Nincs túl sok város e kies honban, melynek oly gazdagok volnának a kulturális hagyományai, mint a Garam partján fekvő Zselízéi. Kár, hogy a rendszerváltást követő években megállt fölötte az idő…
Dél-Szlovákia települései esetében nem könnyű feladat meghatározni a vég kezdetét; nagyjából arra az időszakra tehető, amikor az úgy-ahogy működő gazdaságokra, üzemekre önjelölt privatizátorok tenyereltek rá. Amikor a becsületes munka kezdett nyűggé válni, s nem nyújtott többé biztos megélhetést sem a mezőgazdaságban, sem pedig az iparban dolgozóknak. Amikor a lassú, de biztos haladás és gyarapodás helyett a hirtelen meggazdagodás került előtérbe, s az évszázadokon át alakított és őrzött értékrend egyszeriben „devalválódott”. Amikor a közösségeken eluralkodott a kilátástalanság és a közöny, s az emberek megszűntek egymásra figyelni. Amikor a kollektív felelősség megszűnt, ám az egyénit kevesen bírták és merték vállalni – s még sorolhatnám az okokat és okozatokat…
Hogy Zselíz mit nyert és mit veszített a kilencvenes évek első felében bekövetkezett átrendeződéssel, azt azok tudnák igazán megmondani, akik ott élnek a Garam alsó folyásánál. A térség elszegényedésével a jókedv is elszállt – az országos dal- és táncünnepély már csak szép emlék az ország pár száz népművészeti együttesének krónikájában, mely az évtizedek során megfordult itt. S lassan Zselíz természetes, központi szerepe is legendává szelídül – hacsak valami csoda folytán vissza nem szerzi. Van ennek egy sokkal fárasztóbb módja is: kemény munkával érni el ugyanezt.
Változatok fejlesztésre
„Számba vettük, milyen irányban fejleszthető ez a város – mondja Bakonyi Pál mérnök, aki idén januártól tölti be a polgármesteri tisztséget –, s máris több lehetőség kínálkozik. A lakosság körében végzett szociológiai felmérések és közvélemény-kutatás eredményei szerint Zselíz esetében négy dolog jöhet szóba. Elsőként az ipartelepítés kínálkozik, mely ipari parkok létrehozását feltételezné. Egy másik lehetőség az idegenforgalom fejlesztésének és a műemlékek bemutatásának előtérbe helyezése, a harmadik logisztikai központok létrehozása lenne. A negyedik, számomra teljességgel elfogadhatatlan megoldás, hogy hagynánk elszegényedni a térséget, míg az ingatlanárak és a munkaerő olyan olcsó nem lesz, hogy a befektetők számára komoly csáberővé válik. Jövőképnek ez nem túl derűs, és szerintem »életcélként« sem állja meg a helyét; ezért ezt a megoldást el is vetettük…”
Mindez „csak” pénz kérdése – s e tekintetben Zselízen számos ellentmondással szembesülhet az ember. A kórházügy a média jóvoltából „in populi”, azaz a nyilvánosság előtt zajlott, s a hazai viszonyok közepette pozitívnak is nevezhető kimeneteléről, például az objektum 27 millió koronáért történt eladásáról a nagyközönség első kézből értesült. Lényegesen kevesebbet tudnak viszont a város és intézményei által korábban felhalmozott adósságról, melyet előbb vagy utóbb törleszteni kell – s ez az idő most köszöntött be.
„A város jelenlegi vezetőségét számtalan kritika éri amiatt, hogy nem kezdeményez fejlesztéseket, holott az anyagi fedezetük megvan – mondja Bakonyi úr. – A legtöbben azzal a tízmillió koronával érvelnek, melyet az előző vezetőség ránk hagyott; az viszont kevésbé ismeretes, hogy milyen hitelek terhelik a költségvetést. Tény, hogy az év elején közel tizennégy és fél millió koronát tudtunk kimutatni a számlánkon, ám a bankhitelek folytán több mint tizenhat, az Állami Lakásfejlesztési Alaptól felvettek következtében pedig huszonkét és fél millió koronás tartozásunk volt a múlt év végén. S látni kell a kórház eladásának másik oldalát is: ez az intézmény 2006 decemberének utolsó napjáig közel negyvennyolcmillió koronás tartozást halmozott fel, s ez a fenntartóra és üzemeltetőre, tehát a városra szállt. Március végéig 10,1 milliót sikerült belőle kifizetnünk, miközben négy szolgáltatóval és az adóhivatallal egyezséget kötöttünk, hogy részletekben törlesztjük az elmaradásokat. Ha nem tettük volna meg ezeket a lépéseket, a hatályos törvények értelmében a város vezetősége köteles lett volna szigorított költségvetési előírások alapján gazdálkodni. Az augusztusban végzett vizsgálat kimutatta, hogy a tartozások egy részének kiegyenlítésével sikerült úgy arányba hoznunk az adósságainkat és az idei költségvetést, hogy a kritikus küszöb alatt maradtunk.”
Megjegyzem: a vég valódi kezdete tényleg az lett volna, ha nem kezdik el a törlesztést. Kényszerfelügyelet bevezetése vagy akár csődeljárás fenyegette volna a várost, s ez hosszú évekre megfosztaná minden fejlesztési lehetőségtől.
Az idegenforgalomnál maradva…
Kicsit megkésve, de annál nagyobb odafigyeléssel készült el a napokban Zselíz fejlesztési terve, mely Bakonyi úr elmondása szerint minden eddiginél alaposabb és következetesebb. Pontosan meghatározza a legfontosabb célokat és kiemelt területeket s a befektetések összegét. Rendes körülmények között a képviselő-testület februárban-márciusban szokott dönteni ilyen dolgokban. Itt azonban a fent vázolt pénzügyi gondokon kívül az is némi bonyodalmat okozott, hogy az új vezetőség alapvető változásokat kezdeményezett, jelentősen eltolva a hangsúlyt a fejlesztési terven belül…
„Miután felállítottuk a fontossági sorrendet – mondja a város első embere –, ragaszkodni fogunk a koncepcióhoz. Hogy csak egyet említsek a »nem szokványos eljárások« közül: sok településsel ellentétben nem fogunk abba a hibába esni, hogy terveinket csak azért igazítjuk az Európai Unió által kiírt projektekhez, hogy valami támogatáshoz jussunk. Előre meg merem jósolni, hogy az ilyen projektek nem lesznek hosszú életűek, sőt sokat be sem fognak fejezni; mi viszont több évtizedes távlatokban próbálunk gondolkodni és fejleszteni. S az eredeti célokhoz ragaszkodni fogunk…”
Az egyik ilyen cél a Schubert-hagyományokra épülő idegenforgalom felvirágoztatása. A kastély, az angolpark, valamint a Schubert-ház adva van – bár az előbbi kettő felújításra szorul –, de szállodák, éttermek, szolgáltatások kellenek, valamint kisiparosok, akik kielégítik az idelátogatók igényeit. A parkban nemzetközi találkozókat, workshopokat, talán fesztiválokat is lehetne szervezni. A német „schubertológusok” szövetsége már jelentkezett is – autóbuszokkal szállítanák az embereket Zselízre egy-két hangverseny, ünnepség erejéig, ha lennének szálláslehetőségek, s a helyiek alkalmat és okot adnának nekik arra, hogy itt hagyják euróikat… Jelezte érdeklődését egy német tévécsatorna is, mely komolyzenei hangversenyeket közvetítene innen a nagyvilágba egyenes adásban. Aki csak egy kicsit is ismeri a neves zeneszerző életpályáját, tudja, hogy a Garam menti város különleges, muzsikával megszentelt hely – s ezt vétek volna nem kihasználni.
Érvényes ez a város természeti adottságaira nézve is; a Garam partján egykor „nagy élet” zajlott, fürdőzők, csónakázók, horgászok paradicsoma volt, ám valahogy ez is elmúlt. Pedig érdekes projektekben nincs hiány. Az egyik ilyen éppen a vízi és a kerékpáros turizmus társítására s az infrastruktúra kiépítésére nyújt lehetőséget. Csónakházak, kerékpárkölcsönzők létrehozását, valamint az „idegenforgalmi termék” utazási irodákon keresztül történő értékesítését teszi lehetővé. Ehhez persze a víz- és erdőgazdálkodással is össze kellene fogni, hiszen az elmúlt néhány évtizedet főképp az erdők sínylették meg. S természetesen fel kellene újítani szinte az összes utat, járdát, teret…
Még mindig egységben az erő!
Zselíz valaha az Alsó-Garam mente természetes gazdasági, kulturális, kereskedelmi, egészségügyi, illetve oktatási központja volt. Mindebből ma talán csak e két utóbbi nem vitatható el tőle. A város jelenleg tagja a huszonkét települést tömörítő Alsó-Garam Menti Regionális Társulásnak, s Bakonyi úr annak a véleményének adott hangot, hogy – miképp megtették helyi szinten– ki kellene dolgozni e jobb sorsra érdemes kistérség fejlesztési tervét, s következetesen meg kellene valósítani.
„Jó lenne, ha a községek képviselői, illetve lakosai tudatosítanák, mekkora lehetőség rejlik abban, hogy közösen pályázhatunk, s együtt valósíthatunk meg projekteket. Olyan dolgokhoz juthatunk ezáltal, melyek egyébként elérhetetlenek volnának. Ezért fontos, hogy megtanuljuk becsülni egymást, s egymásrautaltságunkból erős tőkét kovácsolni. Félretéve minden személyeskedést és sérelmet – hiszen pátriánk, az Alsó-Garam mente erősödése valamennyiünk gyarapodását szolgálná.” Lőrincz Adrián