2011. május 8. - Végzettség: okleveles biológus, 1989, ELTE TTK;
Tudományos fokozat: egyetemi doktori, 1995, ELTE; Ph.D. környezettudomány tudományág, 1996, ELTE
Miért lett biológus és milyen fontos állomások voltak a pályafutásában?
Tulajdonképpen ez elég egyszerűen megválaszolható. Érdeklődésem már
kiskoromban a természet felé fordult. Ennek az általános iskolai
biológia-kémia tanárnőm volt az egyik oka. A másik pedig az, hogy nagyon
megszerettem Fekete István regényeit, annak ellenére, hogy kötelező
olvasmányok voltak. A könyveiben megrajzolt békés, nyugodt hangulat
nagy hatással volt rám. Sokszor olvastam a Tüskevárat, a Téli berket meg
a többi könyvét.
Visszaemlékezve, nagy hatással volt rám még a Gyöngyvirágtól
lombhullásig című film is. Ez idilli képet fest a gemenci erdőről,
bemutatva hogyan él ott egy erdész.
Sokáig nem is biológus, hanem erdész akartam lenni. Azután amikor
megtudtam, hogy az erdészethez a biológia, az élet tudománya, nem
felvételi tárgy, akkor rájöttem, hogy mégsem ez az én jövőmnek megfelelő
szakterület, ezért biológus lettem. Úgy tűnt, legjobban ez illett bele a
kiskoromban megálmodott életbe.
Úgy érzem, szerencsés vagyok, hiszen sokan, akik a természet szeretete
révén kerülnek az egyetemre biológusnak, végül laboratóriumban végzik
kutatásaikat. Én maradtam a kezdeti irányban, és ökológus lettem.
Mi alapján választott kutatási témákat?
Valójában két fő útja van egy fiatal kutatói karrier beindulásának. Az
egyik, hogy az ember csatlakozik egy nagy projekthez, vagy egy futó
kutatási programba, és akkor megmondják, hogy mi a kutatási témád, mit
kell csinálni. Nekem a másik út jutott. Kaptam egy állást és kutató
lettem, hogy kutassak. Innentől kezdve arrafelé haladtam, ami érdekelt,
mégpedig az élőhelyek foltossága, összetettsége, és a bennük előforduló
biológiai sokféleség összefüggését. Erre sikerült támogatást kapni, és
így beindult a kutatói pályám. A Magyar Természettudományi Múzeumban
dolgoztam sokáig. Helyileg még mindig ott, de most már az Akadémiához
tartozó, MTA-MTM Állatökológiai Kutatócsoportban dolgozom.
Két zoológiai expedíción vett részt Mongóliában és Észak –Koreában. Mesélne ezekről?
Ezek nagyon izgalmas és érdekes utak voltak, de valójában szerepem
csekély volt. Egy múzeumban, amely gyűjteményekkel foglalkozik, azokat
gondozza, feldolgozza, bővíti, ott az expedíciók, a gyűjtemények
gyarapítása központi helyet foglal el. Én, fiatal kutatóként inkább csak
elkísértem a múzeumi kollégákat, akik a komoly gyűjtőmunkát végezték.
Az említett Mongólia vagy Észak-Korea igen nagy élményt jelentettek,
mert nagyon-nagyon más világokat ismerhettem meg mind a természetben,
mind a társadalmi-politikai környezetben. Mongóliába sikerült pont
1990-ben, a változások éveiben utazni, amely tervezhetetlenné tette az
utat, nem minden a terv szerint alakult, de azért eljutottunk a keleti
sztyeppékre és a Góbi sivatagba is. Ezeken a helyeken a lepkékkel és
emlősökkel foglalkozó kollégákkal voltam, akik anyagokat gyűjtöttek.
Például éjszaka kiraktak egy szép, fehér lepedőt, amit aggregátorról
hajtott lámpával megvilágítottak. A rá összegyűlő rovarokat, elsősorban
lepkéket gyűjtötték.
Magyarországon milyen fontosabb példák vannak az emberi beavatkozásra visszavezethető fajkihalásra? És ez minek tudható be?
Ez egy összetett probléma. Például a ragadozó emlősök és a
ragadozómadarak állománya általában növekszik, elsősorban a védelmi
intézkedések hatására. Jelenleg nálunk nem az ilyen látványos fajok
kihalása a legnagyobb probléma, hanem az, hogy kevés természetes vagy
természetközeli élőhely maradt, és az is folyamatosan pusztul. Amire
nagyon büszkék vagyunk például – és joggal – az a nagy magyar puszta,
mely a legeltetés során alakult ki. Ezekre a nyílt élőhelyekre,
területekre nagy igény van a mezőgazdaság részéről. Egyszerűen termelni
akarnak, amiből profitot lehet nyerni. Egy füves pusztából alig lehet
„pénzt kinyerni”, szemben egy intenzíven művelt szántóval. Ha megnézzük a
nyugat-európai példákat, ahol a II. világháború után önellátásra
törekedtek, mert féltek, hogy jön a hidegháború, ott hihetetlenül
intenzív lett a mezőgazdaság. Eltűntek a kis gazdaságok, hatalmas táblák
alakultak ki, és iszonyú mennyiségű kemikáliát – műtrágyát, kártevő
irtót – szórtak ki. Nem véletlenül már a 60-as években megjelent Rachel
Carson: Néma tavasz című könyve, amelyben már akkor azt vizionálta,
hogyha ennyi vegyszert kiszórunk a természetbe, akkor ott nem marad
semmi, ami él. Ez a 20. század második felére már kezdett is
valamennyire látszani, például Angliában a mezei pacsirta és a mezei
veréb az állományának 80-90%-a eltűnt, egyszerűen kipusztult a 20.
század második felében. Magyarországon még általánosan elterjedt a két
faj, szerencsére. Nyugat-Európában, így Angliában is, erősen
műtrágyázzák ezeket a gyepeket, hogy minél produktívabbak legyenek,
ennek következtében esetenként olyan sűrű a vegetáció, hogy egy
szerencsétlen pacsirta nem tud leszállni bele. Most például olyan
kezelési formát vezettek be, hogy néhány négyzetméteres kis csupasz
talaj foltot hagynak és akkor ott tud táplálkozni, mozogni a madár.
Igazából nálunk, Magyarországon az a kérdés, hogy a rendszerváltás után,
csatlakozva az unióhoz, hogyan alakul a mezőgazdálkodásunk, mert hogyha
nálunk is beindul ez a hihetetlen mennyiségű kemikália, műtárgya,
herbicidek, peszticidek ész nélküli alkalmazása, akkor itt is
bekövetkezik a mezőgazdasághoz kötődő fajok populációinak összeomlása.
Miért fontos a biológiai sokféleség?
Ez egy remek kérdés. A filozófiától egészen a forintokig, a
közgazdaságig rengeteg magyarázata van. A legegyszerűbb talán, ha úgy
közelítjük meg, a mai pénz-orientált világunkban, hogy milyen értéke van
a biodiverzitásnak, és milyen szolgáltatásokat kapunk az élővilágtól.
Az elmúlt néhány évben teljesedett ki ez a megközelítés, mely során
ökoszisztéma szolgáltatásoknak nevezzük az élővilágtól kapott
„szolgáltatásokat”. Erre a megközelítésre azért volt szükség, mert hiába
magyarázzuk az emberiségnek, hogy a biológiai sokféleség szép, ezt nem
szabad elpusztítani, mert a gyermekeinktől kaptuk kölcsön, meg kéne
óvni, stb. Sajnos amikor döntéshelyzetbe kerül bármilyen közösség vagy
egyén, miután nincs kézzel fogható értéke a természetes élővilágnak, egy
vízerőművel vagy egy új áruházzal szemben nem igazán lehetett ezeket az
érveket felsorakoztatni. Ez az „ökoszisztéma szolgáltatás” megközelítés
pont azt mondja, hogy nézzük meg, hogy mik azok a szolgáltatások,
amiket kapunk az élővilágtól, az ökoszisztémáktól, a minket körülvevő
rendszerektől. A szolgáltatásnak pedig van értéke, pl. ha rendelek egy
pizzát, az egy szolgáltatás amiért fizetek. Senki nem döbben meg ezen.
De bizony megdöbbentő, hogy mennyi ökoszisztéma szolgáltatás van,
melyekért nem fizetünk, és nem is törődünk vele. Az ökoszisztéma
szolgáltatások egyik leggyakoribb példája a beporzás, a pollináció.
Repkednek a méhecskék, a lepkék, trópusokon a kolibrik és hozzájárulnak
ahhoz, hogy termése legyen a növényeknek, például a zöldségeknek és a
gyümölcsöknek. Azért ez a fő példa, mert egyrészt a legfontosabb
termények 75%-a függ a beporzástól, másrészt ez nem egy gondolatjáték,
hanem a keserű valóság a beporzó szervezetek, elsősorban a méhek
pusztulása miatt. Amerikában készítettek egy felmérést arról, hogy
milyen gazdasági hatása van annak, hogy eltűntek a beporzók, és
redukálódott ez az ökoszisztéma szolgáltatás. Úgy emlékszem, hogy
2007-ben ez 5 milliárd dollár veszteséget jelentett az USA
mezőgazdaságának. Tehát ennek az „ökoszisztéma szolgáltatás”
megközelítésnek az a lényege, hogy a döntéshozók, meg az emberek
többsége képes legyen megérteni és jobban magáévá tenni azt, hogy az
élővilág milyen alapvető értékeket „szolgáltat” számunkra. A döntéshozók
számára az nehezen kezelhető érv, hogy azért legyen magas a biológiai
sokféleség, mert az jó nekünk. Viszont az, hogy legyenek hatékony
ökoszisztéma szolgáltatások – például beporzás – amelyek viszont
összefüggenek a biológiai sokféleséggel, már elfogadható, és használható
érv. Az ökoszisztéma szolgáltatások egy részének legalább meg lehet
mondani a pontos pénzbeli értékét.
Melyek a legfontosabb biodiverzitást csökkentő emberi tevékenységek hazánkban?
Elsősorban a különböző földhasználati változások. Egyrészt a
természetes, féltermészetes élőhelyek eltűnnek, a már többször említett
gyepek területe az elmúlt 150 évben folyamatosan csökken, és ezzel
eltűnik a bennük élő biológiai sokféleség, a fajok kavalkádja. Ide
tartozik a mezőgazdasági termelés mikéntje, melyről már volt szó.
Másrészt az urbanizáció. Ne felejtsük el, hogy Budapest lakosainak 10-15
%-a a rendszerváltás óta kiköltözött az agglomerációba, ami azt
jelentette, hogy nagymértékben eltűntek a Budapest környéki erdős,
természetes területek. Ha megnézünk egy 20. század elején készült
térképet, akkor még inkább más képet látunk, hiszen a Déli pályaudvar
még a perifériára épült, a Városliget is még a város szélén volt stb. Az
elmúlt 100-150 évben egész brutális rombolást végzett a természettel ez
a terjeszkedő nagyváros. Nyilván nem lehet teljesen elkerülni az ilyet,
de úgy tűnik, hogy még mindig nincs semmi korlát, terv elképzelés. Nem
messze, egy faluban lakom Budapest mellett és nem látom, hogy bármi
akadálya lenne, hogy újabb és újabb területeket parcellázzanak föl.
Harmadrészt az erdők használata. Az erdő egyrészt egy nagyon fontos
ültetvény, ami faanyagot, tüzelőt, építőanyagot stb. termel. Egy
ökológus szemével nézve, azonban egy rendes erdőben legyen többféle
fafaj, eltérő életkorúak és legyenek cserjék, és a mindezekkel együtt
járó gazdag élővilág, a madárdaltól hangos szép erdő. Amennyiben a
közvetlen profit szerzés irányítja az erdőgazdálkodást, akkor ott a
biológiai sokféleség veszélyeztetve van, pusztul. Sok erdő került
magánkézbe a rendszerváltáskor, és sokszor olyan emberek kezébe, akik
még csak a Városligetbe kirándultak, így nem tudtak jó gazdák lenni. A
rendszerváltás a mezőgazdálkodásba is rendesen beleszólt. Tulajdonképpen
részben kedvező hatással a biológiai sokféleségre, mert például a
kemikália felhasználás Magyarországon töredékére esett vissza. Ennek
köszönhető – többek között – hogy a Balaton vize tiszta, hiszen a
vízgyűjtőjén lecsökkent a vegyszer használat. Ugyanakkor problémákat
okozott, hogy a rendszerváltás során felhagytak hatalmas területeken a
gazdálkodással. A gyepterületeken ez kifejezett gond, mert ezek
igénylik, hogy folyamatosan marhák, birkák, lovak járják és legeljék. Ha
nincs legeltetve, akkor a szép magyar puszta egyszerűen elkezd
cserjésedni, és egy nem túl szép és nem túl hasznos, kevés értékes és
ritka fajjal bíró élőhellyé alakul át.
Mi lenne a megfelelő gazdálkodási forma?
Beszéltünk róla, hogy a II. világháború után Nyugat-Európában, de a
szocialista országokban is, az volt a lényeg, hogy önellátóak legyünk és
hihetetlen mennyiségű élelmiszert termeljünk. Nyugaton már a 20. század
második felében- bár nem környezet és természetvédelmi okokból, hanem
mert túltermelés volt, és ezt a piac nem bírta - oda jutottak, hogy
csökkenteni kell a termelést. Létrejöttek az úgynevezett
agrár-környezetvédelmi vagy agrár-környezetgazdálkodási programok,
amelyekben a gazdálkodóknak fizetnek azért, azt támogatják, hogy olyan
gazdálkodást folytasson, amely környezetbarát. Például, hogy ne
használjon annyi műtrágyát a gyepeken. Ekkor nem tud annyi szénát
termelni, csökken a bevétele, de hát azért van a támogatás, hogy ha nem
tud szénát háromszor eladni, csak egyszer, akkor a kieső bevételét ez a
támogatás fedezze. Persze az kérdés, hogy melyik gazdálkodási formákat
kellene támogatni a mezőgazdálkodás hihetetlenül széles palettáján. Ez
elméletben nagyon könnyen megválaszolható, de a valóságban nem. Egy
kedves, holland kollégámnak jelent meg egy cikke 2001-ben a Nature-ben,
aki összehasonlította Hollandiában azokat a mezőgazdasági táblákat,
amelyek agrár-környezetgazdálkodási támogatást kaptak, tehát
környezetbarátok voltak, a szokásos, igen intenzív kezelés alatt
levőkkel. Lényegében nem talált különbséget a kétféle kezelés között
élővilág tekintetében, ami hát egy igen nagy pofon volt ennek az egész
rendszernek. Gondoljunk bele, micsoda felelőtlenség volt, hogy évente
sok milliárd eurót költöttek a környezetbarát gazdálkodás támogatására,
ám nem követték nyomon hogy hatékonyan használódik-e fel ez az összeg.
Ez szerencsére azóta nagyot változott, számos monitorozó program,
tanulmány született. Tehát visszatérve arra, hogy milyen mezőgazdasági
kezelés lenne jó a biológiai sokféleségnek. Nos, nem tudjuk pontosan
megmondani. Sok vizsgálat folyt már az utóbbi években Angliában, vagy
Hollandiában, meg ezekben a tudományt erősebben finanszírozó
országokban, de ott egész más mezőgazdálkodás folyik mint nálunk, tehát
az eredményeket nem lehet adaptálni Magyarországra. Itt is évek óta
folyik az agrár-környezetgazdálkodás, évi sok 10 milliárdos
kifizetésekkel, viszont a támogatási formák nincsenek tesztelve nálunk.
Ez egy nagy hiányosság. Tehát arra a kérdésre, hogy pontosan hogyan kéne
kezelni, milyen hatása várható egyes kezeléseknek, nem nagyon lehet
választ adni, mert nem tudjuk. Bonyolítja a problémát, hogy nem csak a
külföldön, például az Angliában tapasztaltakat nem lehet 100 %-ban
alkalmazni az országban, de még az országon belül is, a gyepek esetében,
egész más egy szikes puszta kezelése a Duna-Tisza közén, mint a maradék
löszgyepek kezelésének a problémája a Mezőföldön. Pontos útmutatókat
tehát csak részletes kutatások birtokában lehet adni.
Melyek az agrár-környezetvédelem legfontosabb feladatai?
Úgy gazdálkodjunk, hogy ne felejtsük el, Magyarország kétharmada
mezőgazdálkodási terület, és hihetetlen biológiai érték van rajta.
Például a túzok, a fokozottan védett madarunk, vagy a haris, és sok más
ritka és védett állat- és növényfaj. Egy csodálatos élővilágnak adnak
otthont, nemcsak a gyepek, a puszták, hanem az egyéb szántóföldi
területek is. Ezek mind kezelve vannak, és évi sok milliárd forint van
arra, hogy úgy kezeljék, ahogy a biológiai sokféleség megőrzése
érdekében kell. Ez egy hihetetlen lehetőség, csak még finoman szólva
csiszolni kell a rendszert és meg kéne tudni, hogy milyen irányba
csiszoljuk.
Az van a szakmai köztudatban, hogy ha növeljük az élőhely
heterogenitását, a térbeli sokféleségét, mozaikosságát, akkor ott több
faj fog előfordulni. Ez egy általános összefüggés, ami az
agrár-környezetgazdálkodásba már dogmaszerűen beépült. Viszont a
következő példán látszik, hogy miért nem lehet Angliából Magyarországra,
egy az egyben vakon idemásolni a dolgokat. A mi pusztánk például egy
olyan mezőgazdasági forma vagy terület, ami kiemelt jelentőséggel bír a
biológiai sokféleség megőrzésében, és pont, hogy nem jó, ha növeljük a
heterogenitást. A magyar puszta, gondoljunk a Hortobágyra, az egy szép,
nagy végeláthatatlan terület. Nem jó, ha elkezdünk sövényeket
telepíteni, meg csatornákat vágni, melyeket pedig javasolnak a
nyugat-európai környezetgazdálkodási módszerek. A legutóbb Hortobágyon
például nagy programok voltak arra, hogy ezeket a kis csatornákat mind
betemessék, amelyeket valamikor a 20. században létrehoztak, hogy
levezessék a vizet, nehogy víz álljon a pusztán. Pedig az a természetes
dinamikája, hogy hatalmas területeket víz borít be rövid időszakokra.
Tehát visszatérve, a heterogenitás általában jó, de mondjuk a magyar
puszta egy féltermészetes gyep, azt ne kezdjük el, mondjuk, sövényekkel
pláne idegenhonos fafajokkal beültetni. Azoknak, amiket ott meg
szeretnénk őrizni, annyira ez nem jó, kerülni kell a táj feldarabolását,
heterogenitásának növelését.
Ön szerint milyen képzésre van szüksége egy természetvédelmi szakembernek?
Sok mindent meg kéne tanulni, nagyon tág alapozás kéne. Én például
biológiai, ökológiai háttérrel jövök, de a mezőgazdálkodáshoz, pláne az
agrártámogatások pénzügyi részéhez muszáj némileg értenem, hogy
megfelelő kontextusban láthassam eredményeimet. Tulajdonképpen
ökológiai, agrár, erdészeti ismeretekre lenne szükség, kéne egy kis
közgazdasági tudás is. Továbbá mivel sok ember sorsához közvetlenül
kapcsolódik a természetvédelem, még szociológusnak is kell(ene) lenni.
Tudni kell megszólítani a gazdálkodókat, hogy mik az ő érdekeik, tudni
kell beszélni velük. A társadalmi részvétel elengedhetetlen ezeknél a
folyamatoknál. Ilyen ember nem is létezik, aki mindenhez ért. De ettől
még igen alapos tudás szükséges, és már az is jó, ha tudjuk mennyi
mindent nem tudunk. Ha valaki hübele balázs módjára nekilát a
biodiverzitás védelmében tevékenykedni, például figyelmen kívül hagyja a
helyi emberek érdekeit, azzal lehet, hogy több kárt okoz, mint hasznot.
Ugyanez igaz a tisztán közgazdasági megközelítésre, aki csak
forintokkal számol a természetvédelemben, az biztos nem fog segíteni.
Tehát meglehetősen széles látókörű emberekre van szükség.
Mit tanácsolna a frissen végzett ökológusnak, aki természetvédelemmel akar foglalkozni?
Én általában olyanokkal találkozom, akik szeretnének valami praktikus
dolgot tenni, kézzel fogható eredményét látni a kutatásuknak. Azt
szeretnék, hogy legyen hatásuk, és ne csak a tudományos világban, hanem a
való világban is. Tehát valami jót akarnak tenni a biológiai sokféleség
megőrzése érdekében. Azt mondom, tovább kell képezniük magukat,
tágítani kell a látásmódjukat, hogy megértsék a biológiai sokféleséget,
és az ezt kialakító mechanizmusokat globális, európai és hazai
léptékben, illetve társadalmi és gazdasági összefüggésekben is.
Mindenképpen érdemes bekapcsolódni vezető nemzetközi tudományos műhelyek
munkájába. Érdemes nem ökológiai műhelyektől is tanulni, például
amelyek azzal foglalkoznak, hogy hogyan lehet bevonni a helyi embereket a
területek megőrzésébe, vagy, hogy hogyan lehet őket érdekelté tenni,
hogy magukénak érezzék a biológiai sokféleséget. Ugyanígy a biológiai
sokféleség pénzbeli értékelésének is nagyon jó iskolái vannak
Magyarországon is. Tehát mindenképp érdemes széles körben tájékozódni,
hogy utána a saját kutatási téma megértése és interpretálása már jól
menjen.
Mi a véleménye a nonprofit szervezetekről?
Nyilván vegyes a kép, mert bárki alakíthat nonprofit szervezetet. A
lelkesedés alapvető dolog, ám ha valaki nagyon akar valamit tenni,
összefog másokkal és elkezdenek tevékenykedni, akkor nem baj, ha
csatlakozik hozzá egy kis tájékozottság. A lelkesedés önmagában nem elég
a biológiai sokféleség megőrzéséhez, akár még egy kis helyi probléma
esetében sem. A társadalmi szervezeteknek hihetetlenül fontos szerepük
van, hiszen ők jelentik a kapcsolatot a társadalom és a döntéshozók
között. Ezekben a szervezetekben összegyűlik, akkumulálódik az az
akarat, ami az emberekben megvan a biológiai sokféleség megőrzése
tekintetében. Ez még nem túl erős a döntéshozók világában
Magyarországon. De példának fel lehet hozni az Egyesült Királyságot,
ahol a Királyi Madárvédelmi Egyesületnek (RSPB) egymillió tagja van!
Igazi „nagyhatalom”, van hatezer alkalmazottja, számos nagyhírű
kutatóval, és jelentős befolyása van mind az Egyesült Királyságon belül,
mind ezen keresztül a brüsszeli uniós politikára. Tehát a cél ott lebeg
előttünk, olyan elkötelezett, tudományosan megalapozott irányvonalat
felvállaló társadalmi szervezetek kellenek, melyeknek már jelentős
befolyása van a döntéshozatalra. E szervezetek összefogása az egyetemi
és akadémiai világgal már talán tényleg elérheti a biológiai sokféleség
megőrzését Magyarországon. Feid Judit
