Kiotói célok: alternatív megoldások a különc államból (portfolio.hu)

2010.09.03. - Miközben az európai emissziókereskedelmi rendszer (EU ETS) elsődlegesen a kibocsátások mérséklődését célozza, addig az új-zélandiak merőben más megközelítést alkalmazva a saját ETS-rendszerük egyik alappilléreként az erdők széndioxid-megkötési képességét kívánják hasznosítani. Ennek köszönhetően Új-Zéland tovább zöldülhet az elkövetkező időszakban, mivel a helyi kormányzat által alkalmazott karbonpolitika hatására erdőtelepítések sora várható a közeljövőben, főként a korábbi legelők helyén.

A klímavédelmi célok elérést elősegítő technológiákkal behatóbban is foglalkozunk a meghatározó külföldi és hazai előadókat felvonultató
Komoly erdőtelepítési hullám veheti kezdetét Új-Zélandon azt követően, hogy az ország emissziókereskedelmi rendszere a kínálati oldalon nagymértékben számol az erdőtelepítések után kapható kibocsátási jogokkal, amelyekkel idén július elsejétől már az energiatermelőknek is fedezniük kell ÜHG-kibocsátásukat. A szigetországban kiépült rendszer ezen felül is sok tekintetben különbözik az Európai Unióban használatostól, az egyik legfontosabb, hogy az első kötelező érvényű periódusra - amely összhangban a kiotói megállapodással 2012 végig tart - biztosítja a rendszerben érintettek számára, hogy kibocsátási egységek benyújtása helyett 25 helyi dollárban maximalizált adót fizessenek környezetterhelésük után, ami egyértelmű árplafont jelent a piacra kerülő kvóták számára is. A 2012-ig tartó - átmeneti - időszakban az érintett vállalatoknak csupán minden második tonna kibocsátásukat kell kvótákkal vagy a 25 NZD-os adóval megtéríteniük, a másikat az állam, az adófizetők álja.

A Bloombergen nemrég egy cikkben csak úgy fogalmaztak, hogy az új-zélandi gazdák számára innentől kezdve már fán fog nőni a profit, utalva ezzel arra a tendenciára, hogy egyre több helyi farmer dönt úgy, hogy legelőjét - vagy annak egy részét - erdővé alakítja az új üzleti lehetőség reményében.

Az erdők után kapható kvótabevételek igencsak csábítóak. A rendszernek köszönhetően a gazdák hektáronként akár 600 új-zélandi dollárnak megfelelő bevételre számíthatnak (kb. 92,000 forint), amellyel nehezen szállhat versenybe az juh- és szarvasmarha-tenyésztésből várható jövedelem. A kormányzat számításai szerint a program hatására Új-Zéland erdős területei a jövőben évi 30,000 hektárral növekedhetnek a tavalyi 3,500 hektáros növekedéssel szemben.

A juhtenyésztők közül sokan remek alternatívát látnak az erdőtelepítésben, mert a gyapjú árának csökkenése, az elmúlt időszakban tapasztalt szárazságok valamint az egyéb ágazatokkal szabad területekért folytatott harcok igencsak kikezdték az állattartásra szakosodott gazdák tűrőképességét. A birkatenyésztés évtizedek óta visszaszorulóban van Új-Zélandon, az 1982-es rekord 70 milliós egyedszámhoz képest mára az ország birkaállománya 40 milliósra zsugorodott, de hasonló tendenciát mutat a szarvasmarha-tenyésztés is.

Az állattartás ráadásul 2015-től további terhekkel nézhet szembe, ugyanis szektorban résztvevőknek fedezniük kell majd az állatok által kibocsátott ÜHG-gázmennyiséget, tehát kvótákat kell majd vásárolniuk.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy Új-Zéland miért törekszik ily erőteljesen kibocsátásának mérséklésére, pláne erdőtelepítések útján, hiszen a szigetország a világ ÜHG kibocsátásnak alig két ezrelékéért felel, valamint az "erdő" is biztosan ott van az első három szó között, ami az országgal kapcsolatban az embernek eszébe jut.. Amennyiben a kormányzati álláspontot vesszük, a hivatalos kiotói célok fontosságának - diplomatikus - hangsúlyozása mellett több húsba maró gazdasági érv is fekszik: ilyén például, hogy az ország zöld imázsa nagymértékben segíti az ország exporttevékenységeit, jó hatással van az ország turizmusára, politikai téren pedig javítja az ország tárgyalási képességét a klímavédelmi találkozók során.
Az ország faipara egyébként szintén komoly növekedést mutat, a kínai és a dél-koreai igények felfutásával az ország faipara szintén gyors ütemben fejlődik, igaz, a fatermelést ugyancsak részét képezi majd az emissziókereskedelmi-rendszernek vagyis a kivágott fák után "felszabaduló" CO2-mennyiséget kvóták útján be kell majd szolgáltatni az államnak. A keleti igények oly mértékben növekednek, hogy idén csak a rönkfa-exportból egymilliárd új-zélandi dollárnál is több bevételre számíthat az ország.

Többek szerint hatalmas lehetőség van a farmerek számára az izlandi kvótaprogramban, amely egyébként alapjaiban változtatja meg az erdőgazdálkodás feltételeit azzal, hogy gyakorlatilag folyamatos cash-flowt biztosít az erdőtulajdonosok számára, ellentétben hagyományos működésével, aminél csupán a kivágott fák értékesítése során keletkezik bevétel, a 20-25 éves nevelési időszakot követően.
Nem mindenki örül azonban a kormány politikájának, az egyik mezőgazdasági szövetség becslése szerint a jelenlegi legelőterületek közel 20%-a válhat a program által támogatott "karbonerdővé", amely komoly veszélyt jelent az érintett térségek foglalkoztatottságára.

Ugyancsak problémásnak tartják, hogy a gazdák nem kapnak megfelelő tájékoztatást az erdőgazdálkodásra történő átállás veszélyeiről, például az olyan esetekről, amikor az erdőkben "elraktározott" széndioxid-mennyiség egy tűzvész által pillanatok alatt felszabadul, fizetési kötelezettséget hagyva ezzel az erdőtulajdonosra. A rendszerben egyébként csak annyi kvótát kell ilyen esetekben is beszolgáltatniuk, amennyit korábban kaptak az erdőkben tárolt szén-dioxidért cserébe.

További kockázatot jelenthet a kvóták árfolyam mozgása is, vagyis könnyen lehetséges, hogy a fák esetleges kivágásakor magasabb áron kereskednek majd a kibocsátási jogokkal, mint amiért az erdőtulajdonosok korábban értékesítették azokat. Ezen kockázatok kezelésén a helyi agárminisztérium is dolgozik, jelenleg jó megoldásnak tűnik, ha az ilyen típusú kibocsátási jogok számára egy közös teret, egy poolt hoznának létre. Egyébként jelenleg még kérdés, hogy az erdőkből származó kvóták mekkora kínálatot fognak majd eredményezni az új-zélandi piacon, lehetséges, hogy többen a későbbi kivágásokra fókuszálva a fiókba helyezik majd az évek során szerzett kvótákat, míg mások a kiotói rendszerben hivatalos AAU típusú kvótává konvertálják új-zélandi egységeiket, és nemzetközi piacokon értékesítik kvótáikat. Állítólag Norvégiával már történt is ilyen tranzakció.

Az új-zélandi kvótákkal, az NZU-kal többnyire OTC kereskedési zajlik, jelenleg csak pár integrátor van a piacon, amely képes saját számlájára összehozni az ügyletenként nagy mennyiségű kvótakeresletet, a többnyire elaprózott formában jelentkező kínálattal, azonban várható, hogy a jövőben több helyi bank is belép majd erre a piacra. Egy NZU jelenlegi értéke 18-19 NZU körül mozog, ami akárcsak a többi kvótatípus esetében egy tonna széndioxid-hatásának megfelelő ÜHG-kibocsátásra ad jogot.

Mind az európai, mind az új-zélandi rendszer a Kiotói Jegyzőkönyvben megfogalmazott globális kvótakereskedelmi rendszer regionális lebontásaként értelmezhető. Habár mindkét fél meglehetősen elszánt a rendszer hosszú távú működésének fenntartásában, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a világszintű klímavédelmi tárgyalások jelenleg egyhelyben toporognak a tavaly decemberi sikertelen Koppenhágai Klímacsúcsot követően, és így 2012-t követően mind az Unió, mind Új-Zéland "egyedül" találhatja magát a nagyvilágban a kibocsátás-csökkentési harcok terén, ami versenyképességüket.

Az EU ETS-ben jelenleg nincs mód az erdőtelepítésekből, erdőgazdálkodásból származó kibocsátás-csökkentési kvóták használatára, kizárólag a megújuló energia és energiahatékonysági beruházásokból származó ERU és CER kvótákat lehet elszámolni, de azokat is csak nemzeti szinten meghatározott mértékben.

Míg Európa főként energiaimport-függőségének lazítását várhatja a széndioxid-kibocsátás mérséklésétől, valamint jobb esetben eredményes K+F tevékenységet a "karbonszivárgással szemben", addig Új-Zélandon jó példát láthatunk arra, hogy miként igyekszik a kormányzat - eszközként használva e célrendszert - új irányt adni a gazdaság egyes szektorainak, valamint a zöld imázs kiépítésén keresztül javítani nemzetközi pozícióit. Patkó Gábor