2011. május 7. - Az mfor.hu Mesél a múlt című sorozatában ezúttal az antik erdőgazdálkodásról ejtünk néhány szót. Egyben eláruljuk azt is, mivel javították a bort a régiek. Ifjabb Plinius levelei között olvasható néhány, amely a vadászatról, illetve az erdő nyújtotta termékekről, szépségekről szól. Az ember ezek alapján könnyen úgy hihetné, az ókoriak kiemelten kezelték a birtokukba került rengetegeket – ám ez korántsem igaz, hiszen ők a mai értelemben vett gazdálkodást nem ismerték. Azaz póriasan fogalmazva inkább rablói voltak a pagonyoknak, mint gondos urai. Ami kellett – legyen az tüzelő, építőfa, hamu, zsír, faszén és bármi más – azt elvették, akár a teljes tarvágás árán is. Arra, hogy újakat ültessenek, nem igazán gondoltak: számukra a vadon állandó és kimeríthetetlen forrásnak tűnt. Tévedésüket jól jelzik azok a kopasz kősziklák, amelyek oly sokfelé láthatóak az egykor általuk uralt területeken. A tarra vágott erdők talaját ugyanis az erózió maradéktalanul lemosta. (Igaz, mentségükre tegyük hozzá, hogy a középkor embere sem törődött többet e kérdéssel. A velenceiek például szó szerint rablógazdálkodást folytattak a Balkán part menti részein. S rögvest érdemes leszögezni: az első hazai erdőtörvényt Mária Teréziának köszönhetjük.)
Visszakanyarodva az ókorra és az erdők egyik termékére, a faszénre, az ezzel való foglalatoskodást erősen lenézték a polgárok. Egy elszegényedett patrícius, bizonyos Marcus Aemilius Scaurus tönkremenve egyéb lehetőség híján erre a munkára adta a fejét – ám ez utóbb semmiféle hátrányt nem jelentett már a fiának, aki visszaszerezve a család vagyonát és becsületét idővel consul majd a senatus elnöki tisztéig küzdötte föl magát.
Ugyan nem az erdő adta, de a fákhoz köze volt a bortermelésnek, lévén, sokfelé jegenyét, szilt vagy kőrist ültettek, s arra futtatták föl az indákat. A szüret nem volt veszélytelen mutatvány, hiszen sok esetben nagy magasságba kellett feltornásznia magát a vindemiator névre hallgató munkásnak.
A bort kezelték: az északi nedűkbe porított gyantát szórtak, amellyel a savanyodást kívánták megelőzni. De tettek bele meszet és tengervizet is, hogy a kényes ínyenceket kielégítsék. A csapnivaló borokat füstölték, fűszerezték és mézzel édesítették – egyrészt hogy finomabbá tegyék, másrészt pedig az átverés végett. A borhamisítás ugyanis már az antikvitásban is kedvelt foglalkozás volt. Lázin Miklós András
