Új természetvédelmi kutatás Norvégia veszélyeztetett esőerdeiből (mrns.hu)

2012. augusztus 7. - Az esőerdőkről általában mindenki a trópusokra, illetve a trópusi élővilágra gondol. De valódi esőerdők a sarkokhoz jóval közelebb is találhatók, az ún. boreális régióban. Itt nincsenek majmok, trópusi madarak vagy fán élő orchideák, de ezek az erdőségek is legalább annyira veszélyeztetettek, mint déli társaik, és élőviláguk is ugyan annyira különleges.

A Norvégiai Természettudományi és Technológiai Egyetem biológusa, Olga Hilmo tudja, merre érdemes kutatni, ha nagyfokú biodiverzitással rendelkező erdőségeket akar vizsgálni. Kutatási területébe tartozik a még megmaradt boreális erdőfoltok genetikai diverzitásának kutatása. Kutatása szerint kulcsfontosságú, hogy ezen erdők fantasztikus diverzitása a szem elől elrejtve, az ágakat benövő zuzmók formájában van jelen.

A zuzmók fonalas aszkuszos (ritkán bazidiumos) gombák és algák, esetleg cianobaktériumok szimbiózisából kialakult telepes testű, fotoszintetizáló élőlények. A fotoszintézist természetesen az algák végzik, míg a gomba-gazda ásványi anyagokkal látja el a szimbiontákat, illetve védelmezi őket a kiszáradástól. Ezért tudnak a zuzmók csupasz kőfelszíneken is megtelepedni. Hilmo és kollégái a Molecular Ecology folyóiratban publikálták a napokban eredményeiket, melyek szerint a Lobaria pulmonaria zuzmófaj (magyarul tüdőzuzmó) egyazon fán termő egyedei között nagyfokú genetikai diverzitás mutatható ki.
Az eredmények szerint még egészen apró erdőfoltokban is meglepően magas diverzitás maradhat fenn ezeknél az élőlényeknél.

A szóban forgó zuzmófaj ráncos levélre hasonlító telepeket alkot, felülete kicsit a tüdő belsejére hasonlít, és Európa, Észak-Amerika, Ázsia és Afrika csapadékos, tengerparti területein terjedt el. Európa számos területén pusztulóban vannak populációi, emiatt veszélyeztetett fajként tartják nyilván. Nálunk negyven évig kihaltnak hitték, míg 2008-ban újra fel nem fedezték egy kis populációját a Bükkben.

Ez a zuzmófaj leginkább vegetatív módon, apró telepdarabokkal terjed, ivaros spórákat ritkán fejleszt. A megfelelő helyre kerülő telepfragmentek megkapaszkodhatnak, és új zuzmótelepet fejleszthetnek, mely genetikailag azonos lesz az őt létrehozó teleppel. Ezek a telepdarabok jóval nagyobbak és nehezebbek a spóráknál, így a terjedési képességük is csekélyebb azokénál.

Emiatt azt lehetne feltételezni, hogy az egy adott fán növő zuzmók egyazon példányból származnak és emiatt genetikailag azonosak. Azonban a kutatók éppen ellenkező eredményre jutottak. Tehát vagy az adott fán élő zuzmópopuláció nagyon ősi, vagy a zuzmók jelenleg is aktívan és nagy távolságra terjednek.
A genetikai analízis azt is kiderítette, hogy az egymás melletti erdőfoltok zuzmópopulációi meglehetősen hasonlóak. Tehát ezek között az elszigetelt élőhelyek között van némi genetikai áramlás, azaz a zuzmófragmentek eljutnak egyik helyről a másikra. Ez segíti a zuzmófaj fennmaradását egy ilyen feldarabolt élőhelyen is.

Hilmo eredményei azért fontosak, mert új információkkal szolgálnak arról, hogy egy veszélyeztetett élőhelyen élő és globálisan veszélyeztetett faj képes egészséges populációt fenntartani, akkor is, ha élőhelyéből csak szigetszerű foltok maradtak meg - feltéve, hogy ezek a foltok egymástól nem túl távol helyezkednek el. Ezek az erdőfoltok valóban szigetekként funkcionálnak, hiszen körülöttük ipari méretekben folyik az erdőkitermelés, 70-80 évente kivágják a fákat és újakat ültetnek helyettük.

A közép-norvégiai Namdalen régióban az erdők alig 1%-a maradt meg érintetlen boreális esőerdőnek. Ezeken a helyeken az évi csapadékmennyiség elérheti az 1350 mm-t és az évnek átlagosan 230 napján van csapadék. Emiatt a páratartalom rendkívül magas, a lombkoronaszint szinte sosem száraz. Így itt olyan zuzmófajok élhetnek, melyek nem alkalmazkodtak a kiszáradáshoz. Ezek a zuzmók nem képesek újra kolonizálni a fakitermelés után ültetett fiatal erdőket, amelyek így elvesztik boreális esőerdő-jellegüket, és fajszegénnyé válnak.

A nagy kiterjedésű lehetséges élőhely ellenére gyakorlatilag nincsenek már érintetlen boreális esőerdők Norvégiában. "Ezeket az erdőket ilyen vagy olyan módon mind érinti a fakitermelés" - magyarázta Hilmo. "A második világháború után a szelektív kitermelésről átálltak a tarvágásra. A természetes állapotú erdők csak a szurdokokban maradtak meg, ahol túl nehéz fát vágni."

A jó hír, hogy legalább ez a karakterisztikus veszélyeztetett faj megtartotta magas genetikai diverzitását ezekben az erdőfoltokban, és úgy tűnik, a védett erdők körül végzett fakitermelés nem károsítja ezeket az élőhelyeket. Így Hilmo és kollégái remélik, hogy az erdőgazdálkodás irányítóival közösen megtalálhatják a módját, hogy ezeket az erdőfoltokat megvédjék, hiszen a genetikai diverzitás fontos rezervoárjaiként működnek.

A kutatók szintén reménykednek abban, hogy az északi ország esőerdeinek kutatására több forrás jut majd. "Többet kell tudnunk az ezekben az erdőkben fellelhető fajokról, főleg az olyan ritkákról, mint a Lobaria. Ha célzott intézkedéseket akarunk tenni ezeknek a fajoknak a megmentésére, meg kell ismernünk az ökológiájukat és a populációbiológiájukat is."

A helyi és regionális hatóságok felismerték ezeknek a megmaradt élőhelyeknek a fontosságát, és 33 fragmentet már regionális védelem alá helyeztek. Emellett a telektulajdonosoknak az esőerdőkben végzett fakitermelést be kell jelenteniük. "Ezek az erdők fantasztikusak" - mondta Hilmo. "Mohával borított fatönkök hevernek mindenfelé, zuzmók fedik be a fatörzseket és ágakat, és zuzmók függnek a fák lombkoronájáról is. Lenyűgöző és gyönyörű. Mindenkinek meg kellene tapasztalnia, milyen egy ilyen esőerdőben sétálni, főleg, miközben épp esik." Walter P. Pfliegler