Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (Erdély.ma)

2013. szeptember 24. - Jellemzően és mélyen székely, fél évszázadnál is hosszabb zivataros időszakot átfogó sors a most 56 éves Boldizsár Báláé Felső-Háromszékről, múlt héten kezdett sorozatunkban ennek fonalát gombolyítjuk tovább. Az első ház, mint az első szerelem

– A rokonságban a legiskolázottabb a bába nagymama volt, nagytata második felesége. Saját szüleim nyolc osztályt végeztek úgy, hogy a kommunizmus idején, aki tovább akart tanulni – mert kérték a hét-nyolc osztályos végzettséget –, annak adtak lehetőséget, és a hiányzó osztályokat valami gyorstalpaló rendszerben bepótolhatta. Azért mondom, mert a faluban csak elemi volt, ebbe születtem én is bele, a többit Kézdiszentkereszten, a községközpontban lehetett kijárni.

Na de előbb még édesanyámról: ő katolikus lett, mert mindenki az volt a később jött bába nagymama kivételével. Neki és nagytatámnak nem lett közös gyerekük, ezért édesanyámat saját gyermekeként nevelte fel. A Brassóba áttelepült édesanyjának nem volt módjában, hogy magához vegye, de nagyapám, az apja nagyon ragaszkodott hozzá, s a nagymamám is, mert azt mondta: te itt mindent megkapsz, majd férjhez adunk, ha eljön az ideje, de most itt a helyed. Meglátjuk, ha odáig érünk az én életem történetében, mennyire ismétlődik a sors egy családon belül. Édesanyámat el is rendezték szépen.
Én tehát második gyerek voltam, mégis a legnagyobb, mert az első, mint meséltem, hamar meghalt. Mikor megszülettem 1957-ben, édesapámék még az ősben laktak, a Boldizsár-féle családi házban. Az megvan ma is. Mivel édesapám öccse is nősülni készült, azt javasolta nekünk: vegyetek valahol egy házat, én vagyok a kisebb, itt maradok, s ti költözzetek el. 1961-ben költöztünk el az újba, amelyet ma is szülői háznak nevezek, a szüleim ott élték le végül az életüket. De az első ház, ahol én az első lépéseket megtettem, az majdnem olyan, mint az első szerelem. Ma is, ha végigmegyek a falun, a két másik ház, ahol felnevelkedtem és sokat tartózkodtam, nem köt annyira, és nem érzem annyira a vonzását egyiknek sem, mint annak, ahol az első lépéseket megtettem. Gyönyörű volt az, mikor felvehettem az első barackot a földről pici kölyök koromban. Nagyon szép élmény, mikor az első kisrécéket megpillantottam, kiköltötte a réce, s én megsimogathattam!…

Hogyan nézett ki a ház és környezete? Örökké így néztek ki, a virág, ami elöl van, a belépő iránti vendégszeretetet mutatja, akárcsak a nagyszüleimnél akkor. Nagyságra elég szép ház volt, jó pincével alatta. De a régire visszatérve, ahol apai nagymamámék laktak, s ami ma is megvan, annak tapaszos volt a földje, benne két ágy, egy kanapé, s egy vendégszobácska, de nagyon kicsi, egy ággyal. Viszont az a pánkó, amit sütött nagyanyám, annak ízét ma is érzem a szájamban, az a zsíros kenyér, ahogy ő megkente friss házi kenyérből, azt nem lehet elfelejteni. Az a kedvesség, ahogy mindig beszólított! Annyi szeretet tudtak adni akkor is a nagyszülők, hogy az máig kitart az emberben. Azért mondom, hogy az az udvar, az első lépéseké, az máig a legkedvesebb emlék. El is mondtam nemrég a nagybátyámnak, hogy ez nekem szülői háznak számít. Persze a fiaira van íratva, de hát ez természetes. Na de 1961-ben felköltöztünk, én négyéves voltam, öcsém kettő. Végül hárman lettünk, hárman nevelkedtünk fel.

Pénzkereset

– Engem még óvodáskoromban bevont édesapám a munkába. Volt valami föld, édesapámnak két lova, egy tehene, pár bárány, de ő a lovakkal kereste meg a kenyeret. Fuvarozott. Fát. Az erdőről. Mindenkinek, akinek szüksége volt rá. Épületfát és minden egyebet. Sőt, vágterek voltak errefelé, elvállalta a vágtér kitermelését, és sokszor hetekig, hónapokig fenn ült az erdőn. Nem egyedül, brigádnak hívták és fűrésszel dolgoztak, mert láncfűrész még nem létezett. 60–70 centis bükköket és fenyőket vágtak ki, és lóval, ökörrel húzatták be a völgybe. Az erdők akkor még az államé voltak mind, s állam bácsi eldöntötte: ezt az erdőt kivágják. S akkor azt kiadták ilyen kitermelőknek. Az IFET-hez (állami favágó és szállító vállalat) tartozott, persze, ők lehozták lovakkal, ökrökkel, s itt benn jött a kocsi, s vitte el. A magánember? Az úgy jutott fához, hogy ők nappal lehúzatták, amit le, hazaszaladtak, felpakoltak élelemmel, s este megcsaptak egy-egy szekér fát, lehozták, az udvarra lerakták. Az állam? Dehogynem adott el, csak ahogy mesélték: nem volt pénz. Hát így jutott a magánember fához. Az ötvenes évekről beszélgetünk ugye, szárazság, akkor az ’56-os forradalom, de ’57 se volt valami rózsás, a forradalom után megfélemlítések következtek. Tudjuk, meddig sújtotta ez a magyarságot. Az ilyen egyszerű emberek is áldozatai voltak valamilyen módon e visszaszorításnak.

Édesapám állandó pénzjövedelme valóban kiváltságos helyzetet is jelentett. De megszolgálta. Ma is mondják róla az idős emberek, Sanyit, ha az úton meglátták a sötétben, mint az árnyék, úgy elfutott. Vagy reggel, ha megpillantották a sapkáját a kert mellett, olyan gyorsan mozgott, mintha futna. Pedig ő nem szaladt, de olyan gyorsan járt, hogy másnak futnia kellett mellette. Ők már legénykorukban dolgozgattak az államnak, Bélafalván az egyik legnagyobb rakodó állomást építették meg. Rönk- és terményrakodó is volt. Kevés falu, ahol három mázsa lett volna. Akkora rakodója volt az állomásunknak, hogy három bemérő mázsa szolgálta ki. Volt egy vasúti bemérő és két kisebb, ami bemért bármit. A környéken még Bereck vagy Kézdiszentlélek sem rendelkezett ilyesmivel. Innen nagyon sok mindent elhordtak. A fát olyan 18–20 kilométerről kellett behúzni. Azok az erdők ma is megvannak, nagyrészt a közbirtokosságok tulajdonában, de sok az államé maradt, nem is adják vissza. A restitúció szerint többet vissza kellett volna mérni, de akadozik a folyamat, ha nem akadt el végleg.

A hatéves munkás

– Sokaknak nem volt pénzük, így édesapám, ha bevitte a bácsikának a takarmányt, és az nem tudott fizetni, takarmányban törlesztette a számlát. Vagy adott két zsák búzát. Édesapám közben a lovakkal a földet is művelte, azt a pár hektárt, amije volt. Én már hároméves koromban bé voltam fogva, hogy a gyeplőt tartsam, s mentem a két ló között. A lábam a földet jóformán nem érte, de már óvodáskoromban a lovak között fogtam a gyeplőt. Ezt a mai öregek is elmondhatják, hogy édesapám engem ilyen korán munkára nevelt. Hatévesen már az erdőn húzattam a fát.

Ő felvitt a szekéren, kivágták a fát, s megmondta, hogy a lóval be kell menni addig. Amíg odaértek, fogod a száját, ott leoldod a láncot, megfogod a száját és visszavezeted, mi addig a következő fát kidöntjük.
Én voltam a nagyfiú. És én ezeket nem bánom, csak azért említem, ma is van, aki irigykedik, hogy haladunk, hogy mit értünk el a gazdaságban, ha esetleg jobban csinálom, mint sok más. De engemet már kicsi koromban ráneveltek és rászoktattak arra, hogyan lehet túlélni és vinni valamire.

A földművelésben akkor a búza volt a „sláger”, pityókát termesztettünk és cukorrépát. A többi megtermett a kertben. Azok nem úgy néztek ki, mint ma. Mindenki a szükséges veteményt a fuszulykától a murokig, a petrezselyemtől a cékláig, a káposztától a hagymáig megtermelte magának egy évre. És azt hiszem, az a szalonna is jobb ízű volt akkor a piros hagymával, mint ma a Kaufland Áruházból megvásárolt hagyma az ottani szalonnával.

A két ló mellé ötre-hatra a juhokat is felszaporította, mert nagyon szerette a bárányhúst. Míg kicsike voltam, egy tehenet tartott, hogy legyen annyi tej, amennyi a családnak kellett. Mennyi tejet adott egy tehén? Negyvenliteres tehenek nem léteztek, de a tizenöt-húsz litert biztos leadta, mert a tehénkét gondozták, putyukálták, a széna, lisztecske megvolt, s arra ügyeltek, mikor vágják a szénát, mikor van holdtölte vagy holdfogyta, s hogy eső ne érje. Én is tapasztaltam, amit holdfogytakor vágok takarmánynak, azt szívesebben eszi az állat. Én több területről gyűjtök be, most is, jövő héten muszáj kaszálnom, mert holdfogyta lesz. Így van a fával is.

Amikor édesapa télire fát hozott, nem volt mindegy, mikor vágta. Mert az, amit holdtöltekor vágnak, az megszívja magát nedvvel, míg holdfogytakor úgy mondják, kiereszti magából. S miután levágtad, rá két-három hétre már száraz is. Az idősek ezt nálunk ma is tartják. Vagyonuk, amikor már emlékszem rá, sok nem volt. Kollektív előtt megvolt a két lova, a szekér, s nem lehet azt mondani, hogy fényűző módon éltünk volna, a házat akkor vették, de ha el tudta a három gyereket is tartani, csak volt, amit a tejbe aprítani.

Azok a nagyon szegények soha nem voltunk. Disznót örökké tartottak kettőt-hármat, ott volt a többi állat, kaszálója volt. A kollektívben is lehetett részbe kaszálni. Hogy a kollektívbe mennyivel állt be, pontosan nem tudom, egybe adtak be mindent, most sincs még elosztva, hagyatéki tárgyalás nem volt meg, de úgy egyeztünk a testvérekkel, háromfelé osztunk mindent. Innen, a nagyszüleimtől én örököltem, nagymamám annyira szere-tett, azt mondta: biztos akarok lenni fiam, hogy ház lesz a fejed fölött. Én akkor tömbházlakásban éltem Kézdin, de ő már rám íratta a bennvalót. Kilencvennégy évesen halt meg, az utolsó öt évet a gyerekeim mellett élte le, már nem tudta magát rendezni.

Emberi gyengeség

– Édesanyám szerette a családot, ez biztos, bevállalta a négy gyermeket: nagyon sokat szenvedett értünk. Édesapámnak mennie kellett, neki a pénzkereset jutott, a munka, édesanyámnak itthon kellett maradnia. Keresztény, csendes asszony volt a maga módján, csak az ár ne lett volna, ami emberi gyengeségeket felhozott közöttük. Édesapa sokat volt távol, ezért megvolt a féltékenység. Ennek a levét, biza, sokszor mi ittuk meg. Ez ugyan magánügy, de azért merem elmondani, mert ha ember egyszer odaadja a fejit valaki mellé, és úgy gondolja, ő csakugyan le akar egy életet élni a másik emberrel, akkor hagyjon békit azoknak a dolgoknak – amik persze bejönnek, mert: te most miért voltál ezzel vagy azzal –, és azt a családban ne éreztesse. Nálunk nem így volt, és én ezért is tartózkodtam szívesebben nagymamáéknál.

Persze, a féltékenység elsősorban attól van, mert valaki szeret valakit nagyon. Mert ha nem szeretné, a kutya sem törődne a másikkal. Tanulság a számomra, hogy ne rongáljam a társam, ne okozzak kellemetlenséget neki. Viszont nem mondhatom, hogy nem segítettek, hogy nem álltak mellém, mert amikor bejelentettem, hogy papnak megyek Gyulafe-hérvárra, akkor a sok pénz, amit a négy év alatt a kántoriskolában ki kellet fizetni, az nem jött csak úgy magától. Hanem bikaborjakat tartott, hármat-négyet, felhizlalta négyszáz kilósig, s mikor eladta egybe, annyi pénz jött, hogy egy negyedévre ki tudtuk az iskolát fizetni belőle. Édesapámnak a jó pénzkereső állása akkor szűnt meg, mikor be kellett hogy lépjen a kollektívbe. B. Kovács András