A tudatos fogyasztók civil kezdeményezései, a szigorúbb állami és nemzetközi szabályozás, az etikusabban és felelősebben működő vállalatok együtt azonban változtathatnak a rendszer logikáján, vallja Boda Zsolt, közgazdász-politológus. Most, a válságban végképp úgy kellene pénzt fektetni a gazdaságba, hogy az környezeti és társadalmi szempontból fenntartható pályára állítsuk.
A gazdasági válság hatására ismét előtérbe kerültek a vállalatok társadalmi felelősségvállalásáról (CSR), az etikus és alternatív vállalkozásokról szóló diskurzusok. Milyen összefüggés van a három jelenség között? Lehet-e szinonimaként használni ezeket a kifejezéseket?
Nem, semmiképpen sem. Kissé leegyszerűsítve a CSR a túl nagy hatalommal rendelkező nagyvállalatok legitimációs válságára adott válasz. Manapság minden nagyobb cégnek van valamilyen CSR-programja – és ezeket gyakran a pr-osztály koordinálja, ami nagyjából kijelöli a helyét és funkcióját. De vannak komolyabb kifogások is a CSR-ral szemben: például az, hogy a CSR-ral a multinacionális vállaltok előremenekülnek, nehogy jobban szabályozzák a tevékenységüket. Etikus vállalatnak én azokat nevezném, amelyek valóban megpróbálnak a globális kapitalizmus logikáján belül környezetileg és szociálisan felelősebben működni. Az alternatív vállalkozások pedig a rendszer egész logikáját kérdőjelezik meg, mert úgy gondolják, hogy a globális gazdaság alaptevékenységével van a gond.
A mainstream CSR- ban nincs semmiféle kapitalizmuskritika. Az arról szól, hogy bizonyos problémákat kezelgetünk, és megpróbáljuk bizonygatni, hogy jó vállalati polgárok vagyunk, hozzájárulunk a környezeti meg a társadalmi problémák kezeléséhez. És itt van a fő különbség: az alternatív kapitalisták vagy alternatív vállalatok az alaptevékenységüket próbálják meg szisztematikusan átalakítani.
A mai globális és nagyrészt pénzügyi logikán nyugvó, növekedés- és fogyasztásorientált kapitalizmust ezek az alternatív cégek elvetik, és nagyon erős morális kritikát mondanak egy csomó olyan tevékenységről, ami a mainstream biznisszben a mindennapi működés része. Egy alternatív vállalat elveti a mindenáron fogyasztásra ösztönzést, mert pontosan tudja, hogy rengeteget és kritikátlanul fogyasztunk. Ilyen cég például a Patagonia. (A Patagonia egy prémium kategóriás outdoor ruházati termékeket gyártó kaliforniai vállalat. Arra biztatja vásárlóit, hogy csak a legszükségesebbeket vegyék meg tőlük, vagyis a konzumerizmus ellen agitálnak. – A szerk.)
A CSR akkor valójában átverés, nem?
Ezt így nagyon sommás lenne kijelenteni. Nem akarok minden vállalati kezdeményezést lesöpörni az asztalról, nyilván sok jó és fontos dolog történik. De ha egy kicsit messzebről nézzük a dolgot, akkor felvethető, hogy a modern gazdaság alapműködésével van a probléma, és erre a CSR csak egy rozmaring a kalapon. A CSR csak bizonyos kisebb problémákat orvosol, ha orvosol. Inubátorokat adományozunk csecsemőosztályoknak, játszótereket építünk, ami mind fontos, és szükség van rá, de ez a lényeget nem érinti.
Tudományos konszenzus van a klímaváltozásról, a fosszilis energiahordozók kimerüléséről. Ehhez képest az energiaipari cégek működnek, ahogy eddig. Az emberiség az eddigi legnagyobb kihívással néz szembe, gőzerővel kellene gondolkozni a megoldáson, de ebben a szektorban harminc éve csökkenek a kutatás-fejlesztésre költött pénzek.
Akkor még az etikusságtól sem lesz alternatív kapitalista egy vállalat?
Így is lehet mondani. Vannak olyan cégek, amelyek meglehetősen mainstreamnek számítanak, nagyon benne vannak a globális kapitalizmusban, és közben meg igyekeznek annyira jól működni, hogy az tulajdonképpen már tiszteletre méltó. Én ezt nevezném mondjuk etikus vállalatnak. Egy alternatív vállalat meg az én szememben egy kis vállalat, amelyik más értékek alapján működik, és például azt mondja, hogy lokálisan kell eladni, és lokálisan kell termelni.
Tehát egy olyan vállalat, amelyik globálisan működik, nem is lehet alternatív kapitalista, maximum csak etikus, mert nincs benne a rendszer kritikája, nem tartják magukat olyan elvekhez, hogy például minimalizálják a környezetszennyező távolsági szállítást?
Igen. De akkor megint árnyaljunk egy kicsit, mert például ott van a fair trade mozgalom. Az a lényege, hogy a harmadik világ termelőinek a fejlett világi árakhoz hasonló összeget fizetünk. Ez már vagy hetven éve létezik, de az utóbbi időben elképesztő növekedést produkált, pontosan azért, mert szisztematikus válasz, működő üzleti modell a mai globális kapitalizmus néhány problémáira válaszul. A fair trade mozgalom viszont végez távolsági szállítást, mert ugye kereskedelemről van szó. Elsősorban kávét meg teát szállít. Az én szememben az alternatív gazdaságba még belefér, hogy fair trade módon termelt kávét szállítunk. Persze, az alternatív gazdaságnak egyik fontos elve a lokalitás több szempontból is, hiszen a távolsági szállítás és a közlekedés hatalmas környezetszennyező szektor, de nem hiszem, hogy a lokalitás elvét odáig kellene vinni, hogy akkor ne igyunk se teát, se kávét. A fair trade próbál társadalmilag és környezetileg is annyira ideálisan működni, amennyire csak lehet.
Azt viszont látni kell, hogy a tőzsdére bevezetett, részvénytársasági formában működő multinacionális vállalatok annyira benne vannak a globális kapitalizmus logikájában – profitkényszer, növekedéskényszer – hogy még az etikussá válás is iszonyatos nehézségeket okoz nekik. Ők maximum CSR-dolgokat tudnak művelni, de aztán mindig kilóg valahol a lóláb. Azok a cégek tudnak leginkább alternatív kapitalistaként működni, amelyek prémium termékeket gyártanak. Vagy olyan szektorban működnek, amibe a lokalitás elve belefér. Tehát a legtöbb nagyvállalatnak iszonyatosan nehéz kilépnie a rendszer logikájából. Lásd például az Interface nevű vállalatot a Corporation című filmben.
Mit javasol ebben a filmben a „megvilágosodott” multinacionális vállalatnak a vezetője? Mi a megoldás? Hogyan tudná legyőzni a globális kapitalizmus logikáját egy olyan vállalat, amelynek az állandó növekedés kényszerével kell szembenéznie?
Ő elkezdte átalakítani a cégét. És azt mondja, hogy most harminc százaléknál tartanak, és talán majd tíz év múlva eljutnak oda, hogy a cég, úgymond, tényleg fenntartható lesz ökológiai szempontból. Például úgy, hogy átalakítják a terméket szolgáltatássá. Ez egy padlószőnyegeket gyártó cég, és kitalálták, hogy akkor nem padlószőnyegeket adnak el, hanem inkább padlószőnyeg-szolgáltatást nyújtanak hosszú távra, mert javítják, karbantartják a padlószőnyeget. Ez egy más filozófia. A termékflow helyett a szolgáltatásra helyezi a hangsúlyt. Vagyis nem gyártunk és kidobunk, gyártunk és kidobunk, hanem megpróbálunk környezetbarát módon működni. De ehhez át kell alakítani mindent. Egy ilyen átállás óriási kihívás.
Egy globális cég akkor nem is lehet igazán felelős?
Igen, pont erre akarok utalni. Itt van a Ben & Jerry’s vagy a Body Shop példája. Mihelyst tőzsdére mentek, engedtek a növekedés kísértésének. Ha pedig beindul a növekedés, akkor egy ponton túl egyszerűen nem lehet társadalmilag és környezetileg felelősen működni. Korlátozni kellene, hogy meddig lehet növekedni, mert az az elvárás, hogy ne növekedjünk, a mai világban teljesen abszurd. Nagyon sok ilyen történet van. Elindul egy idealista vállalkozó, aztán elkezd növekedni, és annyi. A Coca-Cola is így indult, és most meg ő a konzumerizmus zászlóshajója.
Milton Friedman szerint teljesen abszurd egy vállalattól azt várni, hogy felelős legyen, hiszen a vállalat egy absztrakt közgazdasági és jogi kategória. Vagyis egy vállalat pusztán a rendszer kiszolgálója. Nyilván, ha az emberek mentalitása más lenne, más lenne a rendszer, és mások lennének a vállalatok is. Én azért veszek Mol-részvényt, mert azt akarom, hogy egy év múlva a lehető legtöbb több pénzt kapjam vissza, nem pedig azt, hogy a Mol a bevételeit a növekedés helyett szinten tartsa, mert nagyon etikus.
Éppen ezt mondom. Egy alternatív vállalkozónak ki kell lépnie a rendszerből, mert a rendszer olyan, hogy nem enged meg bizonyos típusú döntéseket és működéseket. A kapitalizmus fejlődése tulajdonképpen úgy is leírható, mint a felelősség intézményes szétterítésének a története. Maga a részvénytársaság a 19. században óriási jogi és szervezeti innováció volt, megoldotta, hogyan lehet olyan tőkeigényes projekteket finanszírozni, mint a vasútépítés: úgy, hogy összeszedjük a sok kis pénzt az emberektől.
De ez ugyanakkor intézményesít egyfajta felelőtlenséget. Mert engem kis részvényesként az érdekel, hogy minél nagyobb osztalékot kapjak, vagy hogy nőjön a részvény értéke, a vállalatirányításba három részvénnyel úgyse tudok beleszólni. A pénzügyi kapitalizmus ezt még tovább viszi, hiszen itt már intézményi befektetők vannak. Én egy nyugdíjalapba rakom a pénzemet, és majd ők fognak befektetni.
Hatalmas áttételek alakulnak ki, plusz a globalizáció egy fizikai távolságot is beiktat a dologba. Én befektetem a pénzemet egy nyugdíjalapba, az befekteti egy vállalatba, ami mondjuk Indonéziában termel, és annak a termékét fogom aztán én megvenni fogyasztóként, és gőzöm nincs, hogy a pénzem hol jár, mit csinál, és milyen hatása van. Illetve gőzöm nem volt addig, amíg a civilszervezetek, az etikus fogyasztói mozgalmak nem vetették fel ezeket a kérdéseket.
Alulról szerveződő civil mozgalmaknak kellene elkezdeniük kimozdítani ezt a logikát a megszokott kerékvágásból? Vagy az államoknak kellene szigorúbban szabályozniuk?
Nem tudom, hogy mi a megoldás. Ha a tényeket nézzük, akkor óriási probléma van ezzel a globális gazdasággal és a kapitalizmussal. Nekem meg magának, meg úgy általában nekünk és a politikusoknak együtt kell tennünk a változásért. Én azt hiszem, hogy nincs egy megoldás, valószínűleg több úton kell elindulni. Mert ez a globális gazdaság emberi és környezeti szempontból is fenntarthatatlan.
Civilszervezetek próbálkoznak, tudatos fogyasztók próbálkoznak, alternatív vállalkozások próbálkoznak másként élni, másként fogyasztani, de szükség van az államok szerepére is. Például Obama meghirdette a zöld New Dealt. És Nyugat-Európában is vannak olyan hangok, hogy ha már pénzt pumpálunk a gazdaságba, akkor azt úgy kell tenni, hogy környezeti szempontból is fenntartható pályára állítsuk.
Nem kellenének ehhez olyan drasztikusabb megoldások, mint az adórendszer átalakítása?
Az egész zöld adórendszernek körülbelül az a lényege, hogy a fogyasztást, a környezetszennyezést és a vagyont kellene megadóztatni, a munkaerő költségét viszont drasztikusan csökkenteni. De ugye az elmúlt húsz évben ennek pont az ellenkezője történt. Nagyon konkrétan ki lehet mutatni, hogy a vállalatokat terhelő adók az elmúlt huszonöt évben Nyugat-Európában körülbelül a felére csökkentek, és ezzel párhuzamosan a munkát terhelő adók növekedtek.
Tehát a vállalatok megnövekedett befolyása nemcsak amolyan absztrakt dolog, hanem nagyon is konkrét, számokban tetten érhető jelenség. A munkát meg nem kellene megadóztatni, mert az, hogy az embernek legyen értelmes élete, abba valószínűleg a többségnek beletartozik, hogy legyen valami értelmes munkája.
Tehát egy olyan gazdaságot kellene kitalálni, amiben az emberek értelmes munkát végezhetnek, normális életminőségük van, és ezt nem az extenzív fogyasztáson keresztül érik el. Ebben segíthetne az adórendszer is. De önmagában ez sem megoldás, ráadásul egy állam önmagában nem tudja bevezetni, ehhez nemzetközi erőfeszítések szükségesek. Ha csak egy állam vezeti be, akkor félő, hogy a gazdaságának versenyképességi problémái lesznek.
Említette, hogy az alulról építkező, tudatos fogyasztók civil kezdeményezései is szükségesek a változásokhoz. De mégis mitől lennének tudatosabbak az emberek, mikor a lehető legkényelmesebb mindenre ösztönszinten és megszokások szerint reagálni, és nem gondolkodni egyáltalán?
Az emberek gondolkodnak, csak sok szempontból csapdában vannak. Tehát nemcsak a vállalatok szintjén van egy hatalmas rendszerkorlátozás, hogy a globális intézményrendszer meg a globális működés óriási gátakat szab, hanem ez az egyén szintjén is megjelenik. Olyan világban élünk, hogy muszáj fogyasztani. Ez úgymond, a normális, ezt kell csinálni, és néha valóban ezt kell, mert be kell ülni az autóba azért, hogy eljussak ide vagy oda, ahova a munkám szólít, miközben nincs normális közösségi közlekedés.
Vannak rendszerszintű korlátok. De valóban van az egyén pszichéje is, mivel a mai világban is megtehetjük, hogy szerényebben élünk, biót eszünk, kevesebbet dolgozunk, és többet beszélgetünk. Csak ez konfliktusba kerül az egyén egyéb késztetéseivel.
De hát, mondjuk, a társadalmi intézmények is az ösztöneinkre építenek, nem a tudatosságra.
Én nem tudom, nem vagyok pszichológus, nem tudom, hogy itt az ösztön ütközik-e a tudatossággal, de mondjuk azt, hogy a különböző megfontolások és késztetések ütköznek. Vagyis a kényelmes fogyasztói életmódra való késztetés és a mellette szóló racionális érvek ütköznek egy olyan megfontolással, hogy ez így nem működhet tovább. Mert zajlik a klímaváltozás, amit mi okozunk. Nem a világ úgy általában, hanem a gazdag országok sokat fogyasztó lakosai.
Ez valóban komoly konfliktus, amit egyéni szinten nehéz kezelni. De mondjuk a pszichés konfliktust tudja enyhíteni, ha az egész társadalmi szinten átalakulnak az értékek. Például a szőrmebunda 70-es évektől lett ciki, a nők mégis meg tudnak birkózni ezzel a pszichés problémával. Vagy a másik a dohányzás, amelyik szintén egyre kevésbé menő. Tehát ha megváltozik a társadalom értékrendje, akkor az ember mint konformitásra hajlamos lény magáévá tudja tenni ezeket a változásokat anélkül, hogy morális hőssé válna.
És milyen a helyzet Magyarországon? Van itt etikus vállalti magatartás, vagy alternatív kapitalizmus, vagy egyáltalán CSR?
Magyarországon a CSR-t a vállalatok kezdték el. Nyugatról gyűrűzött be. Nem erős civil mozgalmak követelték – szemben nyugat-európával – és az állam sem tett semmit ennek érdekében, pedig Nyugat-Európában még az állam is próbálja CSR-ra ösztönözni a vállalatokat. De azért elég sok cégnél van CSR-program, meg CSR-felelős, meg szponzorálás, adakozás. De erről nem beszélnék, mert a CSR-ről nincs mit beszélni, nem ez a valódi megoldás. Ami a valós megoldásokat illeti, azért Magyarországon is vannak alternatív vállalkozók.
Például?
A Galgafarm [1] vagy a legtöbb biomezőgazdaságban ténykedő kis cég. Visszautalva a lokalitás problémájára: a Galgafarm például nem szállít hatvan km-nél messzebb, mert akkor a termelésük ökológiai hasznait a szállítás környezetterhelése ellensúlyozná. Vagy említhetném még a biokozmetikum-cégeket.
Akkor jól állunk?
Nem, az egész világ nem áll jól, de mi pláne nem. A fogyasztói tudatosság itthon elmaradott.
Miért? Nincs ezekről társadalmi diskurzus?
Így van. De ennek megint több oka van. Egyrészt, mert nem elég erős a civil szektor. Másrészt a lemaradáskomplexusunk is fontos tényező ebben. Mert ugye mi mindig a Nyugathoz akarunk hasonlítani, folyamatosan az a kényszerképzetünk, hogy nem vagyunk elég gazdagok, és nem vagyunk elég fejlettek – közben ha világviszonylatban nézzük, akkor a Föld fejlettebb feléhez tartozunk –, és így mindenki arra koncentrál, hogy minél többet fogyasszon.
Ehhez jön még hozzá, hogy a magyar fogyasztók többsége nagyon árérzékeny. Nyilván vannak sokan, akiknek nincs is más lehetőségük, mint a legolcsóbb termékeket megvenni, de aki megtehetné, azt sem érdekli, hogy az a termék, amit megvesz, környezeti szempontból milyen hatású. És persze a politika sem tematizálja ezeket az ügyeket. Amerikában már zöld New Deal van, nálunk viszont ilyen szóba sem jön. Odáig nem jut el a magyar politikus, hogy utánozza nyugati társait. Kincsei Éva
Ben & Jerry’s
A két exhippi, Ben Cohen és Jerry Greenfiled 1978-ban alapította Vermontban főleg jégkrémeket, fagyasztott joghurtokat és sörbetet gyártó cégét. „Egy értékalapú vállalkozás számára a célkitűzés a hosszú távú kapcsolat kiépítése a fogyasztókkal. Így együttműködhetünk a közjó érdekében, és egyúttal pénzt is csinálhatunk” – fogalmazták meg filozófiájukat az alapítók. A Ben & Jerry’s és a hozzá hasonló vállalkozások meg vannak győződve arról, hogy egy cégnek hallatnia kell a hangját a fontos társadalmi problémákkal kapcsolatban. A cég számtalan civilszervezettel működött együtt, például a Cultural Survivallel vagy a WWF-el. 2006-ban a Ben & Jerry’s gyártott a világon először kizárólag fair trade alapanyagokból készült vaníliajégkrémet. 2000-ben vásárolta fel őket az Unilever. Az alapítók ugyan nem hagyták magukra a céget, de nem töltenek be pozíciót a menedzsmentben, és a cég napi működésében sem vesznek részt. (Forrás: Pataki-Radácsi: Alternatív kapitalisták; wikipedia.org)
Az esőerdő fiaskó
A Body Shop és a Ben & Jerry’s is kapcsolatba került a Cultural Survival nevű nemzetközi szervezettel, amely a bennszülött indián törzsek életének és kultúrájának a megmentésén fáradozik. Az ötlet hamar megszületett: a fenntartható fejlődés eszméjének megfelelően az indiánok az esőerdőben termő diót hagyományos módszerekkel leszedve adják el a két cégnek. A Body Shop dióolajból készült krémet gyártott belőle, a Ben & Jerry’s pedig a Rainforest Crunch nevű jégkrémet. Mindkettő, de leginkább az utóbbi, hatalmas siker lett. Az amerikai fogyasztók hatalmas keresletet támasztottak a jégkrém iránt, és a kereslet egy idő után túlnőtt az ökológiailag fenntarthatóan kínálaton (amit a Kayapo törzs termése képviselt). Ekkor a Ben & Jerry’s a piaci kényszertől hajtva kénytelen volt más beszállító után nézni, és ez egy olyan dél-amerikai mezőgazdasági cég lett, amelyik az esőerdők kiírtásával szerzi földterületeit, és rabszolgamunkával dolgoztat. A környezeti tudatosságtól vezérelt amerikai fogyasztók jó ideig mit sem sejtve vásárolhatták tovább kedvenc jégkrémüket. (Forrás: Pataki-Radácsi: Alternatív kapitalisták)
Body Shop
Az angliai Littlehampton székhelyű céget Anita és Gordon Roddick alapította, az első üzlet 1976-ban nyílt meg Brightonban. Kizárólag növényi, állatokon nem tesztelt alapanyagokból készítik kozmetikai termékeiket. Jelenleg a második legnagyobb kozmetikai franchise cég a világon, 61 országában 2400 üzletük van. A Body Shop kampányolt a környezetvédelmi törvénykezés szigorításáért, az esőerdők megmentésért, a nők sztereotipizálása ellen, együttműködött a Föld Barátaival, a Greenpeace-szel. 2006-ban azonban felvásárolta a L’Oreal. A tuljadonos, Anita Roddick, úgy kommentálta a felvásárlást, hogy a Body Shop valójában egy trójai faló, amelynek a szellemisége így be tud törni egy olyan mainstream vállalatba, mint a L’Oreal, nekik pedig beleszólásuk lesz a vezetői döntésekbe. (forrás: wikipedia.org)