Szerencs felől jövet szép, egészséges erdő borítja a monoki dombokat. Némelyik öreg tölgy, akác egészen az útra hajlik, de nem ez szúr elsősorban szemet az arra járónak. Hanem az, hogy szinte sehol se lehet bemenni a fák közé. Sorompók, földhányások zárják le a léniákat. Az elmúlt idők eseményeinek tükrében nem is csoda – maholnap elfogynak a zempléni, monoki erdők.
Ez a veszély ma már nem fenyegeti a szóban forgó 039 helyrajzi számú táblát. Jó részét amúgy is ellopták, a másik, megmaradt részét pedig árgus szemek figyelik. Ki az a bolond, akik ennyi szempár kereszttüzében falopásra adná a fejét? A faluban persze majd mindenki tisztában van azzal, hogy ki hordta annak idején a fát. De az idegen is nagyon hamar rájöhet erre. Elég csak annyit megtudakolnia, kik árulnak traktort meg pótkocsit Monokon. Többnyire a „fanyűvők”. Baráti körben még hangoztatják is, ma már nem érdemes traktort tartani. Ha az erdőre nem mehetünk, minek a gép?
Kossuth Lajos szülőháza előtt idős férfi görbebotozik át az úton, de hogy megszólítjuk, visszafordul.
– Régen nincs itt már törvény, drága fiaim – mondja. – Az én apám idejében mert volna egy hát ágat is engedély nélkül felszedni az ember az erdőn! Most…!? – néz ránk szemrehányóan. – Viszi boldog-boldogtalan. Mert nincs, aki megvédje. Nincs igazi gazdája.
A rendszerváltást követően a helyi téesz földjeit is privatizálták, így jutott magánkézbe a szóban forgó hatvanöt hektáros erdő is. A helyi földosztók igyekeztek igazságosan szétmérni a földeket, így aztán a szántó mellé nagyon sok kárpótolt egy kis erdőt is kapott. Tényleg kicsit, mert a legtöbbjüknek még egy negyed, fél aranykorona se jutott. Sokan nem is tudtak arról, hogy nekik erdejük is lenne. Mások meg úgy voltak vele, hogy ők azért az egynegyed koronáért nem fognak izgulni. Majd lesz vele valami, gondolták. Arról ugyan tudtak, hogy lopják az erdőt, de nem nagyon törődtek vele. Mert nem igazán érezték a magukénak. Az osztatlan közös tulajdon ugyanis nem azt jelenti, hogy ettől a saroktól addig a sarokig enyém az erdő. Ott minden fa, minden bokor közös. És nem csak a haszon, de a költség is az. Erdőbirtokosságot kellett volna alakítaniuk bizony, de nem alakítottak.
Hibáztak. De hogy a fatolvajok miatt nekik kell bűnhődniük – ezt azért nem gondolták volna!
– Harminckilenc magánszemély, meg a magyar állam. Ők a károsultak. Vagy a bűnözők…? Már mi magunk se tudjuk, hogy mik is vagyunk mi – nevet kesernyésen a főutca Abaújszántó felőli részén lakó Pacsuta Zoltán. – Én magam is köztük vagyok. De engem még egyszer nem fognak megbüntetni. Alighogy megkaptam a csekket, eladtam a részemet.
– Megkérdezhetjük, mennyiért?
– Na, most maguk fognak nevetni. Kemény húszezer forintért.
Húszezer forintért ma már egy rossz biciklit sem igen kapni. Húszezer forintnál egy közepes méretű tölgy is többet ér. Miért hát ez a valóban nevetséges ár?
– Ingyen is odaadtam volna, csak lekerüljön a nevemről az a 0,43 aranykorona. Van nekem elég bajom, nem hiányzik nekem a nem létező erdőmért a bíróságot járni.
– A károsultak bíróságra mennek?
– Az ügyvéd öcsém szerint teljesen fölösleges. Azt a büntetést, ha tetszik, ha nem, bizony be kell fizetnünk. Aztán legfeljebb beperelhetjük az igazi tetteseket.
– Ezek szerint ismerik az igazi tetteseket?
– Hogyne ismernénk. Ott is megy egy – int ki a kocsiablakon. Egy, a presszó előtt álldogáló fehér nadrágos fiatal férfira mutat. – Nemigen dolgozott még végig egy tisztességes napot életében. De hetente húsz-harminc ezer forintot is eljátékgépezik. Ilyeneknek áll most a világ – morogja.
Házigazdánk kis teherautójában ülünk, mert személyautóval megközelíthetetlen az ellopott erdő. Ráér – most jött haza az M7-s autópálya építkezéséről.
Vissza, Szerencs felé hajtunk, hogy megnézzük a szóban forgó erdőt, s ha már oda indultunk, felhívjuk telefonon a szakigazgatási hivatal referensét, Szabó Zsoltot, aki az egész erdőügyet oly alaposan kivesézte. Mikor vették észre a lopásokat, miért pont 1,2 millió forint a kár, meg ilyesmiket szerettünk volna kérdezni tőle, ám a válasza mindenre ugyanaz: ő nem nyilatkozhat, de még a megyei igazgatója se. Hívjuk Budapesten az Országos Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal vezetőjét.
De nem hívjuk, mert erős kétségeink vannak, hogy az jobban ismerné a monoki helyzetet a beosztottjánál. Helyette beugrunk az egyik károsulthoz, Lenkovics Istvánnéhoz. Útközben benéztünk egy másik asszonyhoz is, aki még a téeszidőkben szerzett ismeretei alapján mindenkinél jobban tisztában van az erdőosztás körülményeivel, de nem találtuk otthon. A férje jött ki a házból a kiabálásunkra – egyáltalán nem örült a látogatásunknak. Nem tud az ő felesége semmiről, hagyjuk őt békén! – zárta be előttünk az ajtót.
Nyilvánvalóan nem akarnak ujjat húzni a most is köztük élő, igencsak vígan lubickoló fatolvajokkal. Lenkovicsnét azonban keményebb fából faragták.
– Nem hoztunk mi abból az erdőből egy gyufaszálat se haza! – kínál hellyel bennünket, aztán feláll, s gondosan bezárja az ablakokat. Mert ki tudja, kint ki hallgatózik. – De sejtjük, hogy mire megy ki a játék. Így akarnak minket, kicsiket kiszorítani az erdőből. Mert bármenynyire is jelentéktelennek tűnnek azok a fél aranykoronák, nagyon is értékesek. Itt másfél aranykorona egy teljes hektárt jelent. S gondoljanak csak bele, egy hektár vágásérett erdő mennyit érhet. Milliókról van itt szó! Nekünk meg ígérnek húszezer forintot.
– Maguk is eladták a részüket?
– Dehogy adtuk! De kerülgetnek bennünket. Minket is megkeresett egy helyi felhajtó, hogy hallotta, van nekünk is egy aprócska részünk, ő megvenné. Adna érte ötezer forintot. Jól hallják, ötezer forintot. Amikor kint a temetőben húszezer forint egy sírhely! Ami jó, ha két négyzetméter. Persze hogy elzavartuk. Mert nem magának akarta megszerezni a mi aranykoronánkat. Van itt egy ember, a szomszédos faluban lakik, vagy százötven hektár erdőt harácsolt már össze, alighanem ő, meg a hozzá hasonlók akarnak kitúrni bennünket a jussunkból.
A juss gyönyörű tölgyfákból áll, a hajnali eső cseppjei még ott csillognak a kövér leveleken. A sáros földúton mindenféle vadnyomok. De van sár húsz-harminc centi magasan is – a kivágott fák tönkjét sárral kente be a tolvaj, hogy ne világítson messzire. Pacsuta Zoltán azonban gyakorlott erdőjáró, messziről kiszúrja a hiányzó fákat. Egy öreg vadcseresznye előtt megállunk, kísérőnk felnéz rá tisztelettel.
– Hát te, öreg, hogy úsztad meg?
Egy másik hegyoldalban két állami erdész adja meg a választ. A cseresznye első osztályú bútorfa, a dél-dunántúli erdőkből el is lopták már majdnem mindet, de a tűzre jobb a tölgy. A monoki tolvajok pedig főleg a tűzifára mentek. Érdekes módon az állami erdőket nem nagyon háborgatják. Érthető, hiszen az erdészek sokszor kettesével-hármasával is járőröznek.
– De mi se lehetünk ott mindenütt – legyint Tóth Ferenc golopi kerületvezető erdész. – Ráadásul a büntetésnek sincsen semmi visszatartó ereje. Számtalanszor előfordult, hogy a kirótt pénzbüntetés összege még az ellopott fa értékét se érte el. Nemrég például megfogtunk egy embert tizenöt köbméter első osztályú tölggyel. Meg is büntették. Százötvenezer forintra. Miközben egy köbméter tűzifa ára tizennyolcezer forint is lehet. De ha fűrészrönknek vagy dongaalapanyagnak adjuk el, a harminc-ötven ezer forintot is elérheti.
– S akkor még nem is beszéltünk az erdőben okozott kárról, meg az elmaradt haszonról – veszi át a szót Mihók István, a tállyai erdészeti igazgatóság műszakai vezetője. – De mi még csak hallgassunk. Mi még úgy-ahogy meg tudjuk védeni az állami erdőket. A magánerdők azonban tényleg bajban vannak. Különösen az osztatlan közös tulajdonban lévők. Márpedig háromszázezer hektár a rendezetlen jogviszonyú erdő Magyarországon. Az összes erdőállomány tizenöt százaléka.
Óriási érték. De folyamatosan apad. A mobiltelefonokkal, strapabíró autókkal felszerelkezett, motorizált fatolvajok természetesen tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy melyik erdőrészt őrzik, s melyik a szabad préda, nehéz fülön csípni őket. S ha még meg is fogják őket, mit érnek vele? Nemrég például a közeli Fony mellett a tolvajok motoros fűrészekkel támadtak az őket igazoltatni akaró természetvédelmi őrökre, akik, hogy védjék életüket, kénytelenek voltak fegyvert használni. Az egyik támadó meghalt, az őrt a napokban mentette fel az emberölés vádja alól a bíróság.
A legtöbb tettenérés szerencsére nem végződik fegyverhasználattal. Már csak azért se, mert a fatolvaj ismeri a szabályokat. Ha húszezer forint alatt marad az ellopott fa értéke, egyszerű szabálysértés az egész. Amit megúszhat három-négy ezer forinttal, azt is kifizeti helyette az önkormányzat. Így hát egyszerre csak tizennyolcezer forint értékű fát visznek.
De azt naponta többször.
– Ha ellopják a vasúti síneket valahol az országban, akkor a MÁV-ot is megbüntetik? Az államot majd megbünteti az állam? Vagy csak minket, kisembereket?– teszi fel a kérdést a falu másik végében lakó Hegedűs Sándor. Arra céloz ezzel, hogy a kiritkított hatvanöt hektáros erdő egy része a magyar államé. Pár éve ugyanis a nemzeti földalap életjáradék fejében részesedést szerzett abban, s természetesen a favivők azt se kímélték.
Vendéglátónk egyébként a feleségével együtt 3,2 aranykorona boldog tulajdonosa, bár ő a boldogságát, legalábbis ez ügyben, erősen megkérdőjelezi. Elővesz egy csekket, ezen kell majd befizetniük a büntetést. A mezőgazdasági hivatal küldte, de üres, még csak az sincs rajta, hogy mennyi is hát a büntetés. Számolják ki maguknak a monokiak!
– Számolja az ördög! – morogja. – Majd ha olyan állapotok lesznek ebben az országban, hogy a bűnös bűnhődik, nem pedig az áldozat. De arra várhatunk!
Állítja, azt az erdőt tán akkor sem tudnák megvédeni, ha mind a négy sarkára őröket állítanának. De kit? A tulajdonosok nagy része öreg, beteges ember, ők aligha fognak vasvillával őrködni. De biztonsági embereket se tudnának felfogadni – mert miből? Náluk a kettejük nyugdíja se éri el a százezer forintot – ebből?
– Miből fizetik majd ki a büntetést? – térünk vissza a megbírságoltakat leginkább felháborító kérdésre.
– Dehogy fizetjük! Legfeljebb leüljük. Úgyse voltunk mi még börtönben. Érdekes lesz majd, amikor az a sok hetven- meg nyolcvanéves monoki ember megérkezik a börtönkapuhoz. Balogh Géza
2008. július 25. - Levelet kapott nemrég harminckilenc monoki ember. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei mezőgazdasági szakigazgatási hivatal értesítette őket, a helyi erdő tulajdonosait, hogy engedély nélküli fakitermelés miatt összesen 1215400 forint bírság megfizetésére kötelezik őket. Pedig ők egyetlen szál fát se vágtak ki. Más pocsékolta meg az erdejüket. De nekik kell fizetniük, mondván, az ő kötelességük lett volna megvédeni a területet.