2013. 08. 22. - Fejenként 5-600 forintot kellett volna adniuk a fejlett
világ lakóinak, hogy háborítatlan maradhasson a bolygó egyik
leggazdagabb élővilágú erdeje.
A pénz nem jött össze, így a nemzeti parkra rászabadul az olajipar. Fukarságból és bizalmatlanságból nem lesz nemzetközi összefogás.
Még hétfőn és kedden is dühödt tiltakozások zajlottak Ecuadorban, miután az ország elnöke a múlt héten bejelentette, hogy engedélyezi az olajfúrást a Yasuní nemzeti parkban. Kell az a 800 millió hordónyi olaj a dél-amerikai állam gazdaságának.
Leszámítva azt, hogy a Föld biológiailag talán leginkább sokszínű területéről van szó - egy-egy hektárján annyiféle faj él, mint egész Észak-Amerikában összesen -, a történet elsőre pillantásra csak a szokásos csörte a környezetvédők és egy pénzéhes kormányzat között. A tüntetők az Amazonas-dzsungel élővilágának halálát vizionálják, Rafael Correa elnök garanciákat ígér.
Valójában mégis többről van szó: arról, hogy még a kidolgozása előtt megbukott egy ígéretesnek tűnő modell. Ha bejött volna, akkor úgy lehetett volna elejét venni a környezetkárosító fúrásoknak, hogy az adott országnak ne okozzon aránytalanul nagy anyagi kárt a természeti erőforrásának kiaknázatlanul hagyása, és eközben még a globális károsanyag-kibocsátás is mérséklődjön.
Fizessenek a fejlett országok, hogy megmaradjon az őserdő!
Correa elnök 2007-ben jelentette be elképzelését, mely szerint ha a világ szerencsésebb fele összedobja a kérdéses lelőhelyről kitermelhető kőolaj becsült értékének a felét, akkor Ecuador nem dúlja fel a kitermeléssel az olajkincs felett elhelyezkedő páratlan, egyelőre érintetlen esőerdőt, és mellesleg a légkör is megmenekül jó adag szennyeződéstől. A kezdeményezés mögé állt az ENSZ, és érkeztek is a felajánlások európai államoktól, szervezetektől, sőt magánszemélyektől is. Eleinte több százmillió dolláros számok röpködtek, de az időközben felállított, ENSZ felügyelte alaphoz ténylegesen csak ennek töredéke folyt be. Mostanáig 13 millió dollár jött össze, ami a 3,6 milliárd dolláros (durván 800 milliárd forintos) célösszegnek kevesebb mint a fél százaléka. Ezért döntött úgy az ecuadori elnök, hogy leállítja a programot, és zöld utat ad a fúrások előkészítésének. Hazai kritikusai szerint az egész akcióval csak a felelősséget próbálta eltolni magától, de a lényegen ez nem változtat.
Az világos, hogy a magas költségvetési hiánnyal küzdő dél-amerikai országnak nagy szüksége van az olajbevételekre. A napi félmillió hordós kitermelés nélkül a gazdaság összeomlana. A 10 ezer négyzetkilométeres Yasuní park alatti készletek a teljes, még 45 évre elegendő ecuadori olajtartalék ötödét teszik ki. A kitermelés viszont érdekében áll Kínának is, az őrült tempóban növekvő, nyersanyagfaló kínai gazdaság szeretne ugyanis minél többet importálni az ecuadori olajból, és ezért olcsó hitelek nyújtására is hajlandó. Correa mindenesetre kijelentette, az ecuadoriak "nem adományt kértek a nemzetközi közösségtől, hanem közös felelősségvállalást a klímaváltozás elleni harcban, de cserbenhagyták őket".
Pár száz forint fejenként, de ennyi sem jött össze
Érdemes belegondolni, mekkora összegen múlt a mintaadónak szánt ötlet sorsa. Az olaj földben hagyásáért kért 3,6 milliárd dollár nem aprópénz, de egy kis demagóg számolgatás után kiderül, hogy ha tényleg a fejlett világnak kellett volna összedobnia, akkor nem olyan sok. Nagyjából 800 milliárd forintról beszélünk, vagyis a fejlett országokat tömörítő szervezet, az OECD államainak 1,26 milliárd fős népességét alapul véve 634 forint esik egy-egy emberre. De ez csak az OECD, nincs benne Oroszország vagy az arab államok, bízvást számolhatunk tehát egy rongyos ötszázassal, és akkor még nem is súlyoztunk a fejlettség alapján. (Egy átlagnémet például könnyebben kicsenget egy ötszázast, mint egy átlagmagyar.)
Államokra lebontva persze már más a helyzet. Magyarországnak, például, ezzel a logikával 5 milliárd forintjába került volna az erdőmentés - ennyit Varga Mihály gazdasági miniszter nem biztos, hogy most jó szívvel fel tudna ajánlani dél-amerikai növények és állatok megvédelmezésére, legyen ez az emberiség hosszú távú érdekei szempontjából bármily bölcs döntés. Alighanem másutt is hasonló a helyzet: a gazdasági és az euróválság által megtépázott államkasszák fölött őrködő kormányzatoknak nehéz lehet efféle nehezen kommunikálható célokra pénzt keríteniük.
A kudarcban azért lehetett némi szerepe annak is, hogy a pénz "jó célokra" költésére még csak-csak lehetett volna garanciákat kérni, de nyilván senki sem tudta volna garantálni, hogy Ecuador később nem szegi meg a megállapodást. Rafael Correa nem egy populista-államosító Hugo Chávez (a nemrég elhunyt venezuelai elnök), de erősen USA- és nyugatellenes retorikája vélhetően eleve gyanússá tette az ügyet a nyugati kormányok számára, különösen az után, hogy az elnök először nem is akarta elfogadni a pénzalap ENSZ általi ellenőrzését.
