Gyakori, hogy kastélyok, udvarházak homlokzatát vagy grófi címerekben a dicsőség jelképét a babér mellett tölgylevél koszorúzza. Érdekes, hogy a székelység körében a tölgyeket „cserefa" néven ismerik, mely tulajdonképpen csak a tölgyek egyikére, a magyar nyelvterületen általánosan használt csertölgy (cser, cserfa) megnevezésre utal, s bár Székelyföldön ez a faj nem fordul elő, a cserefa népies elnevezés történeti-ökológiai, esetleg megtelepedési összefüggésekre utalhat.
A tölgy nemzetség (Quercus) tudományos neve a kelta Quer (szép) és a cuez (fa) összetételéből származik. A legfontosabb fajok és fajkomplexumok között számon tartott kocsányos tölgy (Q. robur), kocsánytalan tölgy (Q. petraea), molyhos tölgy (Q. pubescens) és csertölgy (cser, cserfa) (Q. cerris) tömeges megjelenése a jégkorszak utáni meleg és viszonylag nedves „atlantikus" korra tehető (i. e. 5500–2500), mely kedvezett az elegyes tölgyesek és a csiszolt kőkorszaki hatások következtében az erdőspuszták kialakulásának. Az említett tölgy-fajok növényföldrajzilag-ökológiailag is jól elkülönülnek: a kocsányos tölgy európai eredetű, síkvidéki, ártéri, tápanyagigényes, mezofil jellegű faj, a kocsánytalan tölgy közép-európai (mediterrán) eredetű, mezofil-xeromezofil jellegű dombvidéki faj, a molyhos tölgy szubmediterrán (közép-európai) eredetű, melegkedvelő (xeroterm) bokorerdei faj, a csertölgy (cserfa) pedig délkelet-európai (kisázsiai) eredetű, szárazságtűrő, xeromezofil faj, elterjedésének északi határa a Kárpát-medencében húzódik.
A bevezetőben említett csertölgy (cser, cserfa) termete és alakja a kocsánytalan tölgyéhez hasonlít, zárt állásban szép egyenes a törzse, koronája keskenyebb, lazább mint a többi tölgyé, kérge hosszanti irányban ormósan mélyen repedezett, a repedések között élénkvörös, narancssárga színű, levelei érdes-merev tapintásúak, mélyen tagoltak, termésein a kupacslevelek visszahajlóak, bozontosak (berzedten szétállóak). A csertölgy fája ellentétben a többi tölggyel csak igen kevés csersavat tartalmaz, ezért kevésbé tartós, esőnek kitéve hamar korhad, így nem sorolják az ún. „nemes" tölgyek közé. Ugyanakkor a csertölgy melegkedvelő, szárazságtűrő, a nehéz talajokat is jól bíró, fényigényes és fagyérzékeny fafaj. Fagyérzékenysége épp az általános ipari felhasználását korlátozza, ugyanakkor kiváló tűzifa, s mint leggyorsabban növő tölgy az erdészeti kultúrák kedvezményezettje. A Pannon-medence erdeinek kb. 25%-ában a csertölgy állományalkotó faj, kiterjedt természetes cseres-tölgyeseket találunk a Dunántúli- és az Északiközéphegységben, általában gyakori a Dunántúlon és ritkább az Alföldön. Bár délkelet-európai faj, mégis Erdély területére a Pannon-régió felől hatolt be, követve a nagy természetes folyásokat: a Maros-folyó völgyét (Lippa–Déva–Sebes dombvidék) és a Szamos-menti dombvidéket (Szamosháti-dombság, Szilágyság), de Közép- és Délkelet-Erdélyben már csak szórványos és ritka (Mezőség) vagy hiányzik (Székelyföld), valószínűleg fagyérzékenysége miatt. Az erdélyi Mezőség délnyugati részének mai erdősztyepp jellegű vegetációja alapján feltételezhető, hogy itt is voltak zonális állományai, melyek azonban a történeti erdőirtások áldozataivá váltak.
A Székelyföldön előforduló tölgyeket (kocsányos- és kocsánytalan tölgy!) viszont népiesen és hangalakváltozatban egységesen cserefának nevezik, melyek fáját igen értékes ipari, épület- és tűzifának tartják. A cserefa név használata azonban a székelységnél nem hasonlítható az egyes (erdélyi) jellegzetes tájszavakhoz, mint pl. a pityóka (burgonya, krumpli), fuszulyka, faszulyka (bab, paszuly), melyek sokkal későbbi szerzemények (csak jóval Amerika felfedezése után, a XIX. század elején kezdtek elterjedni), a cserefa név inkább lehet egy hosszú történeti-ökológiai szóhasználat maradványa. Faneveink eredetével kapcsolatban kiemelendő azok nyelvtörténeti jelentősége, etimológiája, az átvétel időpontja, jelentésbeli változatai stb. A cser, csere szavunkat nyelvészeink egy része a Kárpát-medencében megismert szláv jövevényszónak tekinti (tser), mint „berek, erdő, liget" jelentésű szlovén-kajhorvát származtatás (Hadrovics), mások viszont sokkal régebbinek tekintik és a mordvin cerä, tserä, seŕa „éger" és „makk" jelentésű szavakból eredeztetik (Sebestyén, Reuter). Ez utobbi azért is jelentős, mert a „makk" régi (avar) változatban a tölgyre, tölgyekre, azok „makk" termésére, illetve az égerre és kőrisre (lényegében cserzésre használt fajokra) is utal. A makk, makk(fa) tölgyekre vonatkoztatása régi és általános a magyar nyelvterületen, a cser megnevezésnek égerre (Alnus) vonatkozó példáival ("vörös bélű fa") találkozunk ma is Erdélyben (Kalotaszeg) és a Dunántúlon (Baranya).
A székelység mint jó fa-ismerő (fa-tisztelő, fa-használó, fa-faragó, fa-szerető) népesség már kárpát-medencei megtelepedésétől kezdődően kapcsolatba került és folyamatosan kapcsolatban állt változó szállásterületeinek erdeivel, azok tölgyeivel, és hosszú története során valószínűleg legjobban megőrizte (megőrizhette) a népies szóhasználatot (cser, csere, cserefa) függetlenül attól, hogy mai botanikai értelemben épp kocsányos-, kocsánytalan vagy csertölgyről volt-e szó. Ugyanakkor a jelenleg tudományosan csertölgynek nevezett faj a székelység legkorábbi Kárpát-medencei szállásterületeinek tekintett térségekben, illetve letelepedési helyein ma is mindenütt megtalálható, tájtörténetileg az élőhelyváltozások részben nyomon is követhetők. Így feltételezhető, hogy a cserefa név, a makk(fa) használata a székelységnél már nagyon korai időszakban, mint közvetlen élő környezeti entitást kifejező fogalom meggyökeresedett, majd a történeti-ökológiai sajátosságok következtében, valamint a folyamatos használat során rögzült-állandósult, ezért a tölgyeknek, (kocsányos és kocsánytalan tölgy) „cserefa"-név-használata összefüggésben áll(hat) a székelység történetével, megtelepedésével, tartózkodási helyeivel, áttelepedésével.
A vázolt összefüggések a székely eredetkérdés problémájához vezetnek. A székelyek származásával kapcsolatosan a szakemberek ma a következő fontosabb irányzatokat tartják számon: hun eredet (a székelyek ősei hunok voltak), magyar eredet (foglalkozás-megnevezés), kabar eredet (idegen csatlakozott nép), illetve a kettős honfoglaláshoz kapcsolódó (onogur-magyar) elmélet. A székelyek hun származásának elmélete a krónikákat (Anonymus 1195, Kézai Simon 1283, Képes Krónika 1358) tekinti elsődleges forrásoknak, de azokban az onogur és a magyar honfoglalás eseményei összemosódnak. A történészek többsége a kabar eredetet tartja fenn (Kristó Gyula, Kordé Zoltán), de egyre több szakember a székelyek őseit a „griffes-indás" övveretű (vagy vele rokon) népességben, a magyar nyelvű avarokban (onogur-magyar-székelyekben) véli elhelyezhetőnek (vö. a „kettős honfoglalás" illetve „többes honfoglalás" elmélet változatait; László Gyula, Egyed Ákos, Kolumbán-Antal József, Takács Miklós). Röviden, a hipotézis alapján a székelység Kárpát-medencébe érkezésének (honfoglalásának) ideje az onogur (tíz-ogur) betelepedéshez köthető (670/680 körül), mely során a székelyek (a magyarságról korábban levált népcsoportként) az avar birodalom nyugati és délnyugati részére kerülnek, később az avar viszályok és belháborúk során nagy részük keletebbre (Felső-Tisza vidéke, Bihar) költözik, itt találják őket a honfoglaló magyarok, akikhez önként csatlakoznak, ezt követi később, az Árpád-kor folyamán a dél-erdélyi (Maros-völgy), végül a délkelet-erdélyi (székelyföldi) áttelepedés folyamata (1141-től, II. Géza idejében). Az onogur név etimológiájával kapcsolatosan érdemes felidézni a székely orientalista nyelvész, Szentkatolnai Bálint Gábor álláspontját (1895-ben a Zichy Jenő vezette expedíció tagjaként tanulmányozta az északnyugat-kaukázusi nyelveket), aki szerint a név a „fekete hun"-okra vonatkozik. Állítását a Kaukázus térségi 'kabard' nyelv megismerésére alapozta, melyet a magyarral együtt a hunok nyelvének vélt ("Lexicon cabardico-hungarico-latinum" Bp. 1904). A kabard az 'adige' nyelv (régi szóhasználatban 'cserkesz') keleti dialektuscsoportjához tartozik, mellyel viszont szomszédos az iráni 'oszét'. Mindez azért is fontos számunkra, mert a Kaukázus térségéből származtathatók olyan faneveink, mint az adige szil (Ulmus), az oszét tölgy (Quercus), továbbá a dagesztáni avar eredetű makk (maqq) szavunk. Érdemes megjegyezni továbbá, hogy az avarban a makk (maqq) egyidejűleg nemcsak a tölgyfa neve, hanem termésének megnevezésére is szolgál (Róna-Tas 2004, Veres 2006). A nyelvi átvétel alapja a Kaukázustól északra elterülő sztyeppén és ligetes síkságon, abban az biogeográfiai térségben való huzamosabb idejű tartózkodás lehetett, ahol korábban az alánok, az onogurok és a kazárok települései voltak. Anyelvi átvételek és az eredetkérdés részei több szálon kapcsolódnak egymásba. Az eredetkérdés mai summázataként „a székelység a magyarral nagyon közeli rokon lehetett, hosszú ideig együtt élt vele, magyar nyelvűvé vált, s a honfoglalás előtt betelepedett a Kárpát-medencébe... amióta írott történelmünkben feltűnt, magyarul beszélt, és magyarságát sohasem tagadta meg" (Egyed Ákos). A Kárpát-medencei székely megtelepedésnek („honfoglalásnak", „visszatérésnek"), csatlakozásnak, az áttelepedés folyamatának nyomai írott forrásokban és helységnevekben is fennmaradtak: pl. Boleráz, Döbréte, Váty (Pozsony – Őrség – Baranya), Székely, Sásvár, Székelyhíd, Székelytelek, Telegd (Felső-Tisza, Bihar), Székelyjó, Sebes, Orbó, Kézd (Erdély, Dél-Erdély) stb.
Különben témánk szempontjából bármelyik eredetmagyarázó irányzatot követnénk is a székely-magyar őstörténet vizsgálatában, közvetlen és közvetett történeti-ökológiai források utalnak a tölgy, a természetes tölgyerdők, ligetes tölgyesek, általában a tölgyes-élőhelyek, s ezen belül a csertölgy, a „cserefa" általános jelenlétére, a székelyek korai szálláshelyein vagy cselekedeteik-tetteik körzetében. Ilyenek például az 1116-os olsavai, illetve az 1146-os Lajta melletti ütközetre vonatkozó (XIV. századi) krónikák, a székelyeknek a honfoglalás korát idéző Bihar-térségi harcai Anonymusnál (XII. század) valamint áttételesen az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékekben szereplő székelyföldi települések. A székelyeknél a cserefa név használata mindig is egy tölgyfélére ("makkfára" és nem „berekre") vonatkozott, és bizonyára általános lehetett már a XI–XIII. századi erdélyi szálláshelyeken, hisz évszázadokkal az ottani szász betelepítések után is, az egyes székely maradvány-népességeknél (pl. Halmágyon, Oltszakadáton) a névhasználat nagyon sokáig, mondhatni napjainkig fennmaradt. A cser, csere szavunknak „tölgy" értelmezését használja Apáczai Csere János (1653) is: „A tsernek természeti gyümöltse makk, nehai gyümöltse penig gallos és tsere enyv." Utalva itt a gubacsdarázs által okozott cserzőgubacsra, mely főleg a kocsányos tölgyön fordul elő. A cser, csere szavunknak földrajzi név és helynév jelentése is eléggé általános a Kárpát-medence egész területén (pl. Cserhát, Cserehát, Cserealja, Csereerdő, Csereoldal, Csereszőlő, Cserenye, Cseralja, Cserebökény, Cserefalva, Cserekert, Cserhalom, Cserkút, Csernakeresztúr, Csernáton, Csertő, Dombocser, Devecser stb.). A középkori latin oklevelekben a fanevek (mint helymegjelölő szavak) valamint a tulajdonnevek többnyire magyarul szerepelnek: pl. „arbor silice et arbor cher" vagy 'tulfa', 'cherfa' (1270, 1278, Györffy György). De a késő középkori erdélyi birtoklevelekben, szerződésekben, falujegyzésekben, peres iratokban is igen gyakran szerepel a „cser-csere" megnevezés, idézünk néhány példát: „Tudom azt, hogy a nagy liget végébe egy nagy Chere vala" (M. Gyerőmonostor, Kalotaszeg, 1572), „Musna Chereyn egi Ut megien fel a birczre" (Nagygalambfalva, 1625), „Az Czere szeoleo alatt" (Mezőkirályfalva, 1646), „Az csere oldalon" (Válaszút, 1676), „Az chere fa volna az határa" (Kénos, 1625), „A Szőlő Hegy felett a Kellési patakra nyúlik be edgj darabotska tilalmas makk termő Csere Erdő, melyben többire vastag talpak (na)k való makk termő Cserefák találtatnak (Szászjakab, 1732), „elébb menvén ... az ottan elfolyó Patak Marton lévő Cser, alias Eger fáig" (Szászfenes, 1762), „Azon oldalon...egj vén Cserefának a tővin hányattunk harmintz hetedik halmot" (Hidegkút, 1690), „A Vételben az egész Falu birodalmában levő Erdő. melyben... nagy cserefák is vannak" (Harasztkerék, 1780). Bizonyos tehát, hogy a középkori erdélyi szóhasználatban a cser-csere szavunk már tölgyre vonatkozik, bár Kalotaszegen azt az égerre (Alnus) is értelmezik. A cser, csere, cserfa, cserefa és tölgyfa szavaink gyakori együttes említése arra utal, hogy azok az együttes elterjedési területeken belül, hosszú ideig valószínűleg általános használatban voltak. A bihari részeken (telegdi székelyek, a későbbi marosszéki, udvarhelyszéki s ezeknek a csíki, gyergyói ágai) megtelepültek, valamint a dél-erdélyiek alapította Sebes (később Szászsebes), Orbó (Szászorbó), és Kézd (Szászkézd), a későbbi háromszéki székelység lakossága már hosszú ideje megtelepült életmódot, nagyállattartó és földművelő életformát folytatott, így közvetlen tapasztalati kapcsolatban állt az ottani táj természetes élő környezetével, élőhelyeivel, különösen az erdők-legelők növényeivel, fafajaival, köztük a zonális tölgyekkel.
Az ősi szálláshelyeken és a korai középkorban használt, tapasztalati úton szerzett népies „növényismeretet" a székelység továbbvitte magával Erdélyben a Hargitáig és azon túl. A cserefa név használata tehát nagyon mélyen gyökerezhet a székely nyelvhasználatban, a cserefát és csere-erdőt mindenütt megkülönböztetett figyelem kíséri, ma is az ún. cserefából állítják fel a székelykaput, és készítik a kopjafát, továbbá bölcsőt, széket, padot, asztalt, gerendát faragnak belőle, s bár a fogalom nem az igazi csertölgyre vonatkozik, nemes rokonait (kocsányos- és kocsánytalan tölgy) nagy tiszteletben tartják mindenütt. Ahogy a Tamási Áron halála évében írt Kányádi-vers (T. Á. sírjára) mondja: „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek". Kovács J. Attila