Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a ma 74 éves férfinak akkoriban még csak pelyhedzett az álla, és az erdészekhez is csak annyi köze volt, hogy messze elkerülte őket, hiszen az akkori szokás szerint az ő családja sem a legtörvényesebb úton jutott fához. A legendás betyárokkal való találkozások egy fél évszázad eltelte után is elevenen élnek Vince bácsi emlékezetében.
– Először 1952 őszén találkoztam Pusztaiékkal a hilibi erőben, az Orbai-részen. Az ösvényről letérve kerülgettem a sarat és a fák lenyúló koronája alatt bújtam át, amikor szabályszerűen belebotlottam Dézsi Dénesbe. Akkor még nem tudtam, kicsoda, csak azt láttam, hogy nálam egy fél fejjel magasabb, tagbaszakadt ember áll előttem. Azt hittem erdész, mert mondták a faluban, hogy jött két új erdőpásztor, s főként hogy kezdett faggatózni: hová megyek, hogy hívnak. Nem akartam megmondani a nevem, mert az erdőlő fejsze ott volt az oldalamon, és féltem, hogy bajom lesz belőle. Azt néztem, miként futhatnék el, s valószínűleg neki is feltűnt a szándékom, mert rám szólt, hogy ne is próbálkozzam, mert belém rúg. Végül aztán kinyögtem a nevem, s attól a perctől kezdve mintha megenyhült a tekintete.
– Netán valamiféle rokoni kapcsolatban állt valamelyikükkel?
– Nem, hanem volt egy unokabátyám, Osváth János, aki 1950-ben katonaszökevénnyé vált. Igaz, hogy 1952 őszén feladta magát, de köztudott volt, hogy sok fegyvert találtak nála: három katonapuskát, két vadászpuskát és rengeteg töltényt. Dézsit főként ez érdekelte, és amikor meghallotta a nevem, odavitt a társához. Egy törpe, szőke férfihez, akinél puska volt. Ahogy megláttam, rögtön tudtam, hogy ő Pusztai. A bátyám után érdeklődtek, aztán, hogy hallottam-e és, ha igen, mit, az ozsdolai szökevényekről. Azt mondtam, nem tudok semmit, és nem is érdekel. Ekkor vetette oda Dézsi, hogy márpedig mi vagyunk azok, és hogy ép bőrrel megúsztad, köszönd annak, hogy nem szóltál semmit ellenünk.
„Jóska, hej, gyere ide!”
– Aztán csak úgy elengedték?
– Arra vetődtek valami ozsdolaiak, az elkószált tehenüket keresték, így elküldtek. Egy év múlva majdnem ugyanott, a Vajdáné kútjának nevezett erdőrészen futottam össze velük. A sógorom épített, így elmentünk cserefát vágni sasnak. Éppen a fahegyeket nyestem, amikor valaki hozzám szólt, hogy Jóska, hej, gyere ide. Ahogy meghallottam a hangot, azonnal tudtam, hogy Dézsi Dénes az. Ijedtemben beugrottam a bokrok közé, de aztán előbújtam. Megint összetévesztettek János bátyám testvérével, Józsival. Pusztai éppen a nadrágját foltozta. A faluban levő hírek érdekelték őket, aztán utamra engedtek.
– A róluk keringő legendák és a valóság mennyire fedi egymást?
– Pusztai lobbanékony természetéről én magam is megbizonyosodtam a harmadik találkozásunk során. Egy hónappal később, az erdőben járva beszélgetést hallottam, s gondoltam, meglesem, kik azok. Dézsi egy fának volt nekitámaszkodva, fegyverrel a karján, Pusztai pedig a fenyőfa kérgét húzta le, valószínűleg kalibát készített. Egy ág megreccsent a lábam alatt, mire Pusztai rögtön nekem rontott, hogy mit leskelődöm! Az is lehet, dühében ott helyben megölt volna, mert azt hitte, besúgó vagyok, szerencsémre Dézsi megismert, és leültetett. Társa viszont vette a fegyverét, azt mondta, megy megleckéztetni Pénzes András bácsit, a néptanácstitkárt. Amúgy ez volt az utolsó találkozásom Dézsivel.
Puliszkát főzött a betyárnak
– Mert 1954-ben Ozsdolán, Boros Lajos udvarán meglőtték.
– Találkoztam viszont Pusztai Ferenccel. Ojtoz környékén fenyőcsemetéket ültettünk. Voltak ott Ozsdoláról, Hilibből, Martonosból és Bereckből is. Éppen a barakkban enni készültünk, amikor Pusztai esőköpenyben és egy német géppisztollyal a kezében betoppant. Mindenkit a barakk hátsó felébe utasított, tudtuk, hogy Czibak Jóska ozsdolai erdészért jött. Pusztai erősen megverte az öreget, és elvette a ruháját, velünk pedig elénekeltette az Isten, áldd meg a magyart. Aztán leült, enni kért. Én főztem a puliszkát neki.
– Ekkor látta utoljára Pusztait?
– 1955 tavaszán még egyszer találkoztunk. Az öcsémmel éppen fát rakodtunk a szekérre, amikor felbukkant Géza Mihály erdész, s kilátásba helyezte, hogy megbüntet. Alig ment el, megjelent Pusztai, aki rögtön számon kérte, hogy ki jegyezte meg a fákat. Mondtam, hogy ki volt, s hogy most ment el, még utoléri, ha siet, de ő inkább letelepedett mellénk. Később jöttem rá, hogy ők valójában együtt jöttek, merthogy unokatestvérek, aztán ahogy megláttak bennünket, eljátszották ezt a színházat. Akkor sokkal beszédesebb kedvében volt, barátsággal váltunk el. Még egy bicskát is adtam neki ajándékba… Dimény H. Árpád Székely Hírondó