Egy névtelenségét kérő nemzeti parkos szakember aggályai a természetvédelmi hatóság átszervezésének gyakorlatáról.
A nemzeti park igazgatóságok természetvédelmi államigazgatási jogosítványainak elvételéről gondoskodó 341/2004. (XII. 22.) Kormányrendelet a korábbi környezetvédelmi felügyelőségeknek az alábbi módon adja át a természetvédelmi feladatkört. A 13. § (2) bekezdése szerint “Ha jogszabály másként nem rendelkezik – (a környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelőség) gyakorolja a külön jogszabályban meghatározott elsőfokú … természetvédelmi … hatósági, szakhatósági jogköröket.” (Kiemelés az idézőtől)
Ahhoz, hogy általában a természetvédelmi hatósági és szakhatósági jogkörök átruházása ténylegesen megtörténjen, módosítani volt szükséges a természetvédelmi törvényt, hiszen addig fennáll az, hogy ’jogszabály másként rendelkezik’, azaz a nemzeti park igazgatóságokat nevesíti a feladatkörre. Ezt a módosítást a kormányrendelet nem hajthatja végre, lévén eggyel alacsonyabb szintű jogszabály. A módosítás csak törvényben történhetett meg. Erre kapóra jött az aktuális éves költségvetési törvény, mert a magyar jogalkotási szokások szerint ezekbe számtalan tartós érvényű jogszabályhely-módosítás is bele szokott épülni, melyeket a kormány abban az évben fontosnak tart lezárni. Általános szokás, hogy a jogszabályoknak ezt az áttekinthetetlen listáját a honatyák nem teljes figyelemmel nézik át, és könnyen voksukat adják az életbeléptetésre, ha egyébként a törvény fő részét kitevő államháztartási kérdések rendezve vannak.
Így került a 2004. évi CXXXV. törvény 122. §-a (23) bekezdésébe a következő két sor (és nem több!): “Ahol törvény, természetvédelmi és vízügyi hatósági feladatot állapít meg, a feladatot ellátó szerven a környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelőséget kell érteni.” (Kiemelés az idézőtől)
Ennek a jogszabályhelynek a létrehozásán alaposan tetten érhető a kapkodó sietség és annak elég súlyos következménye. Egyrészt, a természetvédelmi törvény a helyi védett területek esetében az önkormányzatokat állapította meg természetvédelmi hatóságként. Most ez megszűnik, a felügyelőségek – működési területenként több száz védett objektum esetében – a helyi védett értékek hatósági felügyeletét is gyakorolják. Az “ügyfélbarát ügyintézés” eszméje ezzel viszont csorbul, hiszen az ügyfelek nem lakóhelyükön, hanem a regionális szerveknél intézhetik csak a továbbiakban idevágó ügyeiket. Azt mondani sem kell, hogy a felügyelőségek még annak az információnak a birtokában sincsenek, hogy mik a működési területükön levő helyi védett értékek, nemhogy tisztában lennének a kezelési célokkal és a hatósági teendőkkel. Ebben a nemzeti park igazgatóságok sem tudnak segítséget nyújtani, a feladat tehát adott. Felügyelőségenként fel kell venni a kapcsolatot az 50-500 érintett önkormányzattal, és egyenként átvenni az ügyintézést. A feladat kivitelezhetősége fölöttébb kérdéses. Azt szinte mondani sem kell, hogy sem a felügyelőségek, sem az önkormányzatok nemigen vették még észre a hatáskör-módosulást, tehát azóta is az önkormányzatok gyakorolják – immár jogellenesen – a természetvédelmi hatósági jogköröket. A másik vonzat a bírságolásokhoz kapcsolódik.
Eltérően az előző problémától, ez mind a nemzeti park igazgatóságok, mind a felügyelőségek jó részében tudatosodott. A szabálysértések túlnyomó része a nemzeti park igazgatóságok által fenntartott őrszolgálat kezdeményezésére indul. A szabálysértési eljárást nem természetvédelmi hatóság, hanem a magyar eljárásjogban szabálysértési hatóság végzi, azaz szabálysértési hatósági feladat ellátásáról van szó. Ez azt jelenti, hogy nem vonatkozik rá a 2004. évi CXXXV. törvény 122. § (23) bekezdése (ami természetvédelmi hatósági feladatokat nevesít), azaz a feladatkör a nemzeti park igazgatóságoknál maradt (dacára annak, hogy a nemzeti park igazgatóságok, mint hatóság, egyébként megszűntek létezni). Több igazgatóság azóta is folyamatosan gyakorolja ezt a jogkört, mások tartózkodnak tőle, tehát egyértelmű, hogy a jogalkotói szándék eredménye egy nem világos, pontosan nem értelmezhető jogszabály lett. Ezzel szemben a természetvédelmi bírságolás jogköre egyértelműen a felügyelőségekhez került. A szabálysértési jog átvételéhez gyakorlatilag át kellene venni az őrszolgálatot is, csakhogy az őrök munkájának változó – de gyakran meghatározó – hányada nem államigazgatási, hanem kezelési és birtokügyi munka, amihez viszont a felügyelőségeknek nincs semmi közük (…) Az őri stáb megduplázása (t. i. hatósági és vagyonkezelői -természetvédelmi kezelői őrtestület létrehozása) több száz új státuszt igényelne, ami a folyamatos megszorító intézkedések árjában (lásd a létszámleépítések mellett a 2005. évi minisztériumi költségvetés jelentős megnyirbálását és a környezetvédelmi tárca komoly hátrarendeződését az egyes tárcák költségvetési sorrendjében) mostanában aligha szóba jöhető megoldás…
Az utolsó vonzat a legsúlyosabb. A költségvetési törvény vonatkozó jogszabályhelye nem tér ki a szakhatósági feladatokra. Amikor például egy gázvezeték fektetéséről, egy öntözőtelep létesítéséről van szó, ott nem beszélünk természetvédelmi hatósági feladatok teljesítéséről. Az előbbi esetben bányahatósági eljárás zajlik, az utóbbinál a vízügyi hatósági eljárás a meghatározó. Az eljáró első fokú hatóság előbbinél az illetékes bányakapitányság, utóbbinál – az összevonás előtt – a vízügyi igazgatóság volt. A táj- és természetvédelmi terület érdekeit a nemzeti park igazgatóságok szakhatóságként érvényesítették január elsejéig. A természetvédelmi törvényben a hatósági és a szakhatósági jogkörök minden esetben teljesen szétválasztva, külön szakaszokban kerülnek felsorolásra. Amikor tehát a 2004. évi CXXXV. törvény 122. § (23) bekezdése “természetvédelmi hatósági feladat” ellátásáról beszél, azon nem érthet bányahatósági, vezetékjogi hatósági stb. feladatok ellátásában történő szakhatósági részvételt. Ez a probléma – tudomásom szerint – egyetlen nemzeti park igazgatóságban vagy felügyelőségben sem tudatosodott eddig.
A nemzeti parkoknál 2-12 főre kiterjedő létszámleépítés történt, minden fórumon hangsúlyozva, hogy a feladatkörök letisztultak a közvetlen természetvédelmi munkára. Nem vitatkozva most azzal, hogy volt nekünk olyan jelszónk is, hogy ’szakítsunk a rezervátumszemlélettel’, amit nyilván nem lehet gyakorolni akkor, ha a nemzeti park igazgatóságok visszavonultak meglevő védett területeik (kérdéses mozgásterű) tutujgatásába, ez a feladatkör- (úgymond) “racionalizálás” a valóságban nem is történt meg. Január elseje óta a felügyelőségek a természetvédelmi szakhatósági jogköröket hatáskörelvétel jogi vétsége útján gyakorolják!
A felügyelőségeken a természetvédelmi munka gyakorlására általában 2-6 új dolgozót vettek fel. A jelenlegi jogi helyzetben azonban a felügyelőségek csak a természetvédelmi államigazgatási munka kisebb hányadát, kb. 5-20 %-át kitevő természetvédelmi hatósági feladatköröket gyakorolhatnák, igaz azt akaratlanul (?) “megspékelve” a helyi védett területek hatósági ügyeivel is.
A végeredmény: a jogalkotási kapkodás eredménye egy olyan kétsoros jogszabályhely lett, amibe három szarvashiba került…
Mi a teendő?
Két lehetőség látszik:
1. Folytatni kell a nemzeti parkok feladatleépítését. Ez esetben idén törvényt kell alkotni, ami módosítja a szerencsétlenül sikeredett 2004. évi CXXXV. törvény 122. § (23) bekezdést. Addig is, haladéktalanul vissza kell adni a nemzeti parkoknak a szakhatósági jogköröket.
2. A nemzeti parkokhoz visszakerül a szakhatósági munka, és visszaadják a létszám leépítési hullámban megszüntetett státuszoknak legalább egy részét. A helyi védett területekkel kapcsolatban nemigen akad más lehetőség, mint beismerni a jogalkotói hibát és törvényben kihirdetve visszahelyezni az önkormányzatokat elvesztett jogkörükbe.