– Megnőttek a hegyek – gondolta kesernyés öngúnnyal –, talán azért, mert amióta nyugdíjas vagyok, kiestem a mindennapos edzésből, ellustultam. – próbálta igazolni fáradtságát. – Ne álltasd magad, Feri, öregszel, ez az oka, bele kell törődnöd.
Gyanakodva vizsgálta meg a magasles létráját. Nem ok nélkül, egy korhadt fok eltört a talpa alatt, vészesen imbolygott az egész reves, szúette építmény.
– Biztos elbír, ha nem mozgolódom sokat – nyugtatta magát, miközben elhelyezkedett. – Több mint tízéves ez a les, amióta nyugdíjba mentem, senki nem javította. Minek is javították volna? Ez a terület legtávolabbi pontja, nagyon ritkán vetődik erre vadász, pedig vad itt is van bőven. Most a vadászok nagy része gyors sikerre, könnyű zsákmányejtésre törekszik. Szóljon a puska, gyűljön a falra aggatott trófea, de lehetőleg gyaloglás, fáradtság, időtöltés nélkül. Nem érdekli a természet szépsége, ezernyi apró titka. A természet csak azok előtt tárulkozik fel, akik szerető kíváncsisággal, tudásszomjjal közelednek hozzá. A gyors sikerre törő vadász nem ismeri az esti, hajnali lesek varázsát, soha nem érezheti az örömöt, amit a kiszemelt vad napokon át való követése vált ki, míg végül elejti, és falra akaszthatja az agancsot, koponyát vagy agyarat. Csak az olyan trófeának van értéke, amit a vadász fáradtsággal, utánajárással, türelemmel szerez meg, mert ebben ott sűrűsödik az élményanyag, az emlék, a vadász kitartásának, rátermettségének jutalma. Miért nem mennek az ilyen gyorspuffogtatók céllövőnek, akasszák a falra a versenyeken szerzett érmeket, okleveleket. Igaz, hogy azokat se adják ingyen, hosszas edzés, munka eredménye a siker. Ingyen? A kilövési engedélyeket sem osztják ingyen. Fizetnek érte itt is, ott is, kilincselnek, baráti, rokoni kapcsolatokat mozgósítanak, ehhez ők jobban értenek, de a vadászat lényegét nem tudják megérteni. Talán nem is akarják.
– Változik az időjárás – gondolta, miközben megdörzsölte sajgó derekát. Munkabaleset emléke ez az időjós fájdalom. Lesből lőtt rá a vadorzó egy ködös hajnalon. Úgy érezte, mintha kirántották volna lába alól a talajt. Szerencsére a favágók hamar rátaláltak, kórházba szállították, így is majdnem elvérzett. Két szem postát operáltak ki a gerince mellől. Egy hétig nyomta az ágyat bénán, aztán lassacskán visszatért lábába az erő, meggyógyult. Simán nyugdíjazták, semmi búcsúztató, csak az elnök mondott pár köszönő mondatot. Fiatal, tapasztalatlan ember volt az új vadőr, eleinte tanácsát, segítségét kérte, szívesen segített, később egyedül is boldogult. Nem tudott otthon ülni, továbbra is tagja maradt a vadásztársaságnak, naphosszat barangolt az erdőn, mezőn, vállán az öreg sörétessel. Távcsővel figyelte a vadakat, lassan személyes ismerőse lett mindegyik, de hát így volt addig is, amíg szolgálatban volt.
– Feri bácsi állandóan a területen mászkál, zavarja a vadakat – hallotta a pletykát. Két zöldfülű, fiatal vadász panaszkodott. Nem törődött vele, tudta, hogy nem a vadakat, hanem a vadorzási szándékot zavarja, nekik áll útjukba. Otthon hagyta a sörétest, a távcsöves turistához semmi közük.
– Édesapám most már vadász úr lett, igaz? – kérdezte a legényfia.
– Hát... úgy is lehet mondani.
– Akkor most már vadásszon is, ne csak vadásztasson, dolgozzon, etessen, mint eddig. Kérjen szarvasbika-engedélyt, hisz nincs a házban, csak hullatott agancs, meg molyette bőrök. Magának is kijár.
– Igaza van Lacinak, miért ne lőhetnék végre én is bikát?
– Hááát, Feri bácsi – vakargatta a fejét az elnök –, nagyon szűkös a kilövési keret. Na meg aztán oda is ígértem a bikákat. Papírlapot vett elő, felolvasta az igénylők nevét. Köztük volt olyan is, aki pár hónapja lett vadász, ezeknek szarvasbika lesz az első vadjuk.
Feri bácsi érezte, hogy keserű galuska nyomja a torkát, fegyelmezett ember volt, némán lenyelte, arca elsápadt, ezt az elnök is észrevette.
– Tudja mit – jutott eszébe a mentő ötlet –, van egy selejtengedély a szedresi körzetben. Ott lőhet egy bikát, úgyis maga ért legjobban a selejtezéshez. Bízunk a tudásában, szakértelmében is, az ilyen kényes feladatot nem is adnánk másnak – buzgólkodott az elnök, hogy tetszetősebb csomagolásban kínálja ajánlatát.
Feri bácsi fejében kavarogtak a gondolatok. A maradékot dobják nekem, nem érdemlek meg egy jó bikát annyi év után? Nem baj, a selejtezést is el kell végezni, talán majd jövőre.
– Jó lesz a selejtbika – mondta rekedtesen –, kérném a kartonos golyós puskát, amíg kilövöm.
– Jaj, a golyós nincs most bent – sajnálkozott az elnök. – Kovács Zoli kérte el, tudja, az az új vadász, neki még nem sikerült golyós puskát venni, nem boldogulna anélkül, hiszen nem olyan mestervadász, mint Feri bácsi, maga odahívja a bikát a közelbe, és brennekével is leteríti.
– Kicsit távol esik a szedresi körzet.
– Mit számít az magának, edzett ember, biciklije van, játszva letekeri azt a huszonöt kilométert.
Igen, itt van a biciklim az erdő szélén a gerendakunyhóban, egy marék széna fekvőhelyem, hideg kosztot eszem, mert túl közel van a bőgőhely, nem gyújthatok tüzet. Ez mind rendjén volna, de miért csak azt kaphattam meg, ami senkinek nem kellett? Ilyen a vadőrből lett vadász sorsa. A többiek alkonyatkor vagy hajnalban kikocsikáznak a közeli mezőre, szárazság van, a földutak is járhatók. Mostanában a kukoricásban, a zabtarlón bőg a bikák nagy része, közel engedik az autót, könnyű az ablakon kinyúlva oldalba lőni valamelyiket. Nem, az nem vadászat, jobb a kunyhó, a hideg koszt, az erdő, a bőgőkürt.
Világosodott, de még ködfátyol borította az irtást, csípősen hideg volt a hajnal. Mély, mörcögő hangon elbődült egy bika, nem akart hinne a fülének, ez a kormosnyakú hangja volna? Jó négy éve látta... Öreg selejtbika. Mellette szamárfülű tehén csipegeti a bokrokat, ez is idős matróna, illenek egymáshoz. Felfedezte a másik bikát is, villás korona a bal agancsszáron, de a jobb... ágnélküli, méteres nyárs, gyilkos agancs. Fiatal tízes lenne, de a nyárs miatt veszélyes gyilkos, igazi selejt. Valószínűleg heresérülése miatt rakott fel rendellenes agancsot. Jó százméternyire lehetett egymástól a két bika. A nyársas kihívóan, verekedésre készen bőgött, a kormosnyakú mörcögve, elutasítóan válaszolt, de nem mozdult el a tehene mellől. Ha összecsapnak, nem kétséges a közdelem kimenetele, a gyilkos simán felnyársalja, megöli a kormosnyakút.
Óvatosan leereszkedett a magaslesről. (...) Meghúzódott egy csutak mellett, elővette a kürtöt, és egy durva kihívást bőgött a nyársas felé. (...) Ropogott a bozót, verekedésre készen jött a nyársas, alig húszméternyire megtorpant, fejét forgatva kereste a kihívót, testét takarta a bozót. Nyaktőre célozva meghúzta a ravaszt, a bikát mintha villám sújtotta volna, összerogyott, nem mozdult többé. Pár másodpercig dermedten állt a kormosnyakú, a tehén ocsúdott fel hamarabb, megpördült, elnyelte az erdő, a bika követte.
– Menj, öreg, védd meg az egy szem tehénkédet, ha tudod, legyen a tiéd ez az ősz, jövőre ki tudja, mi lesz?
Mire a nyársas elé ért, már nem volt benne élet, ágacskát tört le, sebvérbe mártotta, a kalapja mellé tűzte.
– Vadászüdvözlet, Feri – dörmögte maga elé –, most már neked is van selejtagancsod. Panigay Róbert, Hargita Népe