt közössége külön kis társadalomként működött, kőkemény szabályokkal, hierarchiával, és persze káosszal, őrülettel, agresszióval. „Visszatértem az idők kezdetéig”, mesélte Salgado évtizedekkel később.
„Hallottam, ahogy suttog az arany a férfiak lelkében.”
Salgado azóta minden létező fotós elismerést megkapott, kinevezték az UNICEF jószolgálati nagykövetévé is. Az utóbbit egyébként nem a fotói, hanem valami egészen más miatt.
Az őserdő szomszédságában született egy farmon, amelyet pár tucat család tartott fenn. Önellátó kis közösség volt, kész paradicsom, mindenük megvolt, pénzre nem volt szükségük, amennyire mégis, azt fedezték a marhák, amelyeket eladtak: évente egyszer negyvenöt napig utaztak ezért, majd még egyszer annyit vissza. Salgadónak hét testvére volt, mindegyik lány, így a szokások szerint ő örökölt volna mindent. Ám lemondott róla, amikor az iskolában megismerkedett a baloldali mozgalommal, az egyetemen pedig arcon csapta a kormány korrupciója és a politikai elnyomás. Választaniuk kellett: fegyverrel harcolnak vagy menekülnek. Barátaival felmérték a lehetőségeiket és menekültek.
Salgado közgazdászdoktor lett, nagybefektetőknek, óriáscégeknek adott tanácsokat, hatalmas üzleteket kötött. Az egyik afrikai útján kezdett csak úgy, mellesleg fotózgatni, és azonnal beleszeretett. Azt mondja: egy pillanat alatt eldőlt, hogy soha többé semmi mással nem akar foglalkozni. Mindent maga mögött hagyott és új életet kezdett.
Bármit fotózott, mindig az ember érdekelte. Az arc, a test, a mozgás a fő témája szinte az összes képének. Kemény, kontrasztos, hipnotikus hatású fekete-fehér fotográfia az övé, témáival évekig foglalkozott, soha semmit nem csapott össze, nem kapkodott el. Foglalkozott a kuvaiti környezeti katasztrófával, a munkások kizsákmányolásával és a népvándorlással; utóbbi képek aktuálisabbak, mint valaha. Ha kíváncsiak vagyunk a migráció igazi arcaira, ne a politikusok hazugságait és a szenzációhajhász cikkeket olvassuk, hanem nézzük végig Salgado Exodus című albumát – sokkal okosabbak leszünk.
A fordulópont az volt, amikor a szokásosnál is mélyebbre merült: közvetlen közelről nézte (és amennyire lelkiismerete és lélekjelenléte engedte, fotózta) a ruandai mészárlást. Ekkor ábrándult ki végleg az emberi fajból. Szörnyű baktériumfertőzéssel járkált orvostól orvosig, hiába, közben felkészült a halálra. „Végül egy párizsi orvos barátom mondta ki: Sebastiao, annyiszor láttad már a halált, hogy magad is haldokolni kezdtél. Azóta tudom: nem a testem, a lelkem volt beteg.” Letette a fényképezőt és feleségével hazatért a farmra.
Vagyis a farm hűlt helyére. Szülei már idősek voltak, a vidék pedig rettenetes állapotban volt: az erdőirtásnak hála a föld kiszáradt, a vizek elapadtak, földöntúli, kopár táj fogadta. „Amikor megkaptuk a területet, halott volt, mint én. Korábban a felét erdő borította. Akkor a fél százalékát.” Felesége egyszerű, mégis lehetetlennek tűnő ötlettel állt elő: ültessék újra az egészet! Nekifogtak.
Egy erdőmérnökkel és pár barátjukkal fogtak bele a reménytelen feladatba. Megpróbáltak életben tartani egy apró erdőnyi fát, ám a többség, ahogy várható volt, elpusztult. Nem adták fel. Újabb és újabb fákat plántáltak el, kiszámolták, mely fajokból hova és mennyire lenne szükség. Az eredmények generációról generációra egyre biztatóbbak voltak. Salgado és felesége újra utazni kezdtek: minden kapcsolatukat bevetették, hogy pénzért és alapanyagokért lobbizzanak. Szerencsére voltak, akik nem mondhattak nemet. Így lett az optimista kezdeményezésből a világ egyik legnagyobb erdészeti projektje. Elnevezték Instituto Terrának.
Amikor több százezer fa állt, érezték: sikerülhet. Most pedig már biztos, hogy csodát tettek: ahol tizenöt éve csak kopár sivatag volt, ott ma kétmillió fa áll. Kétszáz fajt telepítettek be úgy, hogy egy idő után emberi beavatkozás nélkül is életben maradjon és sűrűsödjön az erdő. Salgadót – akiről A Föld sója címmel forgatott filmet fia és Wim Wenders 2014-ben – elnézve leírhatatlan öröm lehet, ahogy az ember az általa ültetett erdőben sétálgat. A fotós elmondta: nem az volt az igazi győzelem, amikor visszaültették a fákat, hanem amikor a táj elkezdett erőre kapni, visszatértek az állatok, apránként a folyók, és szép lassan elkezdett megváltozni a vidék klímája is.
„Az erdő adja az életünk esszenciáját. Nekik hála lélegzünk. Az áradások útjába állnak – mondta egy TED-beszédében. – Kizárólag a fák fordíthatják vissza tetteink következményeit.”
Ahogy a föld gyógyult, úgy szedte össze magát Salgado, míg egyszer csak elővette újra a fényképezőgépét. „Ám ezúttal tudtam, hogy már nem csak azt az egy állatfajt akarom fotózni, amelyet eddig: minket.” Így született meg eddigi legnagyobb műve, a Genesis című sorozat. Egyszerű, erőteljes képek állatokról, tájakról és azokról az emberekről, akik alázatosan együttműködnek a természettel: primitív törzsek, eldugott kis közösségek. „Csak az Amazonas mentén 110 törzs él, amelynek semmilyen kapcsolata nincs velünk” – mesélte Salgado, aki nagyon ügyelt: nehogy ő legyen az, aki elrontja őket. Neményi Márton