2017. június 21. - Sikertörténet - Kitty hazatér
Sokat elárul a magyar képregénykultúra hazai helyzetéről, hogy 2017-ben egy magánkiadásban megjelent alkotás nyerte el az Alfabéta-díjat a Kép-regény kategóriában. Az idei fődíjazott ráadásul nem is a fantázia szüleménye: Kittenberger Kálmán természettudós és vadász nagyon is hús-vér ember volt. Az élete csupa kaland.
Egy felnőtt gyerekkori álma vált valóra.Így is összefoglalhatnánk a Kittenberger-képregény sikerének történetét, és nem is állunk messze az igazságtól. Az ötletgazda Somogyi György ugyanis mindig is arra várt, hogy olyan képregényt olvashasson végre, amilyenre tizenkét éves korában vágyott. És lám, még egy negyvenen túllendült férfi is pontosan tudja, milyen gyerekfejjel rácsodálkozni a világra, még akkor is, ha ez a képregény végül azért készült el, mert Somogyi György évtizedeken át nem tudta beteljesíteni gyerekkori álmát – így kitalált egyet, és nem csak magának.
S hogy a történet még izgalmasabb legyen: Kittenberger Kálmán kalandjait aligha látnánk most viszont rajzos-mesélős formában, ha Ferenc József császár nem vet szemet egy bizonyos Schratt Katalinra, egy nem annyira tehetséges színésznőre, akit hosszú éveken át titkos szeretőjévé tett. Ezt a viszonyt viszont iszonyodva ismerte fel egy bácskai cingár nemes, bizonyos Damaszkin Arzén, aki nem mellesleg Katalin sógora volt. S hogy csak konok és talán szellemileg labilis természete űzte messzire, nem tudni, de 1903 nyarán úgy döntött, elutazik Afrikába. Nem akart ő senkit sem magával vinni, de a Magyar Nemzeti Múzeum végül ráakasztott egy igen szegény családba született, 21 éves fiatalembert, nevezett Kittenberger Kálmánt, aki nem kevés nélkülözés és megaláztatás mentén haladva képezte magát természettudóssá. Vagyis a kör bezárult. Így jutunk el egy császári liezontól Afrika vadonjaiba, és így kezdődött Kittenberger nagy kalandja.
Somogyi György ezt a fajta történetmesélést hiányolta a honi képregényekből, de miután a tudós és vadász életének történetét áteresztette álmainak meseszövetén, rájött, nincs is ennél izgalmasabb foglalatosság: méltatlanul elfeledett emberek hihetetlen kalandjai elevenednek meg a szemünk előtt, s bár a történet számos része az írói és alkotói fantázia szüleménye, hogy még izgalmasabb legyen az élmény, főbb vonalakban minden pontosan úgy történt, ahogyan azt megrajzolták, ahogyan azt megírták.
Ehhez, persze, rengeteg kutatásra, háttérmunkára van szükség. Arányaiban 70 százalék könyvtárazás (levelek, jegyzetek, történelmi tények, vadászirodalom, novellák, Fekete István – Kittenberger barátja volt – írásai) és 30 százalék írás. Legalábbis így számolja Somogyi György, aki pontosan emlékszik a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy Kittenberger életét viszik papírra. Még a képkockát is látta maga előtt, amint a Magyar Posta egy spiritusszal telt üvegbe zárt emberi ujjpercet kézbesít a Magyar Nemzeti Múzeum illetékeseinek. Merthogy – és ez valóban így történt – a múzeum megvonta Kittenbergertől a javadalmazást, mondván, nem is küld semmit a gyűjtemény számára, mire a természettudós elküldte az egyik ujjpercét (a körme alatt arzénmérgezés nyomaival, ami bizonyítja, hogy ő bizony preparál), amit egy oroszlán harapott le, mielőtt Kittenberger végzett volna a vadállattal.
Szinte filmre kívánkozik ez a történet, és nem elképzelhetetlen, hogy egyszer így is lesz, talán még a rajzfilmesek is felfigyelnek rá, de egyelőre a képregény második része készül, az év végén olvasható, lapozgatható lesz. Az elsőre amúgy hét évet kellett várni. Ennek oka egyszerű: sok leállás, sok egyéb munka, magyarán a megélhetés. Merthogy egy valamire való képregény egy év alatt összehozható, kutatással, írással, rajzolással, de ebből – Magyarországon legalábbis – nem nagyon lehet megélni.
Éppen ezért a munkafolyamat minden alkotója tényleg szerelemből vesz részt ebben, hobbinak ugyanis kicsit durva lenne. Az más, ha már film is készül belőle, vagy ha – idegen nyelvre fordítva – külföldön is a sikerlisták élére kerül a képregény. De ahogyan Somogyi György is mondja: ez nem az a történet, ahol átugorhatunk egy-egy fejezetet. Vagyis lépésről lépésre haladnak, a második rész után jövőre jön a harmadik.
A munkafázisok pedig mindeközben éppen olyanok, mint ahogyan a mozifilm is készül: rendes forgatókönyvet írnak, jelenetlistát, panelekre (vagyis képekre) bontott vázlatrajz alapján formálódik a végső látvány. S ha belegondolunk, hogy a Kittenberger-képregény tokkal-vonóval hatvan oldal, egy oldalon pedig lehet akár tíznél több kép is, könnyű belátni, embert próbáló munka képregényt írni és rajzolni. Arról nem is szólva, hogy a képeket utólag még színezni is kell.
A képregények ettől függetlenül mintha kis reneszánszukat élnék Magyarországon is. Persze a rajongótáboruk viszonylag zárt, miközben az egyik leghasznosabb átmeneti műfajt jelenti a regényolvasás és a képnézegetés között.
Somogyi György különösen fontosnak tartja ezt a fajta történetmesélést egy olyan világban, ahol a fiatal kamaszok túlnyomó része képernyőn keresztül ismeri meg a világot.
Vagy ahogyan a Kittenberger rajzolója, Tebeli Szabolcs is megfogalmazta a kepregeny.blog.hukérdésére: „Sokaknak újdonság volt, hogy egy képregény a szuperlények harcán kívül szólhat másról is. Az első pár oldal elsodorta őket, és rajta maradtak a képeken. Ahogy megfigyeltem, a fiatalabbakat a történet, az idősebbeket pedig a rajzok kötötték le. Épp fordítva, mint ahogy elsőre gondolná az ember.” És valóban.
Már Magyarországon is érezni a változást képregényfronton. Mert a teljesség igényessége nélkül van, ugye, az amerikai típusú képregény (szuperhősös, ponyva kiadásban); van a francia-belga (kitalált történet mesélős); van a japán (fő célja az érzelmek megjelenítése és kiváltása); az olasz (mindennek a keveréke), a spanyol (történetecskék). És mindegyiknek megvan a maga formai, rajztechnikai alapja, buborék (szövegmező) alakja. Ami pedig a magyart illeti: a második világháború előtt többnyire az amerikai képregények átvett és szerkesztett változatait lehetett lapozgatni, a huszadik század második felében pedig klasszikus vagy szórakoztató regények képregényesített átiratai, rajzolatai jelentették a magyar képregény lényegét. Csak az elmúlt évtizedekben talált önálló hangra itthon is a rajzolt történetmesélés, amelynek egyik szép példája az 1958-ban, 78 éves korában elhunyt Kittenberger Kálmán kalandjainak bemutatása. Igaz, a képregény alkotói csak Kittynek hívják őt – de ebben nincsen semmi bántó: Afrikában is így becézték a tudóst és utazót, aki végül is több mint 60 ezer darabos gyűjteménnyel gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeumot, 300 új állatfaj példányával – melyek közül negyvenet róla neveztek el.
F. Tóth Benedek
A Kittenberger alkotócsapata: Somogyi
György író-forgatókönyvíró (Dunakeszi),
Dobó István író (Miskolc), Tebeli Szabolcs
Brazil grafikus, rajzoló (Szombathely), Bárány
Árpád színező (Szombathely).