2012. február 29. - Röviden talán a következőképpen lehet megfogalmazni:
a selejt embereket maga a társadalom neveli ki, a társadalom viszont mi
vagyunk. Egy beteg társadalom, melyet felülről fertőznek,
értelemszerűen több és menthetetlenebb selejt embert hoz létre. A falu kocsmájában hárman ittak egy asztalnál, hárman hasonszőrű kapcabetyárok. Egy postáról lerítt róluk a rosszaság, még aki nem ismerte őket, az is elkerülte volna, ilyen ember viszont nem volt a faluban. Az emberek jöttek-mentek, odaköszöntek, (mert az ilyenek azért is belékötöttek, ha nem köszöntél), aztán sietve továbbálltak. Néha felemelték tekintetüket, vérszomjasan körülnéztek, mint a ragadozó, mikor prédára les. Időközönként rekedt hangon felnevettek. Mindig ennél az asztalnál ittak, amikor éppen nem lopták a falu erdejét. Senki nem foglalta el helyüket, nem koccintott asztaluknál és nem viszonozta provokatív tekintetüket. Tisztában voltak vele, hogy félnek az emberek és erre ők felettébb büszkék voltak. Úgy könyvelték el magukat, hogy ők az igazi vérbeli székelyek, kikkel nem lehet packázni.
Tévedtek, már annyira elkorcsosodtak, hogy nem bírták megkülönböztetni a virtust a bestialitástól. A demokrácia kezdete volt ez az időszak, az úgynevezett rabló kapitalizmus kiteljesedése. Az egyszerű emberek nagy része külföldön kereste a megélhetést. Az itthon maradottak, munkahely hiánya miatt az erdőnek estek és folyt a gátlástalan erdőirtás. Magas rangú politikusok, erdészeti elöljárók, pénzes emberek jártak elől a jó példával. Hegyek, dombok váltak horror filmekbe illő, megcsonkított, kísérteties tájakká. Az urak az állam erdejét torolták, az egyszerű emberek legromlottabbjai, maffia típusú csoportokba tömörülve, azokét, akik külföldön dolgoztak, vagy a védtelen gyenge öregekét. Ültetni nem ültetett senki, hogy a természet sebei behegedjenek. A rendőrség velejéig korrupt és tehetetlen volt. Az igazságszolgáltatás leplezetlenül bűnpártolóvá vált. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a sokat emlegetett székely erkölcs is romlásnak indult. Mit beszélek? Romlásnak indult az már Trianon óta.
Egy ember lépett be a kocsmába. Odament a pulthoz és hangosan köszönt a báros lánynak:
– Jó napot, kisasszony! – csupa magabiztosság volt az egész ember. Középtermetű, jól öltözött, intelligens megjelenésű rokonszenves jellem. Italt kért magának, majd hátat fordított a pultnak és közömbösen végigpásztázta tekintetével a termet. Amikor a három cimboráig ért, tekintete megállapodott rajtuk, bátran és nyugodtan állta a sarat. Azok láthatóan megrebbentek és nyugtalanul összesúgtak. Közülük Gedeon volt a legerőteljesebb és legvadabb természetű. Sok székely ember megverése és kirablása terhelte már lelkét. A rendőrség, nem lehet tudni mi okból, nem intézkedett soha ellene, a törvénybírák pedig rendre minden kihágás után felmentették. Ő volt a hasonszőrű barátainak tanácsadója, bátorítója, vezére. Nála nélkül a banda csak birkacsorda volt, de az ő vezetésével már félelmetes sakálfalka. Most is ő volt az, aki bátorságot öntött cimboráiba:
– Csak nem ijedtetek meg Lőrkétől? Elláttuk múltkor a baját, ha kéri adunk még neki.
– Á, dehogy, csak meglepett, hogy ismét hazajött Magyarországról – mentegetőzött egyik csicskás. Miért lepett volna meg? Közeledik karácsony.
Lőrkét is ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatták. Akarva sem felejthette volna el, mert nemcsak testileg, de lelkileg is megszenvedte az incidenst. Még a nyáron történt, amikor ellopták ötven köbméter műfáját, majdnem az egész erdejét, amíg ő külföldön dolgozott. Volt egy megbízottja, aki csak azzal a feltétellel vállalta a szívességet, ha kiléte titokba marad:
- Gyere haza, Lőrke, mert lelopták az erdődet!
- Ki volt az?
- Ez és ez, Lőrke, de én tanú nem leszek.
- Tudom és köszönöm!
Nagy érvágás volt ez neki. Két fiának akart építeni, ennek tartogatta az értékes műfát és ezért dolgozott külföldön, éjt nappá téve.
Hazafele azon gondolkodott, miért veri annyira az Isten, amikor ő soha senkiét életében el nem vette. A faluban haragosa nincs és Istent soha nem káromolta. Amíg hazaért, rendre eltervezte, hogyan fogja szép szóval meggyőzni a tolvajokat, de előbb egy magánnyomozást folytat, hogy bizonyítékai legyenek. Ha így nem érvényesül, csak azután fordul majd a hatóságokhoz. Nem volt titok előtte, hogy akadályokba fog ütközni. Ismerte a tolvajokat, tisztában volt a magas fokú korrupcióval is, de nagy tétről volt szó, a két fiának házáról, az ő jogos tulajdonáról.
Megérkezése utáni pár órában már egy féltucatnyi emberrel beszélt, kik az eseményeknek bizonyos részleteivel, vagy teljes egészével vonalban voltak. Csupán egyetlenegy kikötésük volt: nyilvánosan és törvényesen nem tanúskodnak!
Lőrke ezt is megértette, finom, megértő ember volt, tudta, hogy a körülmények hatására nem tanúskodhatnak neki, nem várhatja el, hogy valaki feláldozza magát érte. Mindenkinek diszkréciót ígért és azt komolyan is gondolta. Ezután kereste fel Gedeont.
Gedeon háza egy nagy ízléstelen kockaház volt a falu végén, az a fajta építmény, amely még félkész állapotban van, de már látszanak rajta az öregedés jelei. Régi faragott székelykapuja befele tántorodott. Galambdúcról lógtak a deszkák, a szakadozott nyílók résein be lehetett kukucskálni. Az udvaron iszonyatos rendetlenségben tyúkok kapirgáltak és egy slampos korcs kutya szimatolt. Az istálló rozzant ajtói tárva, ásított ki rajtuk a sötétség. A bennvaló nem hazudtolta meg gazdáját, mert Gedeon egy olyanfajta Pató Pál-féle ember volt, akiről az ezelőttiek imigyen vélekedtek: életében egy gereblyefogat nem cserélt ki.
Három fő foglalkozási köre volt: ivott, verekedett vagy az erdőt
lopta. Azon kívül, hogy nem értett semmilyen mesterséghez, kedvezőtlen tulajdonságát hanyagsággal tetőzte.
Felesége Zénó éppen a befejezetlen betonlépcsőt mosta, amikor Lőrke benyitott a kapun. Egy nagytermetű nagykeblű szőke fehérnép volt, ritka szép piros arccal és kék szemekkel. Akármilyen vadember is volt férje, tartott a nagydarab, szép feleségétől. Azt is rebesgették, ha kihozza Zénót a béketűrésből, az egyszerűen felképeli nagydarab férjét. Látni nem látta senki, de való, hogy Gedeon tisztelettel bánt nejével. Az pedig sejtette, hogy férje nem az egyenes úton jár, de nem törődött vele. A fontos az, hogy neki pénzt vigyen. Azért néha egy-egy verekedése után rosszallóan megjegyezte:
- Egyszer emberedre akadsz te Gedeon!
Amúgy Zénó derék asszony volt, a faluban mindenki szerette.
- Isten áldjon, Zénó.
- Isten áldjon, Lőrke.
- Itthon van az urad?
- Itthon, döglik, az este ivott a disznó!
- Bemehetek?
- Tessék! – Zénó kitárta az ajtót és bekiáltott – Főgépész úr, keljen fel, keresik!
Gedeon ruhásan feküdt az ágyban, ráhunyorgott a belépőre, aztán meglepetten felkondorodott:
– Jó napot, Gedeon! – köszönt Lőrke félhivatalosan, hangjában nem volt félelem, megalázkodás.
- Mit keresel itt? – minden ok nélkül felidegesedett.
- Beszélni akarok veled, azért jöttem, Zénó betessékelt házatokba.
Nem kínálta hellyel, ezért a vendég állva maradt. Zénó megérezte, hogy nem rá tartozik az ügy, rájuk csukta az ajtót.
– Mit akarsz?! – mordult Lőrkére, hogy megfélemlítse őt.
– Ne haragudjálm Gedeon, hogy ilyen ügyben zavarlak, de valaki levágta és elhordta az erdőmet.
– Mi közöm nekem ehhez? – emelte fel hangját a házigazda.
– Kérdezlek: nincs-e tudomásod erről neked, hogy ki tehette?
– Hát mi vagyok én, közbirtokossági erdész?
– Te is jól tudod, hogy erdészünk nincs, ezért mindenki úgy lop, ahogy tud!
– Rendőr sem vagyok!
– Tudom, de azok annyi jelentenek, mintha nem is volnának.
– Akkor miért kérdezed tőlem, ki vitte el az erdődet?
– Azért Gedeon, mert szemtanúk állítása szerint ti vittétek el ezen és ezen a dátumon egy Taffal és három utánfutós traktorral.
Gedeon nem számított ilyen bátorságra, arra, hogy saját lakásában tolvajlással vádolják meg őt, a nagymenő Gedeont, annyira hihetetlennek tűnt, amiért el is csodálkozott. Nem ugrott neki Lőrke torkának, nem kezdett ordítozni, inkább testében, lelkében megremegett, láthatatlan erő szorította össze mellét. De hamar megerősödött gonosz lelke, nyugalmat erőltetett magára, majd megszólalt:
– Hol vannak a tanuk Lőrke, állítsd elő őket, ide elejembe né!
– Majd előállnak, ha muszáj lesz, kellő időben.
– És hol van a „corpus delictis”? Anélkül hogyan jelentesz fel?
– Az meg miféle?
– A bűntény tárgya, ami tettet bizonyít!
– Megkerül azt is – felelte Lőrke, de közben bevillant neki, honnan jutott Gedeon jogi tudományhoz. Hiszen több alkalommal volt már szerencséje törvényszéki procedúrákhoz és börtönbüntetés letöltéséhez. Nincs egy esztendeje, hogy megmenekült a biztos tömlectől. Olyan magasrangú elöljárókkal kompétált akkor, kiknek nevét ki sem lehet ejteni akárhol, akárki előtt. Ellopták a községi erdő egy részének leggyönyörűbb műfáit. Valakik akkor, nagyon tökös emberek kihúzták rájuk a nyilat és szorongatni kezdték őket. Mielőtt azonban kiérkeztek volna a szakemberek, hogy felmérjék a kárt és csutakpróbát vegyenek, Gedeonék olyan tettre szánták rá magukat, amilyenre még nem volt példa a székelység körében. Egyszerűen felgyújtották a falu erdejét, hogy megszabaduljanak a „corpus delictis”-ektől. A hamar kiérkező tűzoltóság egy éjszakai munka után megfékezte a tüzet, a rá következő napon megállapították, hogy szándékos gyújtogatás történt. Sokáig tartott a törvénykezés, de a végén, bizonyítékok hiányában, mindenkit felmentettek. Így megy ez nap mint nap, az erdők fogynak, a fatolvajok szaporodnak, az igazságszolgáltatás minden gyanúsítottat felment, a birkák meg hallgatnak.
– Te megbolondultál, Lőrke, mert épeszű ember, nem jön a saját lakásomra, hogy lopással gyanúsítson. És olyan sincs a falúba, aki ellenem, tanúskodna, ezt te is jól tudod. Így hát arra kérlek, légy szíves, hagyd el a bennvalómat amíg meg nem gondolom magam.
Felkelt az ágyból és Lőrke elébe állott. Hatalmas ember volt, egy fejjel magasabb ellenfelénél és áradt belőle a büdös alkoholszag. Úgy hatott mellette, mint egy nyurga gyerek.
– Ne erőltesd magad, Gedeon, nem bírsz megijeszteni! Én azt akartam, hogy csendesen elintézzük. Ha te erre nem vagy hajlandó, akkor más megoldást keresek.
A nagy ember megtorpant, még ilyen bátor beszédet nem intéztek hozza. Az ő lakásában miben bízik úgy ez a törékenynek látszó ember?
- Hát tégy belátásod szerint, de egyet jegyezzél meg, ha az én becsületemben vájkálsz, nagyon megkeserülöd – nagy megerőltetésre volt szüksége, hogy megőrizze viszonylagos nyugalmát. Látszólag indulatait csakis felesége közelsége miatt fékezte.
Lőrke még aznap megtette a panaszt a tanácson. Másnap reggel tíz órakor kellett megjelenjenek a néptanács épületében. A polgármester figyelmeztette őt:
- Megteszem, amit tudok, de ne számíts nagy eredményre. A tanúk nem állnak melléd, mert félnek, a rönköket nem találtad meg, hogy csutakpróbával bizonyíts. Amellett ez az ember azt képzeli magáról, hogy törvényen kívüli, bosszúálló, kegyetlen természetű. Én a te helyedben nem forszíroznám az ügyet.
– Én csak arra kérlek, segítsél meggyőzni őt és barátait, hátha felébredne bennük a lelkiismeret és visszaadnák jogos tulajdonomat.
– Én megértelek téged, Lőrke, de hol van már a te jogos tulajdonod? Meglaposították, és valamelyik szárítóban szikkad. Pénzt meg azoktól soha nem kapsz az életben.
Lőrke makacs volt és bátor, környezetéből semmivel nem tűnt ki, hacsak szerénységével és hitével nem. Hitt abban, amit eltervezett.
Tíz óra előtt pár perccel ért a Tanácsháza elé. Azok hárman szintén ott voltak már, pirosra festett léces kert előtt álltak és nézték őt. Gedeonon látszottak a feldúlt állapot jelei. Keveset aludt az éjszaka, nem bírt aludni a székely önérzetét ért bántalmak miatt. Végre, jóval éjfél után, amikor már teljesen kidolgozta aljas tervét sikerült elaludnia.
Amikor Lőrke éppen betért volna a faragott székely kapu alá, Gedeon megszólította:
- Lőrinc, jöszte csak ide!
A megszólított gyanútlanul hozzuk lépett. Azt gondolván, hogy egyezkedni akarnak.
- Kell neked az, ami a tied?
Nem maradt idő a feleletre. Olyan ütést kapott a fejére kujakkal, hogy azt hitte a ló rúgta meg. Felbucskázott, mint amikor kirántják a szőnyeget lába alól. Még mielőtt rágázoltak volna, egy gurulás után felpattant, mint a gumilabda és kilőtt Gedeon felé. Az meglepődött nem erre számított, meggyőződése volt, hogy ellenfele nem bír felállni, és akkor megrugódják a tehetetlen embert. Ezt a meglepetést használta ki Lőrke és golyó gyanánt csapódott neki. Karjai olyan gyors működésbe lendültek, mint a posztóványoló botókái és egy ütés sem tévesztett célt. Kitartó erővel és gyorsasággal záporoztak a kis ember ütései, hogy a behemót hátrálni kényszerült.
- Üssétek már le, ne nézzétek! – kiáltott segélykérően cimboráira.
Egyikük letépet egy cserefalécet a díszkerítésről és fejen sújtotta. Ő a földre esett, de ismét talpra ugrott, mint egy kis fürge menyét, hogy lankadatlan erővel folytassa a támadást. Háromszor sújtottak rá hátulról, aljas, gyáva módon. Már úgy tűnt, hogy nem bírják ártalmatlanná tenni hárman, utolsó pánikszerű rohamot indítottak ellene. És Lőrke nem kelt fel többet. Azok hárman, mint a foltos hiénakutyák, kik élve tépik szét áldozatukat, rátámadtak a tehetetlen emberre, ki futball labda gyanánt rugódta, ki léccel ütötte, míg bele nem fáradtak. Az egész eseményre rányílott a rendőrség ablaka, a tanácsháza ablaka és legalább huszonöt lakás ablaka. Mintha csak páholyból nézte volna a fél falu, mi történik a színpadon. És nem pirult el a lap szégyenében a Petőfi kötetben, ahol a következőket írja: „Nem avult el még a székely vér!”
Két hétig lábadozott a kórházban. Ahhoz képest elég olcsón megúszta, négy bordája tört el, az egyik kulcscsontja, agyrázkódást kapott és állkapcsa megrepedt. Sokáig nem tudott enni szívószál nélkül. A beszéd is nehezére esett, de nem is volt kedve beszélni senkivel. A rendőrparancsnok felkereste és nyilatkozatot kért. Lőrke megvetően végigmérte, csak annyit mondott:
- Parancsnok úr, maga írja le azt, amit az ablakon keresztül látott, hozza ide, én majd aláírom!
A rendőrfőnök vállat vont és elment, nem zavarta többet senki, családján kívül. Volt ideje sorsa fölött eltöprengni, lassan tervezni kezdte jövőjét, nem gondolt bosszúra, csak elégtételre. Megfontolt következetességgel tervezte ki lépéseit. Ezerszer átismételte és átvilágította. Minden nap imádkozott, habár katolikus volt, nem a szokásos imákat mondta. Ő maga szerkesztette a szöveget és olyan bensőséges viszonyt keltett benne, mintha az Istennel társalogna.
– Uram, Teremtőm, én a te törvényeid szerint éltem, az erények útjait jártam. Becsületes munkával kerestem kenyeremet, nem nyúltam senki tulajdonához, nem bántottam felebarátaimat. Mégis rámtörtek a gazok, elvették, ami az enyém volt, mikor felelősségre vontam őket, kegyetlen módon bántalmaztak. Te láttad, Uram, mit műveltek, a Te igazságod isteni igazság, a Te ítéleted isteni ítélet. Kérlek, segíts ki betegségemből, világosítsd meg elmémet, hogy értelmes ember módjára irányíthassam életem alakulását. A bűnösöket büntesd meg, érdemük szerint. Mindezen által, ha emberi gyarlóságomban a bosszú útjára tévednék, Uram, adjál lelki erőt nekem, hogy elkerüljem a bűnt. Ha mégis az események belesodornának meggondolatlan cselekedetekbe, kérlek, bocsásd meg bűnös gyermekednek. Én áldani fogom nevedet!
Ezeket, a gondolatokat kisebb eltéréssel elmondta naponta legalább tízszer, pihent, tervezett és hitt abban, amit tesz. Amikor végre elhagyta a kórházat, egy napot sem késlekedett, azonnal hozzákezdett a törvényszéki eljárás előkészítéséhez. Felkereste a törvényszéki orvost és hivatalos diagnózist készíttetett. Azután telefonon kapcsolatba lépett sógorával, aki ügyvédként dolgozott, megbeszélték a találkozás időpontját. A következő napon betért a tanácsházába és kihallgatást kért a polgármestertől.
- Polgármester úr, ön bizonyára nem felejtette el adott dátumon az engem ért támadás körülményeit.
– Hallottam róla és nagyon sajnálom – mondta az elöljáró és nem tudta eltitkolni, hogy a kérdés kényelmetlenül érinti.
– Ön nem csak hallott róla, hanem szemtanúja volt, látta ezen az ablakon keresztül, hogy majdnem megöltek, de maga ki sem dugta az orrát – normális körülmények között nem magázta a polgármestert.
– Nem szoktam a más dolgába ütni az orromat – védekezett, de arcáról jól lerítt a restelkedés.
– Hagyjuk most ezt, nem azért jöttem, hanem a következőért: mint az engem ért bántalmazások szemtanúját, önt, az alpolgármestert, a jegyzőt, valamint az akkor jelenlévő takarítónőt megkérem, hogy tanúim legyenek az elkövetkező tárgyalásokon.
– Mellőzük, Lőrke, a hivataloskodást, én egyszerűbben annyit mondok, rám ne számíts. Nem akarom, hogy felgyújtsák a házamat, remélem, te sem várod el ezt tőlem?
– Számítok rád, mert becsületbeli kötelességed megtenni.
A rendőrségen is hasonlóan nyilatkozott:
– Parancsnok úr, ön bizonyára látta, amikor engem a rendőrség előtt bántalmaztak. Ezért önt és beosztottját tisztelettel megkérem az elkövetkező tárgyaláson, hogy mellettem tanúskodjanak.
– Nem láttam semmit, épp háttal álltam az ablaknak – cinikuskodott a parancsnok. Ha láttam volna is, mi közöm nekem az önök erdőháborújához? Amúgy is azt hangoztatják, hogy autonómiát akarnak, hát oldják meg autonómián belül!
- Az a köze parancsnok úr, hogy ön a csend és a rend őre, önnek kötelessége engem megvédeni, ha már nem védett meg, legalább az igazságszolgáltatást segíteni!
A törvényszéki eljárás egy kerek hónapig tartott. Egy hónap alatt három tárgyalás volt, a tanuk egy tárgyaláson sem jelentek meg. Végül a bíróság, bizonyítékok hiányában az alpereseket ártatlannak találta, Lőrke a pert elveszítette, első fokon. Ügyvéd sógora azt indítványozta, tekintettel arra, hogy a tanuk együttműködéseire nem lehet számítani, a pert másod fokon ne kezdjék újra. Lőrke egykedvűen vette tudomásul a vereséget és Magyarországra utazott, hogy folytassa abbahagyott munkáját. Nem is jött haza egészen december huszadikáig, amikor egy újabb bosszúság fogadta.
– Kifizetem, Mancika – mondta kedvesen és pénzt helyezett a pultra – ne adjon vissza, többi a magáé.
Benyúlt kabátja alá és egy harminc centis régi tölgyfa zsindelyt húzott elő. Amolyan régi típusú, baltával hasogatott, kézvonóval hornyozott, időtől megfeketedett csontszáraz darab volt. Határozott léptekkel megindult Gedeonék asztala felé. A báros kisasszony utána nézet és rossz érzése támadt. Két középkorú ember lépett a kocsmába, akiknek szintén beindult a veszélyérzetük, azonnal sarkon fordulva elhagyták a helyiséget. Gedeon is meglepődött, rosszat sejtett, mint egy ragadozó, amely ösztönösen megérzi halálos ellenségének közelségét.
- Jó estét! – köszöntötte őket kurtán, kissé emeltebb hangon – hoztam neked valamit, Gedeon! – az asztalra dobta a zsindelyt.
– A' mi az? – kérdezte megütközve.
– „Corpus delictis!”
Gedeon rámeredt a tárgyra mintha kísértetet látott volna. Ilyen darabokkal még volt dolga, vagy ezret égetett el pityókafőző katlanban, ez is közülük való, édes testvérük, ezt nem lehet más zsindellyel összetéveszteni, ilyent már száz éve nem készítenek, de hogyan került az ember kezébe. Gedeonnak elszorította mellét valami ismeretlen érzés, ez a félelem volt.
Ács Ábel háza, így hívtak egy kis erdei faházat, amit még valamikor Lőrke apai nagyapja épített. Nagyapja a környék legjobb mesterembere volt, apja szintén ácsember, ő is ősei nyomdokába lépve ácsmesterséget tanult. Általában az erdei faházak, amelyeket kalibának is neveztek, gömbfákból voltak összerakva, sebtében, nem tulajdonítva nekik nagyobb pontosságot. Hiszen a célnak így is megfelelt, a fák közötti hézagokat mohával dugdosták be, vagy sárral betapogatták. Legtöbbet zsindellyel födtek, de akadt közöttük cseréppel födött is. Még a kollektivizálás előtt a fontosabb bútordarabok is jelen voltak ezekben a házakban, mint a vaskályha, ágyak, eklézsiás rekeszes fapad, ágy, vízpad. Tálas és almárium. Petróleumlámpások is ott függtek az asztalok fölött. Bádog, zománcozott lámpaernyőbe a következő volt belepréselve: „Budapesti lámpagyár 1880.” Nem mindenkinek volt ilyen házikója, de nagy többségüknek igen. Itt töltötték a nyár végét, körülbelül egy hónapot, amíg a fű és sarjúkaszálás tartott. Ilyenkor a falvakról mindenki kiköltözött az erdőre. Vitték a bölcsős kisbabát, szopós borjút és csikót, tyúkot, csirkét, kutyát, macskát. Faráfos szekerek csattogtak a hegynek tartó köves erdei utakon, úgy megrakodva, mintha háború elől menekülnének. Nem maradt otthon senki más, csak a pap, kántor és az éjjeliőr. A kollektivizálás elől ezeket a házakat gazdáik lebontották, elhordták. Ács Ábel háza megmaradt az utókornak, mert azt sajnálták lebontani. Négyszögre kifaragott simámra gyalult gerendákból volt összerakva, farkasfogban. Ez egy olyan illesztési módszer, amely az épületnek maximális ellenállást biztosít mechanikai hatásokra, de könnyen szétszedhető és elszállítható. Komoly tetőszerkezetét kézzel hasított és hornyozott tölgyfazsindelyekkel födték, amely emberi időben szinte örökéletű.
Az egész kisház arányaiban, stílusában és minőségében valóságos mestermunkának számított. Legjobban egy mesebeli házikóhoz hasonlított. A rendszerváltás után egy falumúzeum kérte megvásárlásra, de Lőrke nem adta el.
- Ez emlék az őseimtől, az Isten is megverne, ha eladnám – mondta meggyőződéssel.
A legnagyobb érdekessége ennek a kis építménynek nem a takarossága volt, hanem a kora. Száz évnél idősebb volt, faszegnél egyebet nem használtak hozzá, a legkisebb alkotó eleme is olyan ép volt, mintha csak nemrég építették volna. Szú nem kezdte ki, korhadás nem érintette meg, olyan kemény és szíjas volt, mintha nem is csontszáraz fenyőből lett volna anyaga, hanem fémből. Az ezelőtti emberek sírba vitt titka, hogyan tudtak ilyen időtálló faanyagot kikészíteni. Nem túl messze a falutól, sem az erdei úttól, egy völgyhajlatban élte nyugodt matuzsálem életét, mintha örök időkre építették volna. Nem messze keskeny, köves mederben jéghideg, kristálytiszta csermely csordogált folyamatosan, mert nem apadt az el szárazságban sem. Apró ablakaival barátságosan hunyorgott rá az őt körülvevő méternyi fenyőcskékre, melyek azóta cseperednek mióta a székelyek nem kaszálják az erdei kaszálókat. Sok felejthetetlen órát töltött ott. Azokban a nehéz időkben is ott keresett menedéket, amikor gyógyulása után várta a tárgyalások napját. Az egész környékből a nyugalom és béke sugárzott. Különösen a ház csendes neszezése nyugtatta meg holdvilágos éjszakákon, érezte az őt körülvevő pozitív energia ölelését, mindig azzal a megnyugtató érzéssel aludt el, hogy nincs egyedül, meghatározatlan számú lelkek veszik körül, bátorítják, vigasztalják és gyógyítják őt. Minden reggel gyógyultabban és hitében megerősödve ébredt.
Gedeonnak már karácsony előtt egy héttel nem volt kedve a munkához. El is határozta, hogy ünnepek lejártáig nem megy az erdő felé. Elég volt! Mert az erdőkitermelés, ha lopás is, néha emberfeletti erőfeszítéseket igényel. Nem jön ingyen a pénz, szokta mondogatni, néha magának is. Tehát megkezdi a jól megérdemelt lazítást. Csakhogy támadt egy megkerülhetetlen akadály, Zénó a felesége egyre agresszívebben követelőzni kezdett. Sütnivaló fát követelt. A sütnivaló fa fogalma alatt száraz fenyőfát kell értelmezni, melyet hetven centi vastagságban feldarabolnak, majd felhasogatnak, és kenyérsütő kemencét fűtenek vele. Erre a célra általában olyan fenyőfát használnak, amely erezete vagy bogossága miatt nem felel meg műfának, de szerkezete ép, így biztosítani tudja égéskor a kellő kalóriát. Minél közelebb kerültek az ünnepek, Zénó annál agresszívebben követelőzött. Ráadásul egy nagy dög hó is lehullott a havasban, lehetetlenné téve a közlekedést. Egy olyan gordiuszi csomó előtt állott, amit képtelen volt megoldani. Az emberi leleményesség határtalan, főleg akkor, ha maga a sátán adja az ötletet. Gedeon elhatározta, hogy szétszedi és ellopja Ács Ábel házát, úgy is lehet mondani, Lőrke száz éves erdei házát. Örömében vidáman elkurjantotta magát:
– Zénó, este megyek sütnivaló fáért!
– Mindegy mikor mész, csak minél hamarabb legyen.
Szürkületkor csakugyan elindult a traktorral. A falu szélén lakott, nem kellett mindenki szemeláttára fuvaroznia. Az igaz, hogy az út töretlen volt, de az erős, elől-hátul húzó traktora lebírta küzdeni a mintegy harminc centis havat. Minél fennebb, annál nagyobb lesz, de szerencsére nem kell túl messzire mennie. Nem hívott magával senkit. Most nagyon óvatos kell legyen, mert ismerte Lőrkét, tudta, hogy ravasz ember, de bármilyen ravasz, ő megtéveszti. Felujjongott gonosz lelkében. Lőrkével kortársak voltak, nem éppen barátok, csak távolság és tisztelettartó ismerősök. Valamikor gyerekkorukban még együtt is aludtak több éjszakán Ács Áron házában. Akkor irigyelte barátját, többször is elsóhajtotta vágyát:
- Hej, te Lőrke, ha nekünk is ilyen házunk lehetne!
Most le kell bontania és el kell lopnia azt a házat, amelyért valamikor annyira fájt a szíve. Mert a világon ő csak a feleségétől tartott és ki kellett szolgálja, ahhoz hogy megszabaduljon indulatos zaklatásaitól. Lőrke megérdemli, hogy így bánjon vele, mert megszégyenítette, megalázta, törvényre hurcolta őt, akivel még a rendőrség sem mer ujjat húzni. Erre a gondolatra indulatok erős hulláma öntötte el, ha voltak is még aprócska aggályai az akciót illetően, azok szétfoszlottak, úgy hogy a további cselekményeket nyugodt lelkiismerettel folytatta. Mire odaért, már ott úszott az égen a telehold tányérja. Ahogy megpillantotta a holdfényes téli tájba süppedt házikót, megütközött, olyan valószínűtlenül szép volt minden, mintha nem is evilági lett volna. Durva lelkét megérintette valamilyen varázslat. Hirtelen úgy érezte, mintha ez a házikó élne, érezne, rettegne, mintha ablakszemein nem a Hold, hanem a könnyek csillannának meg tompa fénnyel. Egy pillanatig kételkedett, de csupán pillanatig, azután győztek a benne rejlő sötét erők.
– Hagyjuk! Most nincs helye és ideje itt az érzékenységnek!
Idegesen tépte le a drótkötelet a csörlőről, és húzta, nyújtotta addig, amíg el nem érte az első szarufát, kétszer tekert rá, aztán megakasztotta a horgot. A motor feltúrázott, a csörlő működésbe lépett. Apró recsegések következtek, majd nagy csattanással ugrott le az egész tető. Olyan volt a hang, mint egy halálsikoly a csöndes éjszakában. Erős ember volt, gyorsan és nagy hatásfokkal dolgozott, mint egy robot. Baltafokkal verte le a zsindelyt, majd összeszedte mind egy szálig, és az utánfutóra dobta, azután feldarabolta láncfűrésszel a szarufaállásokat, mindent szakszerűen a járműre rakva. Majd a falakat kezdte bontani, könnyen ment. Pajszerrel feszegette ki a gerendákat illesztékeiből, faszeggel voltak összeszegelve, kicsúsztak vagy egyszerűen elpattantak a feszítéstől. Mikor annyit előkészített, láncfűrésszel percek alatt feldarabolta a kellő méretre és raktérbe rakta. Gedeon még nem látott ilyen anyagot, száraz volt és könnyű, mégis annyira erős, hogy amikor egy szálka eltört pengett, mint az acél. Nem egészen négy óra múlva a háznak már csak a padlózata maradt és még csak meg sem izzadt, nagyon büszke volt önmagára. A padlást csak azért hagyta meg, mert sok volt benne a vasszeg és cserefa padlódeszkából szinte lehetetlen szeget húzni. Amikor beült a traktor kabinjába, érezte, hogy felébred a finom, jeges havat kergető szél. Még a falu határához sem ért, már javában dúlt a hóvihar. Gonosz lelkében ujjongott, a sikerélmény hatása alatt. Most a hóvihar eltünteti a traktor nyomát, az egész akciót nem látta senki, csak a Hold, tehát titokban marad, de ami a legfontosabb, megszabadult felesége zsémbelődéseitől. Gedeon tévedett, valaki látta gaztettét, valaki büntetését is előkészítette, az a valaki a Jóisten volt.
A következő pillanatban a szorongás haraggá változott, mert a gonosz csak akkor győzi le félelmét, ha indokot keres a haragra. Ki ez a senki ember, túráztatta indulatait, honnan veszi ezt a hallatlan bátorságot, hogy őt ismét háborgatni merészelje? Hisz nincs egy fél esztendeje, hogy eszméletlenségig verte és újra megteszi, ha szükség lesz rá. Mikor akar már megtörni ez a makacs ember? És itt vannak a barátai, akik lesik minden megnyilvánulását, példát kell mutasson nekik bátorságból és határozottságból, mert a múltkor is megtépázódott vezéri tekintélye, amikor a filigrán ember majdnem legyőzte.
- És miért hoztad ide az asztalomra ezt a zsindelyt, Lőrke? – állott az erdő felől.
- Mert ott találtam a kapud alatt, csak a hegye látszott ki a hóból, de én kipiszkáltam.
– Mit tudom honnan került az oda!
– Én tudom, Gedeon, három napja jöttem haza Magyarországról, első utam Ács Áron házához vezetett, az én kis erdei házamhoz, tudod ahol több nyári éjszakát töltöttünk együtt gyerekkorunkban. Amikor a szüleink hazamentek állatokat oltatni és mi ott maradtunk rendet forgatni, meg takarni. Akkor sokszor mondtad, szeretnéd, ha ilyen szép kis házatok volna. Fájt a szíved a házért és én erre nagyon büszke voltam. Mert én még náladnál is jobban szerettem Ács Áron házát. A lelkem volt benne, megváltottam a testvérektől drága pénzen, miután nyilat húztunk. Nekem és családomnak nagy élmény volt ahányszor oda költözhettünk. Igaz, az utóbbi időben, mióta Magyarországon dolgozom, egyre ritkábban, de annál szenvedélyesebben. Sokszor úgy éreztem, hogy csak ott tudok igazán boldog lenni. Valósággal számoltam a napokat, hogy mikor lazulhatok el csendes magányában. Éreztem, ott nyugszik nagyapám és apám lelke, az enyém is megnyugodott az övékével. Nem találtam ott a házat, csak hókupacokat, ahol a berendezéseket sejtettem. Azt hittem álmodom, vagy nem látok igazat. Kotorászni kezdtem a havat, míg el nem értem a cserfapadlót. Csak a padló maradt meg Ács Áron házából, meg a hóborította berendezések, láncfűrész vágta fűrészforgács, meg rövid gerendaszeletek. Egy darabig kábán kotorásztam a hóban, nem jött egy értelmes gondolat, olyan valószínűtlennek tűnt minden, mintha másvilági jelenetben szerepeltem volna. Végre rá kellet ébrednem, hogy egy aljas, embertelen bűnténynek lettem az áldozata. Hazafele is azon gondolkodtam, hogy nincs ilyen Istentől elrugaszkodott ember, aki hasonló tettre képes, talán a sátán cselekedte, vagy a sátán embere. Amikor beértem a faluba, megtaláltam kapud alatt a zsindelyt, a hegye kiszúrt a hóból, úgy vettem észre.
– Ez semmit nem bizonyít, akárki szekeréről, eshetett oda! – védekezett Gedeon elvörösödve, látszott rajta, hogy alig bírja fékezni indulatait.
– Ez igaz, de belestem a nagykapu hasadékán és láttam, ahogy a feleséged, Zénó egy öl hasogatott sütnivaló fát hozott ki a színből és vitte a kenyérsütő kemence felé. Könnyen vitte karjában, nagyon száraz fa lehetett, a színén is látszott, hasított felületén érdekes sárga árnyalata volt, mint a nagyon száraz fának. Gerendából hasogatták, mert helyenként a hasábok egyenesek voltak, simák és feketék, ami a régiségre utalt.
– Mit szimatolsz te a házam körül? Megint a becsületemet akarod mocskolni? Nem volt elég, amit kaptál, még adjak? – az utolsó kérdést már ordította. Nem bírta visszatartani magát tán nem is akarta. Felugrott, hátrarúgta a széket és az asztal túloldalán, karnyújtásnyira álló ember felé sújtott. Lőrke számított az ütésre, fürgén elhajolt, amíg az üresbe ment ütés hatására a megingott támadó azon igyekezett, hogy visszanyerje egyensúlyát, Lőrke előre lendítette bal karját, balogos volt, a balogosnak mindig előnyük van. Rövid, kettőbe vágott sikoly hagyta el Gedeon torkát, talán két vagy, három másodpercig még ingadozott, mintha azon kételkedne, hogy hátra vagy előre bukjon, aztán nagy csattanással hátravágta magát. Cimborái a ijedségtől és meglepetéstől megdermedve nézték a beteljesülést. Először mindenki azt hitte, hogy Lőrke ütésétől esett el, csak néhány másodperc múlva tudatosodott bennük a borzalom, amikor észrevették az áldozat melléből kiálló bicska szarvasagancs nyelét.
Sebők Mihály
