- Mennyiben változott az élete vagy legalábbis a közérzete, amióta megtudta, hogy a romániai törvénykezés végleges és megfellebbezhetetlen döntésben mondta ki: a Felső-Maros mentén az erdők visszakerülnek a Bánffyak tulajdonába?
– Az erdészeti hatóságok, ahol csak tehetik, gátolják a restitúciót. Hiába van a kezemben a jogerős táblabírósági ítélet, még nagyon sok a kérdőjel. Pedig fogadást kötöttem a Németországban élő gróf Teleki Gáborral, mondván, hogy 2009. december 31-éig birtokon belül leszünk. Ezt nem szeretném elveszíteni!
– Teleki gróf született pesszimista?
– Nem, született erdélyi. Magyarán: tudja, miként mennek a dolgok odahaza. Viszont hozzá kell tennem, ő is azért szurkol, hogy veszítse el a fogadást.
– Az örökségen kívül mi fűzi Önt Erdélyhez?
– Nagyon sok minden. Az, hogy én nem Erdélyben születtem, a történelem „műve”. Ugyanis 1940-ben Teleki Pál felkérte az apámat, hogy vegyen részt az általa alakított kormányban, ami a Budapestre való költözését feltételezte. Ismerve a román–magyar előzményeket meg a világégés kimenetelét, a háború után már nem lett volna szerencsés döntés hazaköltözni. Apám – sem emberként, sem mezőgazdasági miniszterként – soha nem volt rasszista vagy ultranacionalista, azonban tudta, hogy Romániában mégis ellenségként kezelték volna.
– Jó döntésnek bizonyult, hogy az anyaországban maradt, és nem ment nyugatabbra?
– Gazdasági szempontból semmi esetre. A kommunisták itt is kisemmiztek, ’51-ben kitelepítettek rózsadombi házunkból, és bedugtak egy kis húsraktárba, ahol két és fél esztendeig kilencen laktunk szűkösen. Apám közben balesetet szenvedett és lebénult. Anyám kétkezi munkájából meg az idegenek jóakaratából nevelte fel hét gyermekét. Ha a döntést ideológiai szempontból vizsgáljuk, akkor viszont azt mondom, hogy igenis, megérte Magyarországon maradni! Minket öntudatos, gerinces, ország- és nemzetszerető magyarnak neveltek. A rossz életkörülmények rávettek, hogy már gyermekekként önállóak legyünk, segítsünk egymáson és dolgozzunk, hisz az még Bánffyként sem szégyen. És ne feledjük: az anyaországban élve közelebb maradhattunk a valódi otthonunkhoz, Erdélyhez.
– Valóban otthonának érzi Erdélyt?
– Mindenképpen. Sokkal közelebb érzem magamhoz az erdélyi – magyar, román vagy más nemzetiségű – embereket, a tájat, a felfogást, magyarán az egész miliőt, mint a magyarországit. Számomra sokat jelent, hogy az erdélyiek jóval barátságosabbak, segítőkészebbek és emberibbek, hogy itt nem olyan erős az elidegenedés...
– Ha jól tudom, nászútját még a diktatúra idején éppen szülei elkobzott birtokán, a maroshévízi Bánffy-fürdőn töltötte. Milyen érzés volt belépni oda fizetővendégként?
– Kissé bosszantó, főleg egy 25 éves fiatalnak. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat adott. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szoba helyett a központi teraszra nyíló szobát adta, mondván: „a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!” Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén, rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak „kötelességből”, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam. A fürdő főépületét még apám építtette a szélesebb család számára, nyaralóként. Mára lebontották. Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne. Nem a teljes nászutunkat, csak két napot töltöttünk Maroshévízen. Inkább vonattal jártuk a feleségemmel Erdély azon részeit, amelyhez családjainknak köze volt, és azért mondom így, többes számban, mert a feleségem édesanyja is Bánffy lány volt. Édesapja pedig szombatfalvi Ugron. Furcsa, de egyben nagyon jó érzés volt azokon a helyeken járni, ahol valamikor elődeink tevékenykedtek, nemcsak a maguk, hanem az egész ország felemelkedése érdekében. Nagyapám, Bánffy Kazimír Alsó-Fehér megye alispánja volt. Fugadon lakott, onnan járt be rendszeresen Gyulafehérvárra. A megye legrosszabb, legjárhatatlanabb útja volt a fugadi. Nem javíttatta meg, mondván, egy Bánffy nem engedheti meg magának, hogy azzal vádolják: a megye pénzét a saját kényelmére költi. Amíg vannak rosszabbul megközelíthető falvak a megyében, addig a fugadi ilyen marad, mondogatta. Az út a két háború között sem javult meg. Apám autóját rendszeresen bivalyokkal kellett kihúzatni a sárból. Amikor megkérdezték a hároméves bátyámtól: „Ferenc! Hogyan csinál az autó?”, a válasz így hangzott: „Csá, Rózsa, hajsz, Samu!”
– Leszámítva nehéz gyermek- és ifjúkorát, talán nincs oka panaszra, Bánffyként a kádári szocializmusban is sikerült feltalálnia magát.
– Mindez sok-sok fizikai és szellemi munkának az eredménye. Kitelepítésünk után Nagymarosra költöztünk, mert ott volt víz meg hegy is. Tízéves koromtól kezdve a szünidőkben rendszeresen elmentem dolgozni. Gyümölcsöt szedtem, majd később, amikor a debreceni kollégiumba kerültem, nappal a nálam kisebbeket korrepetáltam, éjszaka meg vagonok rakodásánál segédkeztem. A fenntartásomhoz a tanáraim is hozzájárultak, emlékezvén, hogy jó kétszáz évvel azelőtt egyik ősöm, Bánffy György kormányzó is segítette a kollégiumot. Világéletemben erdészmérnök szerettem volna lenni, de a nyolcszoros túljelentkezés elriasztott. Tudtam, hogy ezzel a névvel semmi esélyem, ezért az élelmiszer-ipari főiskolát választottam, ahova azonnal fel is vettek. Másfél évtized múlva tudtam meg az egyik professzortól, hogy ha egyetlen hely lett volna a soproni egyetemen, arra engem vettek volna fel. Mindezt apámra való tekintettel, aki miniszterként valóban sokat tett az ország erdőiért és az egyetem fellendítéséért. A ’80-as években lazult a csavar, így főmérnökké is előléphettem. Mi több, be akartak szervezni a pártba, de viszszautasítottam. Én idealista, istenfélő ember vagyok, így egy idő után békén hagytak.
– És mégsem szabadult a politikától: 1990 után négy mandátumon keresztül polgármesterséget vállalt.
– A fordulat után Leányváron – a faluban, ahol élek – lemondatták az addigi elöljárót, majd a Magyar Demokrata Fórum, melynek egyik alapító tagja vagyok, felkért, hogy vállaljam el a polgármesterséget. Akkoriban még én sem gondoltam volna, hogy négy cikluson keresztül fogok Leányvár élén állni. 2006-ban viszont láttam, hogy az ország gazdasági és politikai helyzete nem teszi lehetővé a további vidékfejlesztést, és egy cseppet sem kedvez a jobboldali érzelmű önkormányzati vezetőknek, úgyhogy megköszöntem az addigi bizalmat, és többé nem jelöltettem magam. Másrészt már régóta érlelődött bennem, hogy most már éppen ideje lenne feladatot vállalni őseim Erdélyében is.
– Csak feladatot vagy szerepet is?
– Közéleti szerepet semmi esetre sem. Viszont meggyőződésem, hogy az ott élőkkel olyan kapcsolatot lehet és kell kialakítanom, amely kölcsönösen előnyös. Tudom, hogy Nagyenyed mellett már jó ideje a Bánffyak ellen lázítják a fugadiakat, és ugyanezt teszik a Felső-Maros mentiekkel is. Azzal riogatják őket, hogy „visszajön a báró, és kisemmiz benneteket!” Holott korántsem erről van szó. Különben Fugadon, ahol a család visszakapta a kúriáját, a környező épületeket, a földeket és az erdőt, a falubeliek már meggyőződhettek, hogy semmi nem változott azon kívül, hogy már nem hunyunk szemet a lopások fölött. Ellenkezőleg, mi munkahelyeket akarunk teremteni. Ugyanez a szándékunk a Maros völgyében is, ahol a húszezer hektáros erdő ezentúl is munkalehetőséget kínálna a környékbelieknek, de jóval korszerűbb feltételek között. Farkas fiam már hazaköltözött. Sok szervezőmunkával, még több utánajárással és sokszor a saját két kezével végzi ezt a „második honfoglalást”. Én is tervezem a kétlakiságot. Hál’ Istennek, családunk soha nem volt eltelve önmagától.
Minket soha nem neveltek felsőbbrendűeknek, azt tanították, hogy az ősökre legyünk büszkék, ne önmagunkra! Amikor feladatot emlegetek, akkor a johanniták jelmondata jut eszembe: „A hit védelme és a rászorulók támogatása”. Amikor meg hitet mondok, nemcsak Istenre, hanem a magyarságra, Erdély felemelkedésére is gondolok. Szucher Ervin