Verespatak pro és kontra – Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? (Erdély.ma)

2013. szeptember 20. - Egymással szembenálló, utcán vagy egykori bányában tüntető, kibékíthetetlennek tűnő csoportok, 14 éve elhalasztott hatósági döntések, sőt, esetleges kártérítések sem zárhatók ki. A kormány vonakodik felelősséget vállalni az aranybányászat elindításáért, a parlament kezével szándékszik kivenni a tűzből a forró gesztenyét, miközben maga Ponta is amolyan szkizofrén kettősségbe burkolódik: kormányfőként szorgalmazza, képviselőként viszont ellenzi!

Mi vezethetett idáig, ekkora társadalmi polarizációhoz és politikai impotenciához, hiszen a Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) már 1999-ben megkapta a kitermelési licencet, a környezetvédelmi engedélyt viszont nem, s az ügy azóta sem rendeződött.

Tekintve, hogy a verespataki aranybánya megnyitása körüli vita országos, sőt nemzetközi méretűvé dagadt, a kérdéssel kapcsolatban meghallgattuk régiónk vezető magyar vagy éppen román politikusainak a véleményét: a Verespatak-ügyben megnyilvánuló pró és kontra tüntetésekről; egy végső, egyértelmű IGEN vagy NEM 14 évnyi halogatásának miértjéről; az esetleges kártérítésekről és, hogy kinek kellene azokat állnia; és egyáltalán, ki kell-e bányászni a vesepataki aranyat és ezüstöt.

Várni a környezetkímélő technológiára

Bognár Levente aradi alpolgármester, az RMDSZ megyei szervezetének az elnöke:

Elsősorban a rációnak kellene döntenie, illetve hosszú távon kellene gondolkozni. Nem azt kellene fő szempontnak tekinteni, hogy a ciántechnológiával kivitelezett aranykitermelés hány munkahelyet teremt, pillanatnyilag mennyi hasznot hoz, hanem, hogy hosszú távon milyen veszélyeket hordozhat magában. Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a ciános technológiának megvannak a veszélyei, amelyeket mindenképpen szem előtt kell tartani. Ami a kártérítés lehetőségét illeti, ebben az esetben pontosan kell ismerni mindenkinek a felelősségét. Azt, hogy ki, mikor, kinek a nevében döntött, az egy dolog. Másrészt viszont, az efféle kártérítés követeléseket nem szabad egyszerűen elfogadni, hiszen számos jogi út van, amivel ki lehet védeni. Éppen ezért, a fenyegetéseknek nem szabad azonnal bedőlni. Itt elsősorban a jelenlegi, de a jövőbeli biztonságot is szavatolni kell.

A biztonság, az egészség mindenképp megér bizonyos anyagi ráfordításokat, ezért mérlegelni kell a lehetséges következményeket. Mielőtt arra válaszolnánk, hogy ki kell-e termelni az altalaji kincset, előbb a kitermelési technológiát kell elemezni. Mert a kincs a föld mélyén megvárhatja, amíg kidolgoznak egy, a természetre nem káros technológiát. Most egyértelmű, hogy ciános technológiát kívánnak alkalmazni. Aradiként nem szabad abban a tudatban élni, hogy a Maroson bármikor lezúdulhat egy olyan szennyeződés, amire már volt példa. Mi aradiak, el kell, hogy mondjuk: egy komoly ivóvízbázison élünk, ami a Maros hordalékkúp. Ha az szennyeződik, igen komoly következményei lehetnek.

A létrehozandó munkahelyek sem motiválhatják a szennyeződés lehetőségének, veszélyének a felvállalását, hiszen amikor a városunk közelében, az öthalmi vegyipari kombinátot bezárták, azért tették, mert az szennyezte a Maros hordalékkúp vízbázist. Éppen ezért nem volt kár azt bezárni, miközben sok munkahely szűnt meg, ugyanis a haszonnál nagyobb volt a környezet károsodása. Ilyen esetekben mérlegelni kell, mennyi a haszon, illetve mennyi a működéssel járó veszély? Nem politikusként, vegyészmérnökként is alátámaszthatom a veszélyes voltát, hiszen annak idején az Óragyárban a ciános technológiát, más, kevésbé káros technológiával helyettesítettük. Szerintem a föld mélyén lévő kincset senki nem lopja el, az nem párolog el, a kiaknázásával meg kell várni egy, a jelenleginél korszerűbb, környezetkímélő technikának a kifejlődését. Mindenképp ki kell küszöbölni egy esetleges környezeti katasztrófának a kialakulását.

Mi lesz 20, 50 vagy 100 év múlva?

Faragó Péter, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az ügyvezető elnöke parlamenti képviselőként talán jobban beleláthatott a verespataki kártyákba, ezért a kérdésünkre elmondta:

A tüntetések végkifejletét senki nem tudja megjósolni, viszont egy demokratikus berendezkedésben nagyon fontos, hogy az emberek hallassák a hangjukat. Nekem ugyanis van egy olyan félelmem, hogy a tüntetők jó része nem tudja, valójában mit is jelent Verespatak, viszont mindnyájan féltik a környezetet, a minőségi életet. A verespataki ügy hosszú évek óta fogas kérdés, vele kapcsolatban senki nem a holnaptól fél, hanem attól, mi lesz holnapután vagy azután? Mi lesz miután az ott található kincseket kibányászták, a kitermelő mennyire tud majd biztonságos megoldást garantálni azzal kapcsolatban, hogy 10, 50 vagy akár 100 év múlva is az alkalmazott cián-technológiának ne legyenek káros következményei. Ami a kártérítést illeti, szerintem nem jutunk oda, hiszen ahogy az állam megkötötte a szerződést, ugyanúgy az állam fog fizetni, méghozzá az adókból. Ugyanakkor sokkal nagyobb a felelősségük azoknak, akik egy olyan szerződést kötöttek, ami tartalmazza a kártérítés-fizetés lehetőségét, amivel az utókornak megkötötték a kezét.

Egy jelenlegi politikusnak ugyanis a feje fölött lóg a damoklészi kard, hiszen ha felbontja a szerződést, az államnak egy jókora kártérítést kell majd fizetnie. Ha valakik egy ekkora horderejű szerződést úgy kötöttek meg, hogy annak a felbontása az országra nézve komoly anyagi következményekkel járhat, a felelősségre-vonásuknak megvan a jogi útja, lehetősége. Jelenlegi helyzetében a verespataki ügy végkimenetelét nagyon nehéz megjósolni, nekem viszont van egy személyes véleményem: a föld mélyén rejlő kincset valamikor, valahogy fel kell hozni, de csakis olyan feltételek között, hogy a környezet ne szenvedjen kárt. Az ekkora értékű altalaji kincset kiaknázatlanul hagyni, a világ egyetlen országa sem engedheti meg magának, Románia még kevésbé, csak egyelőre ott a félelem, mi lesz majd 20, 50 vagy akár 100 év múlva?

Egyetlen esélyünk a közhangulat mozgósítása

Borbély Zsolt Attila, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei elnöke:

Bevallom töredelmesen, hogy amíg nem tájékozódtam alaposabban a kérdésben, s hogy egy konkrét írást is megemlítsek, nem olvastam Demeter Szilárd néhány évvel ezelőtt, az Erdélyi Napló hasábjain megjelentetett, rendkívül jól dokumentált elemzését arról, hogy mekkora környezeti katasztrófát jelentene a verespataki beruházás és annak működtetése, addig csak intuitív módon, ösztönszerűen elleneztem azt. Úgy, ahogy a magyar választók is zsigerből gyűlölik a Bős-Nagymarosi erőmű tervét. Elleneztem elvi okokból, ahogy minden jóérzésű, felelősségtudattal átitatott, környezettudatos ember ellenez mindenféle környezetpusztítást. Elvégre, ahogy az idevágó szólás is tartja, környezetünket nem zsákmányolhatjuk ki, mert azt unokáinktól kaptuk kölcsön. Amióta dokumentálódtam valamelyest az ügyben, azóta csak borzadni tudok, amikor Verespatakról szólnak a hírek. Örvendetesnek tartom, hogy az ország több pontján jelentős tüntetések zajlanak a ciántechnológiás aranybányászat ellen, melynek még szimbolikája is híven tükrözi korunk fő betegségét, az erkölcsi szempontokra fittyet hányó pénzhajhászságot, a gátlástalan profitéhséget. A cél az arany kinyerése ugyebár, akár a ciános pusztítás által is. Ami pedig a verespataki „bányapárti” tüntetőket illeti, ők szánandó, sajnálatos módon csak az orrukig látó emberek, akiket meg lehet érteni, hiszen egzisztenciát remélnek a beruházástól, de ez nagyságrenddel kisebb probléma a potenciális ökológiai katasztrófánál. Hasonló a helyzet a Schweighofer-féle rétyi beruházáshoz, amikor néhányszáz ember ideiglenes munkalehetőséghez juttatásával próbálják igazolni a székely erdők ijesztően gyorsüteműnek tervezett letarolását.

Ami a kártérítés kérdését illeti, magánemberként, a saját igazságérzetemre hagyatkozva, szívesen mondanám azt, hogy fizessék meg a kárt azok, akik azt okozták, és aláírták a kártérítési igény alapját képező szerződéseket. Jogászként nem mondhatok mást, mint azt, hogy erre a jogszolgáltatás majd megadja a választ, mely könnyen meglehet, nem fog egybeesni az igazságossággal. De még ebben az esetben is, tehát ha a mi adólejeinkből fogják kifizetni a kártérítést, akkor is jobb ez a forgatókönyv, mint az, ha megindul gőzerővel a kitermelés.

A jelenlegi helyzet végkifejlődése tekintetében nem vagyok optimista. A politikai elit oly mértékben korrupt, hogy nehéz elképzelni, hogy ne egyezne meg előbb-utóbb a gigantikus pénzösszegek felett diszponáló beruházókkal. Egyetlen esélyünk az, ha sikerül a közhangulatot tájékoztatáspolitikával, tüntetésekkel, hatásos klipekkel, mint amilyen Maia Morgensterné, oly mértékben mobilizálni, hogy ne legyen politikus, aki felvállalja azt, hogy zöld utat adjon a verespataki ciános aranykitermelésnek.

Verespatak csak a kezdet?

Dr. Burián Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt Arad megyei elnöke:

Az EMNP-nek határozott álláspontja van a verespataki aranybánya ügyében. Szerintünk nem szabad megkezdeni a kitermelést. A verespataki aranybánya megnyitása ellen már több mint két hete ezrek tüntetnek Románia több mint 30 településén és a nagyvilágban is több helyen. A megnyitása mellett elsősorban a bányavállalat alkalmazottai és azok családtagjai próbálnak érvelni. A bányát megnyitni szándékozók a majdan létesítendő munkahelyekkel érvelnek. A vállalat állítólag 800 bányászt kíván foglalkoztatni és több mint 2000 egyéb alkalmazottat. Arról nem esik szó, mihez kezdenek ezek az emberek 15 év múlva, amikor, a kitermelés végeztével majd bezár a bánya. Nem esik szó a ciántechnológiát alkalmazó aranybányászat súlyos környezetromboló következményeiről, illetve azokról a kockázatokról, amelyekkel a beavatkozás jár. Köztudott, hogy a kitermelés megsemmisítené kulturális örökségünk egy részét: eltörölné a föld színéről a mai Verespatakot, négy felekezet templomával és a temetővel, illetve az Alburnus Maior ókori római település romjaival együtt. A ciánt alkalmazó technológiával a bánya tervezett 15-20 éves működése után a környezetszennyezés több száz évig tartana. Ugyanakkor a megkötött szerződés alapján, a kormány, elvéve az erdélyi emberektől, egy külföldi multinacionális vállalat kezére játszaná át a kitermelt természeti kincsek közel 80%-át.

Az Erdélyi Magyar Néppárt határozottan ellenzi a kormány által elfogadott törvénytervezetet, amely közhasznú és országos érdekeltségű projektté nyilvánította a verespataki beruházást, megkönnyítve az arany- és ezüstkitermelés megindítását. Amennyiben igaz, hogy a román kormány képviselői olyan megegyezést írtak alá a kanadai cég képviselőivel, amely a projekt meg nem valósulása esetén milliárdos kártérítésre kötelezi az államot, akkor ezeknek a politikusoknak felelniük kell. Bár Romániában virágzik a korrupció, néhány politikust már nálunk is elítéltek, sőt börtönbe is kerültek. Azok is, akik most aláírtak, egy, a román államot több milliárddal megkárosító szerződést, szintén a bíróság előtt kell hogy feleljenek.

A verespataki bányanyitás engedélyezése vagy betiltása precedens értékű lehet. Az említett bányát érintő tiltakozások mellett kevés szó esik a többi, Erdélyben megnyitandó aranybányáról: a Hunyad megyei Csertésen, Brádon, Muncselen és Déva határában, illetve, az orosz befektetők által felvásárolt, a nagybányai ciánszennyezést okozó Aurul (jelenleg Romaltyn) cég üzeméről, ahol szintén az aranykitermelés újraindítását tervezik. Természetesen, mindenütt a ciántechnológiát kívánják alkalmazni. Ez szerintünk felháborító. A kitermelő cégek pontosan tudják, hogy létezik a ciántechnológiánál modernebb, környezetkímélő kitermelési technológia, mégsem tervezik alkalmazni. Ez a nátrium-tioszulfátos szabadalmaztatott eljárás teljesen környezetkímélő és hatékony. Az eljárást kidolgozók többször értesítették a bányavállalatokat és a román kormányt is erről a technológiáról. Mégsem történt semmi.

A megoldás Verespatak esetében semmiképpen sem a bányanyitás lenne, mert 15 év múlva, amikor az aranybánya bezárt, a verespatakiak ugyanúgy munka nélkül lennének, mint most, azzal a különbséggel, hogy jelenlegi településük nem létezne, lenne helyette egy, a 2000. évi Tiszai ciánszennyezést okozó nagybányai zagytározónál 100-szor nagyobb ciános tározójuk, több millió liter ciános oldattal.

Néhány éve ott jártunk a feleségemmel Verespatakon. Meg akartuk nézni, mielőtt lerombolják. A település házainak egy részére ki volt téve egy tábla: „Az RMGC tulajdona". Legnagyobb meglepetésünkre sok házon egy másik táblát láttunk: „Ez a ház nem eladó". Köztudomású, hogy a bányavállalat csillagászati összegekért vásárolta fel a nélkülöző verespatakiaktól a házaikat. Mégis sokan voltak/vannak, akik ragaszkodtak a múltjukhoz és több tízezer euróért sem akarnak megválni a családi háztól. Ők azok, akik Verespatak jövőjét jelenthetik. Egy másik, nem környezet- és örökségromboló jövőt.

Egy élő példa arra, hogy lehet, egy valamikor a bányászatból élő települést felvirágoztatni: Torockó. Ott a vasbányászatból éltek az emberek, majd a bányák bezárása után úgy tűnt, hogy a település lassan el fog sorvadni, az emberek munkalehetőség nélkül maradtak. Mára mindenki láthatja, mivé fejlődött a falu: 1999-ben Torockó, Europa Nostra-díjat kapott a kulturális örökség megőrzéséért. Jelenleg a falu híre eljutott a határokon túlra is, a lakosság nagyon jól megél a turizmusból. Maga a falu pedig egy ékszerdoboz. Verespatak hasonló adottságai: természeti környezete, kulturális öröksége szinte predesztinálják egy hasonló sikertörténethez, amihez csak politikai akarat kell.

Hiba mellőzni a szakértői véleményeket

András József professzor, a petrozsényi RMDSZ-szervezet elnöke

– Professzor úr, mit szól a Verespatak körüli felhajtásról, tapasztalt bányászat-szakértőként és RMDSZ politikusként?
– Inkább 40 éves egyetemi oktatói tapasztalattal rendelkező bányászati szakértő szemszögéből közelítem meg az ügyet. Örvendek is, hogy végre a sajtó szakembereket is megkérdez, legalábbis a magyar sajtó, mert eddig mindenféle véleménnyel találkozni, csak a szakértőkével nem. Áttanulmányoztam az egész szakmai dokumentációt, s az megfelel az EU-s környezetvédelmi követelményeknek. Személyesen az aranybányászat beindítását támogatom.

– Az utcán tüntetők többsége nem osztja az Ön véleményét.
– A tiltakozók között ugyanúgy fellelhetők a profi tüntetők, akik bármi és bárki ellen tüntetnek, mint az idealista naivak, akiknek fogalmuk sincs miről szól a bányászat, azt sem tudják hol van Verespatak, kémiából pedig alighanem megbuknának érettségin. Rengeteg a tévhit, amit fokoz a szakemberek mellőzése. Konkrét, tudományosan megalapozott érvekkel alig találkozni, mítoszokkal viszont annál inkább.

– Hogyan lehetne kibékíteni a szembenállókat?
– Tudomásul kellene venni, hogy csak két alternatíva létezik: beindítjuk az aranybányászatot, ami munkahelyeket és megélhetést jelent a helyieknek, felvirágzást a környéknek és előrelépést a környezet védelme szempontjából, illetve pénzügyi bevételeket az állam számára, vagy nem indítjuk be, és akkor Verespatakon a nyomor és kilátástalanság uralkodik el, marad az évszázados környezetszennyezés, az államkassza pedig fontos bevételek nélkül marad. Személyesen határozottan az első változat mellett foglalok állást, noha jól tudom, hogy ez ellentétes az RMDSZ álláspontjával.

Más alternatíva ugyanis nincsen. Az államnak nincs anyagi háttere a bányászat beindítására, ehhez több milliárdos beruházásra lenne szükség, azt a céget, amely eddigi beruházásokkal és kitartásával bebizonyította befektetési elkötelezettségét, viszont nem hajlandók engedni.

Verespatak évszázadok óta súlyosan szennyezett, emiatt vörös a patak, ahogy a név is egyértelműen jelzi. Ennek orvoslására az államnak viszont nincs pénze, valamit azonban mégis tenni kell ellene, a bányászat, pontosabban a felszíni fejtés újraindítása viszont a már meglévő szennyezés visszaszorításával járna, ez az RMGC kötelessége lenne.

– A kanadai konszern már 1999-ben megkapta a kitermelési licencet, a környezetvédelmi engedélyt viszont nem. Mit gondol, miért történt ez, és miért húzódott el ennyire?
– Véleményem szerint azért, mert az illetékes környezetvédelmi hatóságok politikai és nem szakmai irányítás alatt álltak és állnak most is. Ami, pedig az 14 éves elhúzódást illeti, amennyiben a kormányzati ciklus nem 4, hanem 6 vagy 7 év lett volna, akkor a kormányoknak talán meglett volna a bátorságuk dönteni, nem forrókásaként halogatni az ügyet.

– Amennyiben a halasztás vagy a szerződés be nem tartása miatt a román államnak kártérítést kell fizetnie az RMGC-nek, kinek kellene állnia azt: mindnyájunknak adólejeinkből, vagy a felelősöknek, akik miatt 14 éve húzódik az ügy?
– Bányászati szakember vagyok, nem értek a jogi oldalhoz. Az viszont világos, hogy a kormány a felelős, de annak nincs más pénze, mint az állampolgárok adói, vagy esetleg újabb külföldi hitel felvétele a kártérítés kifizetésére.

A hosszú távú stratégiahiány következménye

Dézsi Attila, a versenytanács biztosa

– Jogász végzettségű közigazgatási szakemberként szinte a teljes adminisztratív skálát bejárta, prefektus is volt a bányászati problémákkal szintén szembesülő Hunyad megyében és kormányfőtitkár is. Ilyen széleskörű tapasztalattal hogyan látja az aranybányászat elleni fővárosi és nagyvárosi tüntetéseket, illetve verespataki mellette való megmozdulásokat?
– Bukarestben a tüntetőkben a fiatal nemzedék polgári mozgalmát látom, annak a társadalmi rétegnek a megmozdulását, amely eddig hallgatott, távol maradt a politikától és a közügyektől, most viszont felháborodott a politikai hatalom ellen. Felháborodása teljesen jogos, mivel nem magyarázták el, mivel járna a verespataki aranybányászat beindítása.

A másik oldalon is jogos a tiltakozás, Verespatak nagyon sokban hasonlít a Zsil-völgyéhez, a környék ott is a bányászatra támaszkodik, annak hiánya kilátástalansághoz és nyomorhoz vezet, talán csődhöz is, ahogy Aninósza is oda jutott a bánya bezárása után.

A gond csupán az, hogy egyik fél sem látja át az aranybányászat beindításának hatásait, egyik sem fogja fel az összképet, az információk hiánya, illetve egyes tényezők kihangsúlyozása és mások ignorálása vezetett ide.

– 14 év alatt azért bőven volt idő elmagyarázni az ügy valamennyi vetületét a társadalomnak, illetve megfontolt – pozitív vagy negatív – politikai döntést hozni. Kormányfőtitkári tapasztalata alapján miért nem történt így?
– A Boc-kormány újratárgyalta az állami javadalmat (redevenţa), az Ungureanu-kormány pedig kormánybizottságot állított fel a gazdasági, környezetvédelmi és kulturális miniszterek irányításával, amelynek részletes jelentést kellett volna tennie és nyilvánosságra hoznia. Erre a tavalyi politikai változások miatt azonban nem kerülhetett sor, noha szerintem továbbra is ez a járható út. Ezen felül a bányászati kerettörvényt is módosítani kellene, amit a Ponta-kormány tett súlyos tévedés, mert az alkotmány tiltja, hogy bármely cég számára külön törvényt hozzanak.

Verespatak ügye azért is húzódott el ennyire, mert az utóbbi 14 év során legtöbbször hiányzott a stratégiai gondolkodás, és most is hiányzik. Verespatak nem egyedülálló ügy, hanem az ország hosszú távú energetikai stratégiájának része, amelyben el kell dönteni, hogy milyen szerep jut a bányászatnak (kőszén, nemesfémek stb.), milyen a különböző energiaformáknak (hő, vízi, atom, újjátermelhető stb.) és hasonlók. Ez viszont hiánycikk, a romániai politikai osztály nem tervez hosszú távra, tisztelet a kivételnek.

A bányászati kerettörvény módosítása szintén kényes ügy, hiszen az sem kizárólag Verespatakról szól, hanem az összes bányászati ágazatnak. Mivel hogy a kőszénbányászat állami szubvenciókkal működik, a politikum kerülte a kényes ügyet, hiszen nehéz egyeztetni a szubvenció lefaragásával járó állami felszusszanást az érintettek szociális érzékenységével.

– A politikai bátorság hiányát viszont drágán megfizetheti, ha a folyamatos halasztás miatt az RMGC tetemes kártérítést követel az államtól, ahogy a kormány jelezte. A kanadaiak jogosan haragudhatnak, hogy 14 év alatt a román hatóságok nem mondtak sem igent, sem nemet. Ez esetben honnan kellene fizetni, közpénzből, minden állampolgár adólejeiből, vagy a felelősek saját zsebükből?
– Ponta és Şova kijelentése politikai baklövés volt, ilyesmit nem lett volna szabad nyilvánosan említeni, főleg, hogy mindkettő jogász. A közvélemény nem tudja, mit tartalmaz az RMGC-vel kötött szerződés, azt sem tudja ki írta alá, mit vállalt magára az egyik és a másik fél. Amennyiben az egyik fél nem tartja be a szerződésben vállalt kötelességeit, s a másik anyagi kárt szenved emiatt, a károsult jogos kártérítésért folyamodni a bíróságon.

Amennyiben valóban oda jutunk, hogy Romániának kártérítést kell fizetnie, akkor azt közpénzből kell majd fizetni. Hiszen az állam nem más, mint a közösség (a 20 millió állampolgár) intézményes kerete, a polgári szolidaritás jogi megtestesítője s a népi szuverenitás eszköze. Az állam élére pedig maguk a polgárok választják meg a vezetőket saját soraikból, akik a nép nevében irányítják az országot a lakosság felhatalmazása alapján. Az RMGC is a román állammal, vagyis mind a 20 millió polgár intézményes megtestesítőjével kötötte meg a szerződést, nem X vagy Y személlyel, így hát amennyiben kártérítésre kerül sor, azt Romániának kell fizetnie közpénzből.

– A szerződés azonban titkos, akárcsak, például, a Bechtel-szerződés, holott mindkettőt Románia nevében kötötték. Miért titkosítják?
– A titkosítás csakis azokra a részekre jogosult, melyek ismeretében eltorzulhatnak a szerződés többi elemei. Verespatak és a Bechtel esetében, például, csak a kisajátítandó földtelkekkel kapcsolatos részek, mivel azok ismeretében bizonyára sokan telekspekulációba kezdenének. A kisajátítások lezajlása után viszont a Bechtel-szerződést nyilvánosságra kellett volna hozni.

Intézményes társadalmi párbeszéd képtelensége

Winkler Gyula, EP-képviselő

– Verespatak ellen is, mellette is tüntetnek, s az álláspontok kibékíthetetlennek tűnnek.
– Verespatak régóta nem az aranybányászatról szól, Verespatak egy szimbólum. Amely azt bizonyítja, hogy 23 évvel a rendszerváltás után Románia képtelen társadalmi párbeszédre, nem alakult ki annak intézményes formája. Mindenki a maga igazát hirdeti, s nem hallgatja meg a másikat, mert nincs olyan intézményes keret, amelyben a párbeszéd megvalósulhatna.

– A licenc megadása után 14 év alatt bőven lett volna idő a mellette és ellene szóló érvek részletes bemutatására és megfontolására. 1999 óta Románia eldönthette volna, hogy akarja-e az aranybányászatot vagy sem. Az RMGC jogosan nehezményezheti a halasztást.
– A választás nehézsége abból fakad, hogy Románia képtelen stratégiai döntéseket hozni, nincs hosszú távú stratégia, s ha valamelyik hatalom mégis kialakít ilyet, utódja a süllyesztőbe dobja. Ezért voltak képtelenek 14 év alatt egy ilyen horderejű gazdaságpolitikai döntést meghozni. Ami roppant negatív Románia nemzetközi megítélése szempontjából, mert Verespatak nem az első eset, a kóbor kutyák problémája vagy az Oltchim körüli bohózat (a zsákból osztogatott pénzkötegekkel) sem maradt nemzetközi visszhang nélkül, ezek miatt gúnyolódik a nyugati sajtó Románián, s a külföldi beruházások ezért is jutottak idén 15 éves mélypontra. Hogy is lehetne másképp, ha Brüsszel kétszeri felszólítása ellenére Romániának nincs fejlesztési stratégiája, sem energetikai stratégiája, a társadalom pedig nem tudja, kell-e nekünk aranybányászat vagy sem? A stratégiát pedig nyilván szakértők és civilszervezetek bevonásával, közvita nyomán kellett volna elfogadni.

– Míg a román politikum – élen Pontával – rendszeresen változtat álláspontján, addig az RMDSZ az egyetlen politikai szereplő, amelynek évek óta világos az álláspontja, s következetesen kitart mellette, nevezetesen: ellenzi az aranybányászat elindítását.
– Mi kidolgoztuk a magunk stratégiáját, még 2002-ben megtörtént az intézményes párbeszéd, amikor Gyulafehérváron az RMDSZ vitafórumot szervezett, amelyen részt vettek a magyar történelmi egyházak, a civilszervezetek, a kolozsvári egyetem szakemberei és nyilván az RMGC képviselői. Mindenki elmondta véleményét, intézményes keretben meghallgatta a másik fél érveit is, s ezek tudatában mérlegelt és döntött. Akkor a magyarság úgy döntött, hogy ellenzi az aranybányászatot, s az RMDSZ azóta is ezt képviseli.

– Az erdélyi magyar közösség képes volt megvitatni az ügyet és dönteni, a tágabb romániai társadalom viszont kudarcot vallott e téren. A kudarc pedig anyagi következményekkel járhat, amennyiben beigazolódik Ponta és Şova felvetése. Ki állja azt?
– Nem ismerem a szerződés mai formáját, ha kártérítésre kerül sor, csakis bírósági döntés alapján történhet. A bírósági döntéstől függ, ha civil vonatkozású lesz, akkor közpénzből kell fizetni, ha viszont a bíróság emberi mulasztást, vagyis büntetőjogi felelősséget állapít meg, akkor a tettes személy, vagy személyeknek bizonyára anyagi felelősséget is kell vállalniuk.

Verespatak a „döglött macska”

Molnár Zsoltot, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselőjét Bukarestben értük el Verespatak-ügyben.

– Hogyan látja Ön ezt a bonyolult helyzetet, kinek van igaza? Miről szól a Verespatak-vita valójában?
– A vita egyértelműen a bányaberuházás elkezdéséről szól. Rendkívül nagy érdekek és érdekellentétek kapcsolódnak ehhez a projekthez, így elkerülhetetlenné válik a konfliktus. Számos szempont ütközik, és láthatóan elszabadultak a kedélyek. Mindkét oldal túlzásokba esik, és konokul ragaszkodik a saját igazához. Kényes kérdés ez, kiváltképp abban a kontextusban, hogy mindkét tábor diskurzusa racionális érvekre alapoz. Egyik oldalon a környezetvédelmi veszély, másik oldalon a munkahelyteremtés és a vidékfejlesztés áll. Közöttük pedig ott van az a „szürke” zóna, amelyet a bányaberuházásról szóló szerződés titkos részei képeznek. Ettől annyira megosztó ez a téma, és ettől fokozódott ily szintre a társadalmi konfliktus.

– A verespataki aranykitermelés ügye körül a huzavona 1999 óta húzódik. Hogyan történhetett meg, hogy 14 év alatt NEM született hivatalos döntés ez ügyben?
– Több kormány is váltotta egymást ez idő alatt, de a beruházás kényes jellege miatt egyik sem vállalta a végleges döntés politikai következményeit. És ez látható a most hatalmon levő, hetvenszázalékos többségre támaszkodó kormányon is. Félnek felelősséget vállalni a döntésért, ezért küldték át a Parlamentbe a bányaberuházás elindításáról szóló törvénykezdeményezést. Ez tipikusan a „döglött macska” helyzete, amelyet átdobnak a szomszéd kertjébe. A kormány, ha igazán azt akarja, hogy beinduljon az arany kitermelése, alkotmányos jogaiból eredeztetve saját maga jóváhagyhatta volna a beruházást. Ehhez nem kell a Parlament. Ehhez hasonló kitérő megoldások sorozata történt az elmúlt 14 évben, ugyanis a döntés politikai ára már a kezdetektől fogva magas volt.

– Ha az államnak kártérítést kell fizetnie a verespataki projekt elutasítása miatt, ki fogja ezt megfizetni – az adófizető polgár? Kiket lehet felelősségre vonni az esetleges kudarcért, ki állja a számlát?
– A kártérítésről több, ellentmondó információ is napvilágot látott. Sajnos még mindig vannak olyan részei a bányaberuházásról szóló szerződésnek, amelyek nem nyilvánosak, úgyhogy nehéz felbecsülni a helyzetet. Első sorban tisztázni kellene a feltételeket és utána lehetne erről konkrétan beszélni. Az viszont teljes mértékben elfogadhatatlan, hogy egy rosszul kialkudott megegyezés esetén, amilyen ez a szerződés, a terheket az adófizető polgárokra hárítsák. De sajnos azt sem felejthetjük el, hogy Romániában több olyan helyzet van, amikor burkolt formában, bújtatva mégis az állampolgárok fizetik ki a számlát. Ilyen az üzemanyaghoz kapcsolódó illetékek sorozata, valamint a méltánytalan mezőgazdasági adózás. A politikai felelősséget ez a probléma is súlyosbítja, ezért is olyan nehézkes a döntés meghozatala.

„El akarják terelni a figyelmet a valós problémákról”

Valentin Moldovan, a KDN Parasztpárt Temes megyei elnöke heti sajtótájékoztatójának fő témája volt a verespataki aranykitermelés kérdése.

– Verespatak kérdése véleményem szerint üzleti ügy, amelyet nem a román parlamentnek kellene megoldania, hanem az illető külföldi cég és a kormány képviselőinek, a környezetvédelmi vonatkozásokat is beleértve. Oda jutottunk, hogy új Egyetem tér van kialakulóban, a verespataki aranykitermelés beindítása mellett és ellene tüntető személyekkel. Sokan közülük azt sem tudják, hogy hol van Verespatak, és mi is ott a probléma. Azt hiszem, hogy manipulálnak bennünket, azért, hogy eltereljék a figyelmünket a valós problémákról. Megtudtam, hogy a kormány egy újabb 2 milliárd eurós kölcsönt akar felvenni a Nemzetközi Valutaalaptól, amelyet úgymond a makrogazdaság támogatására és a nyugdíjak, költségvetési fizetések stb. fedezésére akarnak felhasználni. Továbbra is eladósodunk, a Verespatakhoz hasonló projektek pedig meghiúsulnak, és mindenki vesztes lesz, végül pedig a román állam fizet. Most mindenki arról beszél, hogy környezetvédelmi problémák vannak Verespatakkal, meg a nemzeti büszkeséget sérti, hogy mások elviszik az aranyunkat. Közben megfeledkezünk arról, hogy megint pénz nélkül kezdjük el a telet, miből finanszírozzuk a fűtéstámogatásokat a télen?

– Mi a KDN Parasztpárt hivatalos álláspontja Verespatak kérdésében?
– Valójában nincsen elég információnk Verespatakról, de szerintem ez egy üzleti ügy a román állam és egy magáncég között. Az államnak jó szakemberre van szüksége, aki minél jobb árat tud kicsikarni a koncesszióért. A másik félnek pedig be kell tartani az előírt feltételeket, beleértve a környezetvédelmi előírásokat és a kitermelési eljárásokra vonatkozó szabályokat. Verespataknak minden befektetőre szüksége van, a mi politikánk mindig az volt, hogy támogassuk a helyi fejlesztéseket. Az RMGC nem azért jön, hogy pénzt hozzon nekünk, hanem nyerni szeretne az üzleten. Nekünk minél drágábban kell eladnunk a bőrünket. Az RMGC állítólag már elköltött 500 millió dollárt Verespatakon. Kíváncsi lennék rá, hogy mire költötték el ezt a sok pénzt?

Azt hiszem, hogy mindenki fél ettől a szerződéstől. Nem hiszem, hogy az lenne a legnagyobb probléma, hogy elköltöztetik a hegyet, meg a ciántechnológia. Ez mese. Az RMGC versenytársai is azt szeretnék, ha megbukna ez a befektetés. Azt is tudja mindenki, hogy nem csak arany és ezüst van Verespatakon, óriási értékek vannak ott, lehet, hogy a wolfram vagy más ritka fém többet ér mint, az arany.

– Ha meghiúsul a verespataki bányaprojekt, és kártérítést követel az RMGC, Ön szerint kinek kell állni a cechet?
– Azoknak kellene fizetniük, akik vállalták a felelősséget és aláírtak egy szerződést. Ha kártérítést ítélnek meg az RMGC-nak, azt lepecsételt és aláírt szerződések alapján fogják megítélni nekik. Azok kellene hogy fizessenek, akik aláírták ezeket a szerződéseket anélkül, hogy meggyőződtek volna arról, hogy meg is tudják valósítani, amit aláírnak.

Sajnos attól félek, hogy végül mi, egyszerű adófizetők kell kifizessük a kártérítést, mint a Petrom, a Sidex vagy a flotta esetében. A nép nyomorog, és a végén még fizet is… Fizessenek azok, akik az állam kárára aláírták a szerződéseket!

Verespatak és a szabadkőműves összeesküvés

Ioan Răducanu Temes megyei UNPR-s parlamenti képviselő A korporáció írja a törvényeket című politikai nyilatkozatában leszögezi: soha nem fogja megszavazni a Verespatakról szóló törvénytervezetet.

Politikai nyilatkozata bevezetőjében Răducanu a világuralomra törekvő szabadkőműves összeesküvés részeként beszél a verespataki aranykitermelés projektjéről, amelyben jelentős szerep jut a romániai aranytartalék kiaknázásának.Szerinte a verespataki projekt nemzetbiztonsági ügy, a parlamentnek elküldött törvénytervezet pedig túlságosan elnéző és védelmező a Roşia Montană Gold Corporation céggel szemben, ezért felmerül a kérdés: ki írta a törvénytervezetet, az RMGC vagy a román állam? Kinek dolgoznak a minisztériumi döntéshozók: az RMGC-nek vagy a román államnak?

Az UNPR-s képviselő demagóg, de azért elgondolkodtató politikai nyilatkozatában az alábbiakkal indokolja a Verespatakról szóló törvénytervezet elutasítását:

1. Elpusztított környezetünket nem helyettesíthetjük, eladott aranyunkat nem hozhatjuk vissza.
2. A mócok földje ne változzon ciántárolóvá, ahol 200 ezer tonna cián kerülhet a talajba vagy a vizekbe. Alburnus Maior legyen a Világörökség része, Archeológiai Nemzeti Park, az UNESCO védelme alatt.
3. A román állam bizonyítsa be, hogy képes saját erőből gazdálkodni az ország aranytartalékaival.
4. A Verespatakról szóló fizetett reklámkampány a helyiek nyomorát használja ki és azt sugallja, hogy a korporáció a „mócok megmentője”. Céljuk valójában az, hogy megsokszorozzák részvényeiknek az értékét a torontói börzén.
5. A román állam és az RMGC közötti egyezség láthatatlan része politikai klientelizmusra és a korrupcióra utal, tekintettel a törvénytervezet által javasolt hihetetlen „törvényes kedvezményekre”.
6. A gazdasági ráció és munkahely-éhség nem lehet fontosabb, mint a valódi nemzeti érdek.
7. A verespataki térségben található ritka fémek értéke négyszer meghaladja az arany- és ezüsttartalékok értékét, ez nyomatékos ok arra, hogy nemzetbiztonsági kérdésként kezeljük Verespatak ügyét. Balta János, Pataki Zoltán, Chirmiciu András