Pont most. Most, amikor az erdélyi magyar hatalom örömünnepel. Azok körében, kik dicsérik őt. Határon innen, határon túl. Bukott magyarhoniakkal. Azok nélkül, akik lázadnak ellene. Akik szemébe merik mondani, ha téved.
A kommunista Románia a Duna-deltába száműzte azt, ki fellázadt a rendszer ellen. Az erdélyi magyar szekustisztek előszeretettel verték agyba-főbe magyar véreiket. Kollektivizáláskor a magyar agitátor saját kezűleg lőtte le hív falusfelét, aki nem akart beállni a szovjet típusú kolhozba. Őseink földjével.
Aki azonban behódolt, akár miniszterségig is vihette. Sőt, ha példamutatóan viselkedett, vadászni is eljárogathatott a nagyfőnökkel. Kizárólag azért, hogy két beetetett medve kilövése közt előjogokat tudjon kicsikarni. Magának. És a „nyámjának”. Természetesen erdélyi magyarságunk „érdekében”. Aztán volt, aki ezt megénekelte. Nagyokat hajlongva. A hatalom szája íze szerint. Dicshimnuszaiért cserébe: jókora morzsákat seperhetett le a főasztalról. Volt, aki az asztalfiának írva „lázadozott”, de „remek” műveit, azóta sem találják. Mások nyíltan lázadoztak. Vagy megmenekültek, vagy elvesztek.
A változás után valójában ez a felállás semmit sem változott. A magyar kommunisták által hirtelen – Bukarestből – megalapított, magyar utódszövetség hasonlóan cselekedett. Aki nagyokat hajlongott, és beállt a sorba, jól járt. Megengedték neki, hogy belépjen a népi szövetségbe, és tagdíjat fizessen.
A posztkommunista erdélyi magyar vezetés kitessékelte soraiból azt, aki nem volt hűséges a pártot vezető klikkhez. Egységbontással, izgágasággal, sikkasztással vádolta azokat, akik nem dicsőítették, sőt kritizálni merték a jelenkori vezetőket. Kíméletlenül leverte azt, aki semmiképp nem hódolt be.
Aki nagyon behódolt, akár miniszterségig is vihette. Sőt, ha példamutatóan hű volt az újabb romániai magyar és román hatalomhoz, államtitkár, prefektus vagy „dekoncentrált” igazgató válhatott belőle. Kizárólag azért, hogy a magyarságot – és szép fizetését – „felemelje”. Megzsírosodva a habokolásból.
Aztán volt, aki ezt gyönyörűen megénekelte. Remekműveiért vagy (asztalfiában maradt odamondós írásaiért) cserébe: csodás díjakat vehetett át erdélyi magyar hatalmasoktól. Bohóckodását oly magas szinten művelte, hogy: hol kabarészínészt, hol „kampánysóment” alakított. Welszi bárdot sohasem.
Ennél hitványabb már csak az volt, aki ezt nyíltan be is ismerte. Belekötött abba, aki életével játszott azért, hogy ő ma „szabadon” énekelhessen. A hatalom lapjában, a hatalomnak mélyen hajlongva.
Ország-világ tudomására adta: ő nem kér a szabadságból, ha az emberáldozatot követel. Szíve joga vallani ezt, de könyörgöm, ne kérkedjen vele. S ne a „fényesebb a láncnál a kard” nyelvén tegye.
Rá is érvényes a mondás: „Kíméld, aki behódolt, leverd, aki lázad!”. Ha nem kapta még meg, máris átveheti ezüstfenyő-díját. Aztán tovább röhöghet a hiányzó kétszázezer erdélyi magyar tetemén.
Akiket nem a rigómezei harcokhoz hasonló ütközetek vittek el. Hanem az öntelt önfeladás.
Csíki Sándor
Megjelenés előtt a Polgári Életben