2013. augusztus 29. - A vadon szó mindenkinek mást jelent. Manapság
egyre gyakrabban használjuk olyan természeti tájakra – Európában is –
ahol az élővilág háborítatlanul élheti mindennapjait. Az európai vadonok korábban gazdálkodás alatt álltak, de ott ahol ezt a természetvédelmi célok érdekében megszűntették, az erdők-mezők, folyók bámulatos gyorsasággal képesek visszaalakulni olyanná, amilyenek eredeti állapotukban lehettek. A bakancsos, esetleg lovas turizmusra természetesen megmarad a lehetőség, így bárki részesévé válhat a vadon-élménynek. Ha van hozzá mersze…
A Kalkalpen Nemzeti Park Ausztria „erdős nemzeti parkja” – az ország szívében. Itt a hegyek nem annyira égbenyúlóak, mint az alpesi ország más részein, és kevesebb a megszokott havasi legelő is. Jól felszerelt látogatóközpont várja a turistát, ahol megvásárolhatja a szokásos kreatív ajándéktárgyakat is, ám park határait átlépve zord erdőségben találja magát. Utak szinte nincsenek, a hegygerinceket mély vízmosások választják el egymástól. A hegyoldalakon a viharkárok, lavinák nyomai több felé látszanak – nincs erdőgazdálkodó, aki a faanyagot elszállítaná, így az megmarad a természetnek. Vágásterületek sincsenek. A Park több mint 80%-a vadon, vagyis háborítatlan terület - jóllehet néhány évtizeddel ezelőtt itt is hagyományos, tarvágáson alapuló erdőgazdálkodás folyt. A természet azóta csodálatos pompájában mutatkozik meg. Ritka madárfajok, mint a siketfajd, az uhu, vagy a törpekuvik éppúgy megtalálhatók, mint számtalan ritka rovarfaj. Különleges növényekben sincs hiány, többek között megtalálható itt a legnagyobb európai orchidea, a Boldogasszony papucsa is. Gyakori a magasabb régiókban honos kétéltű, az alpesi szalamandra. A vadonok korábban faúsztatásra hasznát vizei ma páratlanul tiszták, ezért gazdag vízi élővilág alakult ki újra
Hiúzok ugyancsak élnek a park területén – ahogy egy vadontól el is várnánk. Sajnos a faj egyetlen hímjének akkora a vadászterülete, mint az egész nemzeti park, így azon kívül is szükség van a védelmére. A mintegy vizsla nagyságú, emberre ártalmatlan macskafélének már helyben született utódai is vannak, több példány mozgását pedig nyomkövető eszközökkel tanulmányozzák az osztrák WWF szakemberei. Medvék tartósan nem élnek még a parkban, de időnként felbukkannak. Érdekesség, hogy a nemzeti park határain belül él az Alpok legidősebb – mintegy ötszáz éves - bükkfája is.
Vezetővel messze bejutunk az erdők belsejébe, ahol néhány helyen jól felszerelt szállások várják a kalandvágyó túrázókat. Gyerekcsoportokat is fogad a Nemzeti Park, akik „túlélő táborozás” keretei között ismerik meg a természet törvényeit. Saját felelősségre – ahogy Ausztriában bárhol – le lehet térni az utakról, és bárki beveheti magát a rengetegbe, ahol néhány napon át úgy érezheti magát, mintha valóban elszakadt volna a civilizációtól.
Néhány száz kilométerrel északabbra, Németország egyik legjelentősebb védett területe, a Bajorerdő Nemzeti Park húzódik, szorosan csatlakozva a csehországi Sumawa Nemzeti Parkhoz. Az egykor a vasfüggöny által kettévágott erdőség ma Közép-Európa egyik legnagyobb „vadonja”. Mostoha földrajzi adottságai a Kalkalpenhez teszik hasonlóvá. Itt is ritkán lakott vidékről van szó, ahol az erdőgazdálkodás is későn kezdődött, ezért mindig is megőrzött valamit ősi állapotából.
A látogatót sokkhatásként érintheti, hogy a nemzeti park központ részén halott fák rengetege fogadja. Sőt, a kilátópontokról nézve kiderül, hogy ez ilyen, ameddig a szem ellát. Magyarországon szúkárosított erdőt szinte sohasem látni, mivel ez a bogárfaj elsősorban a lucfenyvesekben pusztít - de a látvány a német természetjáróknak is új. Amíg erdőgazdálkodás folyt a tájon, addig a beteg fák eltávolításra kerültek. Egy vadonban azonban más törvények uralkodnak. A Park vezetése ragaszkodott ahhoz, hogy a szú által lecsupaszított erdők saját erőből újuljanak fel. A természetvédelmi szakemberek nem alaptalanul bíztak a természetes folyamatokban. Az erdők a hatalmas rovarkárt is kiheverték, aljnövényzetük, cserjeszintjük zöldell, és lassan a fiatal fák újra alkotják az erdőt. A természetes folyamatok révén kialakuló új növényzet pedig már ellenállóbb lesz a szúkárosításnak, mint az egykorú gazdasági erdő, amit magára hagytak.
Ma már a turizmus is újra birtokba vette a tájat, és úgy tűnik – az új generációk számára már természetes, hogy védett területen nem avatkozunk bele a természet dolgába. Lehet, hogy néhány évig még hiányoljuk a zárt lombsátort, ugyanakkor szemtanúi lehetünk annak, hogy a vadon meggyógyítja, újraépíti magát. Az erdő lakóinak – madaraknak, denevéreknek, kisebb-nagyobb ragadozóknak pedig mindez magától értetődő – az ő otthonuk egy dinamikusan változó világ, amelyet az ember néhány száz évre korlátok közé szorított – és amelyet most újra hagy érvényre jutni.
Reméljük, hogy hamarosan Magyarországon is kialakítjuk azokat a háborítatlan területeket a nemzeti parkokban, ahol nincs fakitermelés. Képzeljük el, milyen lenne a Bükk-fennsík, vagy a Magas-Börzsöny vágásterületek nélkül. Milyen lenne, ha ártéri erdeink, pusztai tölgyeseink egy része megérné, hogy már nem lesz többet levágva?
Gálhidy László
