2011. március 07. - Ismét felbukkant egy emlék, szellemi vagy fizikai
behatások döntik el, hogy mikor és milyen emlékek bukkanjanak felszínre
lelkedben tárolt megszámlálhatatlanul sok emlékbuborékok közül. Idő
teltével ez a folyamat egyre nagyobb intervallumot tölt ki és egyre
jobban hatása alá, kerülsz. Ha kellemes emlékek bukkannak felszínre, érzed, hogy bensődet elönti a határtalan nyugalom, szeretet majd boldogság érzése, ilyenkor „bársonyon futnak perceid!” Sajnos egyre gyakrabban vannak kellemetlen emlékek is melyek, arról szólnak, hogy akarva akaratlan megbántottál valakit, ezekkel való viaskodás a legkegyetlenebb lelki csatározásának egyike. Egy ateista gondolkodású ember a következőket mondta: Az Isten mindenkinek a saját lelkiismerete, ha nem is tapintott az igazságra de a cselekedeteidet számonkérő hatalmára igen.
Évekkel ezelőtt történt, kis műhelyemben önfeledten barkácsoltam és dudorásztam régi nótákat, melyeket még az öregektől tanultam. Nyitott ajtó előtt megállott egyik volt osztálytársam és szomszédom. Rövid ideig hallgatta és nézte gondtalan ténykedésemet, majd rám szólott:
- Boldog ember vagy te barátom!
- Te talán boldogtalanabb vagy? – Kérdeztem rá anélkül, hogy gondolkoztam volna.
Láttam, hogy elborul arca, nekem azonnal támadt egy rossz érzésem, mint olyankor, amikor rossz fát teszek a tűzre. Felrémlett hírtelen, mintha nemrég lett volna családjukban egy temetés, atya Úristen még egy és még egy összesen három. Nemrég törték el kezét a fa tolvajok, és még ráadásul az a hatalmas erdőhiány, amit gátlástalan emberek okoztak neki! Meghökkentem. Belépett az ajtón odajött a műhelypadhoz és csendesen megszólalt:
- Igazad van, még hálás lehetnék azért, hogy meghalt ugyan a kislányom, édesanyám és testvérem, de él a három fiam, a feleségem is, él én is élek, bár ne élnék.
Szemeibe könnyek szivárogtak, amit azonnal szétmorzsolt ujjaival. Most már meg is döbbentem, nem bírtam szóhoz jutni, hogy lehetek ennyire érzéktelen, tapintatlan?
- Ne haragudj! – Hebegtem restelkedve. – Hirtelen nem gondoltam, meg amit mondtam!
- Hagyd már! – Legyintett. – Ne vedd annyira, lelkedre a más baja nem lehet a tied, mindenkinek magának kell cipelnie a keresztjét, a tied, még hátra van!
Az elemi iskolát és a középiskolát is együtt jártuk, egy hajszállal jobb tanuló volt és szorgalmasabb, mint én, fizikumilag is keményebb kötésű, idővel hízásra hajlamossá vált. Gyerekkorunkban együtt barátkoztunk, soha nem felejtem el, hajvágó gépje volt édesapjának a ki szintén erdészként dolgozott majd fia is erdészmérnök lett. Ezzel a hajvágógéppel nyírtak szabályszerű kopacra engem is az akkori divatnak megfelelően. Szép kis kertes házban laktak, majdnem mindem oldalról csobogó patak vette körül és a patak partján buja fürtökben termett a vadkomló.
- Felejteni nem lehet barátom, és belenyugodni sem tudok, csak hordozom magammal, hogy kegyetlenül őrölje lelkemet. Apámat már rég eltemettem de anyámat és öcsémet gyors egymásutánjába nem olyan rég. Amikor a kislányom meghalt összeroskadtam testileg lelkileg. Kilenc éves volt csak, kis angyalka szemem láttára hervadt el, mint egy kinyílni készülő rózsabimbó és mégis elfonnyadt. Végig kellett néznem, ahogy behorpad kis sápadt arcocskája, beesnek betegesen csillogó szemecskéi. Amikor megsimogattam kopasz fejét, mert a végén a haja is elhullott, fájdalmas mosolyt erőltetett sovány arcára. Képes volt rám mosolyogni mert tudta, hogy az nekem a legnagyobb ajándék amit ő adhat. Még akkor is adni akart, amikor szenvedett, ettől lett az én szememben szent.
Kezemből kiesett a gyalu, koppanva landolt a betonpadlón, elfordítottam a fejem, mert nem bírtam az ember szemébe nézni. Megnémítottak az indulatok, ugyan mit tudtam volna mondani egy ilyen beszédre?
A temetésére eljöttek az erdészkollégák is a fatolvaj maffia örült a nagy esélynek, az én kis angyalkám halálának! A temetőből adták le az információt mobiltelefonon keresztül:
– Szabad a pálya fiúk itt vannak mind a zsernyákok!
Aznap iszonyú kárt okoztak mindannyiunknak, csoportos munka volt, sokan kellett legyenek, hogy ilyen rövid idő alatt akkora hatalmas mennyiséget letaroljanak. Én még sok falopással találkoztam az életben, de ennyire nem fájt egy, sem mint ez. Úgy éreztem, mintha az én kis angyalkám vérdíja lett volna az a több száz köbméter fa, mintha meggyalázták volna szent emlékét ezzel az embertelen akcióval. Micsoda aljas isten, embertől elrugaszkodott közösség lehet, ezeknek vajon nincs gyermekük, lelkük, már semmi nem szent gátlástalanságukban, és ezek mondják magukról, hogy székelyek? Úgy látszik sokan nincsenek tisztába azzal, mit jelent székelynek lenni. A székelység nem szedett vedett csürhe bandák gyülekezete, székelynek lenni hitvallás, az erély a kitartás és a méltóság hitvallása. Az ilyen szemetek csak bitorolják a székely nevet, ki kellene tiltani a nép közül. Mint ahogy büntettek a korai középkorban, bírtok, jószágvesztés és a közösségből való száműzetés! A lelki fájdalom erőt adott a bosszúra és nagy igyekezettel nyomozni kezdtem az ellopott rönkök után. Amikor megtaláltam kezdtem hinni, hogy az Isten velem van, csak azt nem vettem számításban, hogy a sátán meg ellenem! Nem messze a fűrészteleptől volt elrejtve és álcázva de nem tökéletesen, mert ennyi anyagot nem lehet nyomtalanul eltüntetni. Majd mindeniket azonosítani tudtam a csutak átmérők alapján. Gyorsan értesítettem a központot, hogy megtaláltam a lopott fát. Dicséretet kaptam meg azt a parancsot, hogy menjek a rendőrség után, majd a helyszínen találkozunk. Olyan naiv voltam, nem tűnt fel semmi még akkor, sem amikor a rendőrség ráérősen késlekedett indulás előtt. Másfél óra múlva, amikor a helyszínre értünk már egy szál rönk, még annyi sem volt, csak munkagépek nyomai meg törzsről levált fakérgek. Bódultan néztem szét, ez nem lehet igaz, itt másfél órája egy erdőnyi szálegyenes fenyőfarönk volt piros krétával mind bejegyezve mindkét végük. Biztosan tudtam, hogy senki nem látott itt egem, hiszen kilométer körzetben a vidék néptelen volt és a helyre nem volt rálátás, ha csak valamelyik főnököm, rendőr, vagy talán mindannyian. Irgalmas Isten ez a bűnszövetség már félelmetes! Most először életemben néztem gyanakodva feletteseimre, úgy ahogy eddig kellett volna és ismételten megdöbbentem, mert arcukon alig leplezett kárőrömet és cinikusságot véltem felfedezni!
- Sajnos későn érkeztünk.- Mondták majdnem kaján vigyorral az arcukon.
Úgy elmentem volna szabadságra, hogy lelki sebeimet nyalogassam. Elfelejtsem a ronda világot legalább rövid időre de, nagyon szorongattak minden oldalról az erdőtolvajok, féltem otthagyni a körzetemet, mert mindenképpen rajtam hajtották volna fel a kárt. Ha egyik felől, őriztem, lopták a másik felől, ha elkaptam valakit és jegyzőkönyvet készítettem azzal sem mentem sokra, függetlenül a kár nagyságától minden esetben felmentette a tettest a törvényszék. Kétezer ötszáz ügynek az eljárását kezdeményeztük de egyikből sem lett jogerős ítélet. Előfordult, hogy ugyanazt a tettest több tízszer fogtuk el, lefényképeztük, lefilmeztük, tanúkat állítottunk és mégis felmentették. Mert ahogy közszájon forog: „a boríték az ítélő bíró!”
Emlékszer még arra az időre, amikor begipszelt kézzel járkáltam a város között? Az nem munkabaleset, hanem erőszakos bűncselekmény miatt történt. A rendőrparancsnokkal próbáltunk megállítani egy lopott rönköket szállító lovas szekeret, megállás helyett a fogatos egyszerűen ránk hajtott félresöpörve az útjából. Akkor hajszálon múlott az életünk nekem a kezem törött el a parancsnoknak a lába. A törvényszéki eljárás során majdnem mi kerültünk ki vétkeseknek, mert a tolvaj jó ügyvédet kapott. Belekényszeríthettek egy szégyenteljes alkuba, bagó áron a tettes megvásárolta fájdalmainkat, amit ő okozott nekünk. Éppen csak, hogy szembe nem röhögött bennünket, egyetlen lopásának árából kifizetett minket és maradt minden a régiben.
Leült egy székre és bánatosan ingatta fejét elhallgatott, nagyon belegondolva keserves életébe, úgy éreztem szükségét, látja annak, hogy valakivel megossza bánatát, én is leültem vele szemben, és ketten hallgattunk egy percnyi ideig.
- Miért nem mondasz fel barátom, rámegy az egészséged? – Kérdeztem.
- Hallgass csak meg, most ötvenéves vagyok, jól tudod te, mivel kortársam vagy, ki alkalmaz manapság egy ötven éves embert, még ha mérnök, akkor is? A fiatalok is munkanélküliek millióan, de van egy hivatástudatom is, mállunk családi hagyomány az erdész mesterség és szeretem is, mert mindig az volt az álmom. Van fogalmad róla, hogy fáj nekem, amikor ezeket, a rabló erdőirtásokat látom? Éjszakákat nem alszok át, csak gyötrődök és tervezek, hogyan fogom ezután megvédeni, de nem csak a rámbízottat hanem a világ összes erdejét. Minél nagyobb az igyekezetem annál nagyobb ellenállásba ütközőm, rossz híremet terjesztik, mintha én volnék a gonosz és a tolvajok a jók, az igazságszolgáltatás, rendőrség, főnökeim mindenki ellenem, van, de ha nem is ellenem, közömbösen szemlélik szélmalomharcomat. Felfoghatatlan miért szövetkezett az emberiség a természet ellen, talán már mindenkit a sátán irányít? Miért nem értik meg már végre, hogy erdő nélkül nincs emberi élet. Az élő fenyőfa vizet fog, vizet köt, vizet párologtat, oxigént, szabadit fel és tudományos kitermelés után aranyat ér. A legnagyobb baj az, hogy nem ültetik vissza a letarolt erdőket, a záporpatak lehordja a hegyekről a csupán arasznyi termőtalajt, alatta csupa kőszikla, újrakeletkezéséhez ezer esztendő szükségeltetik. Végigjártam a kiirtott erdők területeit, úgy néznek ki, mintha kataklizma pusztított volna mindeniket nem bírtam megszámolni, de legalább ezer forrás száradt ki, mert a források környékéről emberemlékezet óta nem szabadott fát kivágni. Több száz csermely száradt el, amelyek a patakokat táplálták, megszámlálhatatlanul sok növény és állatfaj halt ki azokon a területeken. Úgy néz ki az emberi mohóságnak nincs határa, mert hónapról hónapra növekedik a lekopaszított területek nagysága. Néha azon gondolkodom, hogy itt nem csak a mohóság hibáztatható, lehet benne politikai érdek is. Nagy valószínűséggel valakinek érdeke lehet lezülleszteni gazdaságilag, turisztikailag és erkölcsileg az egész Székelyföldet. Mert ugyebár autonómiát akarunk, és ha valahol nagy a zűrzavar ott nehéz az autonómiáért való összefogás.
Ezek szerint a fa tolvajok elsősorban, a székely közösségeknek nem csak felmérhetetlenül nagy anyagi és morális károkat okoznak, hanem ugyanakkor, akarva vagy akaratlan besegítenek az autonómia ellenségeinek. Ha valamilyen csoda folytán, sikerülne is tervünk kinek, valósítjuk meg az autonómiát? A különböző szintű és profilú maffiának? Ami szintén nem elhanyagolható szempont milyen területre, olyanra amilyent részben már eladtunk és jelen pillanatban is szabad préda, vagy nagyrészt lezüllesztettünk? Az ének azt mondja: „Ó te szépséges Hargita.” Valamikor így volt igaz, de nézd meg most, járd be minden zegét, zugát és rájössz, hogy már jócskán megkopott az ének valószínűsége! Nehogy most azt mond, hogy túlzottan pesszimista vagyok de a helyzet kilátástalansága nem ad lehetőséget arra, hogy másképp gondolkodjak. Sajnos cseberből vederbe lépünk az önrendelkezéssel, ugyanis nehéz volna eltorlaszolni a kétes módon meggazdagodott kiskirálykodókat a vezetés elől. Mi magunk teremtenénk meg a népnyúzó autonómiát, nem telne el sok idő és minden igyekezetünkkel, azon volnánk, hogy kimeneküljünk szülőföldünkről a kilátástalanságok elől, mint jelen pillanatban, ahogyan tesszük.
Akármilyen autonómia párti is vagyok ezekre, a próféciákra nem volt mit mondanom, lelkemet rettegés kerítette hatalmába és bizalmam megingott, mivel éreztem, az igazság alapjain nyugszanak és egy sokat szenvedett ember gyakorlatias gondolkodásából, fakadnak. Nem egészen egy év múlva temettük el őt, barátomat és kortársamat. Hátrahagyta nekünk a természet és nemzetünk iránt érzett aggodalmait, habár reménykedő jellem, de, nagyon borúlátó vagyok, hogy ezekre mi megoldást fogunk találni és az sem biztos, hogy lesz, akinek hátrahagyjuk, vagy talán igen, bízzunk egy csodában! Elekes D. Elemér
