2013. december 15. - Sose vágott le még karácsonyi fenyőt, valahogy úgy
volt vele, hogy ez gyilkosság, amely ráadásul értelmetlen is, de melyik
az a gyilkosság melyiknek értelme van?
Inkább megvásárolta alkalmi kereskedőktől, kik szintén bűnös úton jutottak hozzá, végső soron, ha nem is volt bűnrészes de orvgazda biztosan igen és ez már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy rosszul érezze magát.
- Olyan ez, mint megölni egy gyermeket!- Mondta ki a túl szigorú ítéletet és megborzongott utána.
Ezért hát ünnepek előtt mindig vegyes érzelmek kavarogtak benne: A természet tisztelete harcolt a tradícióval, de minden szegény embernek a házába ott kell lennie legalább egy karácsonyfának, karácsony napján. Próbálta magát vigasztalni, de hiába, tisztában volt azzal, hogy mindjárt több ember van, mint fa. A kínaiaknak csak az evőpálcikák gyártására hatalmas erdők mennek rá, mi lenne, ha minden kínai karácsonyra kivágna egy fát? A minden évben egymilliárd négyszázmillió egyed, milyen sajnos, hogy ez a szép ünnep ilyen káros tradícióval párosul. Megpróbálta kihessegetni fejéből, mint mindig kellemetlen gondolatait, úgy, hogy rögtön más világra zökkent át, környezetére összpontosítván.
Lassan gomolyog elő a közelgő fenyvesből settenkedő módjára a szürkület, frissen esett hóba süppedt tipikus téli táj. Puha takaró alá osont csemeték úgy festenek, mint ügyetlenül rejtőzködő erdei kis manók. Hó bundájukat cipelő néma fenyők, fehér kucsmás korhadó csutakok, körül csönd és nyugalom. Csak csizmája alatt ropognak finom pelyhek.
– Hogy lehet bántani egy ilyen fenséges világot, lehet itt helye rossz szándéknak és rideg acélnak? Vagy talán ő az, aki túl dramatizálja a dolgokat?
Őt is bántották és bántják lépten-nyomon, erről szól az egész élet, az erősebb bántja a gyöngébbet, és mindig van náladnál erősebb de, gyengébb is akit bánthatsz és erőszakosságod árán maradsz fent!
Egy vasöntődében dolgozta le élete javát, nyugdíja jelenleg három millió lej, ez elosztva a hónap napjaira százezer lej. Ebből a pénzből telik egy kenyérre, egy liter tejre, fél kiló baromfihúsra, de már cigarettára és sörre nem jutna. Persze ez a költségvetés csak fiktív, mert havi jövedelmének felét mindig a gázszámla kiegyenlítésére költi, egynegyedét villanyszámlára, tíz százalékát vízre és szemétre, de a kábeltévét és telefont már ki sem tudja fizetni!
Azért szerencséje is van, mert a szakmai betegségek elkerülték de, sokan vannak, akiket nem, és kapkodnak levegő után, mint a partra vetett harcsa, arcuk belilul, izzadnak már egy tíz méteres rövid sétától is. Egy kissé ugyan nehéz a légzése de az orrsövényferdüléstől van, bármikor megműttetheti és száz évet is, élhet vele. A gyombélfekélye régi eredetű, csak ritkán fáj, mert meg tanult vele élni, az aranyere sem annyira súlyos éppen csak, hogy van, mint a jóindulatú prosztata nagyobbodása. A porckopásait meg a kikezeletlen homloküreg-gyulladását már el is felejtette.
Kis, formás fenyők tünedeznek fel, mint egy előőrsül a tulajdonképpeni erdőnek, odairányít egyikük felé szakértően, szemügyre veszi. Arasznyi bunda védi szegénykét de, még így is látni véli fiatal szépségét, mosolyog csak éppen nem nevet, csilingelően, mint egy kisgyerek. Hosszú nyelű baltájával megkopogtatja vékonyra törzsét, a hó puha lavinaként omlik le törékeny ágacskáiról, ott áll csupaszon, mint egy riadt szűzleány. Didereg kissé, és mintha szégyenkezne meztelensége miatt, majd megszeppen, amikor megpillantja ősi ellenségét a baltát.
– Hogyan lehet bántani egy ilyen kedves lényt?
Gyenge szívű ember, túlzottan gyenge, ki hallott még ilyent, lelkizni egy fa kivágása körül? Leereszti a fejszét, és tovább indul a sűrű szürkületbe, nem izgatja nagyon az éjszaka közelgése. Téli időszakban, amikor hó takarja a tájat és süt a telehold, szinte sose sötétedik be igazán, amolyan szibériai fehér éjszakához hasonlatos állapot uralkodik. A vadállatokkal kapcsolatosan olyan meggyőződése alakult ki, hogy azoktól embernek nem kel félnie. Az embert csakis embertársa veszélyeztetheti!
A kommunizmusban az volt a jelszó:
– Dolgozzatok elvtársak, mert minden a tietek, gyarapítsátok saját vagyonotokat!
Ő elhitte és dolgozott, tekepályát építettek, lelkesedésből hazafias munkával, munkásklubot, kultúrotthont, uszodát, korcsolyapályát, hogy legyen ahol a dolgozó nép hasznosan, eltöltse szabadidejét. Még büszke is volt arra, hogy mindenik munkálatnál kivette részét. Nem sírja vissza azt az időszakot sem lévén minden idők ellenzéke. Túl méretezett önérzete, lelkiismerete, őszintesége és szókimondása már akkor is sok galibát okozott neki.
– Elvtárs, – mondta neki a párttitkár- csak ne rúgná fel mindig a sajtár tejet!
Most itt van, ahol van: Olyan nyolcvan eurós havi nyugdíjjal, azok, akik egy szeget nem ütöttek el egy téglát nem építettek be a közvagyonba, azok eladták az úgynevezett „közöst”, állítják mindent törvényes mindenről papírjuk, van! Tudta, hogy ennek nem szabad bedőlni, mert a törvény olyan, mint egy léces kerítés, mondta egy legendás ügyvéd. A madár átrepül fölötte a róka, átbújik alatta, de az ökör az mindig megáll előtte! Vagyis a törvény csak az ökrökre vonatkozik! Minden esetre csúnya dolgot műveltek, nagyon csúnyát, ugyanis azokat a nyugdíjasokat rúgták ki a közvagyonból, akik valamikor közmunkával felépítették, és szakszervezeti vagyonná tették. Csakhogy jött egy korrupt szakszervezeti elnök, ki segédkezett abban, hogy a szakszervezeti javakat összemossák az üzemével.
Így vált néhány szélhámos tulajdonává minden, amit szorgalmas emberek nemzedéke alkotott egybe! Ahol a pénz ott a törvény, neki meg nem telik egy karácsonyi fenyőre, egy fa ára kettőszázezer lej, nem nagyon drága de egy kis nyugdíjasnak igen. Kétnapi léte, kétnapi kenyere, teje, krumplija, tojása és olcsó baromfihúsa. A gyógyszerről még nem is beszéltünk, de nem is kell, mert a természet végzi a maga dolgát, a szervezet jó esetben regenerálja önmagát, ez így jó, mert pénz nem jutna rá!
– A következőt kivágom! – Keményíti meg szívét és odalép az áldozat elé.
Megkopogtatja törzsét, és amint szemügyre veszi, megállapítja, hogy kettő van szorosan egymás mellett. Megkönnyebbül, mert nem kel kivágnia, ugyanis azon az oldalon, amelyen összelapulnak, hiányoznak ágaik, szaknyelven, „féloldalú” fák. Tovább indul az erdő szélén, mert bent az óriások között már nincsenek kicsinyek.
Egyik napról a másikra jönnek elő a milliárdosok, vágják az erdőket gátlástalanul szívtelenül, azokat az erdőket, amelyeket nagyapáink ültettek és neveltek. Elkeserítette, néha felbőszítette az erdők kíméletlen irtása, próbálta magyarázni ezt a folyamatot a túlélés kényszerűségével, nem sikerült. Tekintve az ember tudatosságát, gondolkodó képességét. Vannak olyan elképzelések miszerint, a dinoszauruszok felzabálták volna a Föld növényvilágát, az ember is ezt tenné jelen esetben? Hiszen ez rettenetes! Az embernek megadatott, hogy megválogathassa az eszközöket, nem lehet olyan önző, hogy a jövő nemzedék kárára éljen túl.
Székely őseink annyira tisztelték a közvagyont és a természetet, hogy az ellene vétőket kiutasították maguk közül, ami a fej és jószágvesztés után a legsúlyosabb büntetés volt. Okosabbak és emberségesebbek lettek volna, mint mi? Erre a kérdésre feleljen ki, ki maga!
Túl sokat gondolkodik, ez pedig manapság nagy hátrány, kit érdekel, hogy, mint volt ezelőtt? A közvagyon tabuja értelmét veszítette, a demagógia és a szabad rablás korszakát éljük, egy ilyen társadalmi réteg vajon képes e ráérezni karácsony ünnepére, mit tud egy gátlástalan, pénzsóvár a szeretet ünnepéről? Elveszett karácsony misztikuma és vált a politika és kereskedelem reklámáradatának eszközéül!
Sokan és egyre többen gazdagodnak meg a szent ünnep palástja alatt, médián keresztül manipulálják a népet, az Istenadta népet, terelgetik, mint a birkákat, amíg elhullajtják utolsó pénzecskéjüket is. Az angyalt lassan felváltja a télapó, mert amaz szeretetet hoz, meg boldogságot, míg emez feneketlen zsákot cipel, a bőség zsákját, ha jól meggondoljuk ebbe sok minden, belefér!
A fehér est ráborul a decemberi tájra, ott ballag a puszta legelőn és a dermesztően nyugodt erdő közötti határvonalon. Egy csillagok között szálló lökhajtásos gép búg fel fölötte, ki tudja hány karácsonyi gondolatot, röpít tíz kilométer magasságban?
Hirtelen nyomok bukkannak fel előtte, ezután követni kezdi a friss feltehetően férfi lábbelitől származó nyomokat. Fenyőiskola fele tartó nyomok eltűntek a sűrűben. Az embernek olyan érzése támad, mintha ezeket, a fiatal fákat úgy terelték volna össze, mint pingvinfiókákat, könnyebb megőrzésük szempontjából. Ahogy közöttük elhaladt megrettent gyermekek módjára dobálták le magukról lágyan omló subájukat. A titokzatos nyomok még mindig folytatódnak, talán egy rettenetes angyal nyomai lehetnek, vagy egy szegény nyugdíjasé, kinek híján a pénze de szeretne boldog karácsonyt összehozni asszonyának meg magának.
Minél bennebb hatol, folyamatosan omlik rá a hűvös lavina, befolyik nyakába, olvadni kezd, lefolyik inge alatt az izzadt hátán, arra gondol, hogy feladja, mert túl kockázatos. Ekkor pillantja meg maga előtt a kivágott fát, mintha egy valódi angyal helyezte volna útjába, csakhogy ilyesmi nem lehet angyal műve! Nagy a valószínűsége annak, hogy gazdája itt lapít valahol a közelbe, de annak is, hogy tulajdonosa szebbet talált és így szabadult meg a fölösleges tehertől.
Akárhogy is áll a dolog, ő már meghozta a döntést: elviszi, szőrén, szálán elviszi, mert gazdátlan és nem kell elvégeznie a piszkos munkát, ez nagyon sokat ér „neki” de ha útközben elkapják, ez mit sem változtat bűnös helyzetén! Megbüntethetik harminc millióra, ami havi nyugdíjának tízszerese, ilyen fonák ez az ország a rablók mennek, a kis tolvajok ülnek! Kezébe vette az égből hullott ajándékot, majdnem felujjongott hangos örömmel, úgy másfél méter hosszú volt, nem túl sűrű, nem túl gyér, szabályos és arányos ágakkal.
Ilyenről álmodott a felesége is biztosan örülni fog neki, nem úgy a két fia, tanult emberek, és egyetlen céljuk van, minél hamarabb elhagyni az országot! Ez a dolog beárnyékolja nyugdíjas életét, sajnos a rideg igazság a fiatalok oldalán áll, mert mindenkinek szabad döntése van életének útjairól. Még akkor is ha az erdélyi magyarság sorsa függ tőlük. „Lenni vagy nem lenni”, ez itt a tét! Mi lesz ezzel a sokat szenvedett kisebbséggel, ha senki nem hoz áldozatot érte?
Pontosan ez az, amit a tudatos és következetes román politika remél: vagy a magyarság kitelepedése, vagy pedig a gondosan kitervelt asszimiláció! Mint egy lassan ölő kór úgy fojtogatja lelkét a szörnyű perspektíva, az önrendelkezés lehetne az egyetlen megoldás, csakhogy ez egyéni és politikai valamint gazdasági érdekekben ütközik. Tisztában vannak vele, hogy az autonóm terület robbanásszerű fejlődést hozna, félnek a gazdasági szakadástól, Trianon óta züllesztik tudatosan Erdélyt, hogy egyforma szegény legyen az ország többi részével. A mostani politikai elit képtelen egy hatékony gazdasági fejlődést beindítani, egy vízbe, fulladó pánikba esésével ragadja magával a körülötte lévőket. Velük kel sínylődni, ha akarunk, ha nem, mert nem akarnak elengedni, rendelkeznek velünk és fölöttünk.
Nagy bűn ilyenkor politizálni, hogy miért is jut pontosan most eszébe minden badarság, ma a karácsony előtti napon, amikor az embereknek szeretniük kellene egymást? De van e még egyáltalán felebaráti szeretet, amit Krisztus kér tüllünk?
Visszafordul a saját nyomán, kezében az ünnep szimbólumával, igyekezvén elfelejteni a szomorúságot, okozó gondolatot, feje fölött sziporkáznak az égbolt összes csillagai. Megfigyelte, hogy sehol olyan szépen nem ragyognak a csillagok, mint a Hargita fölött, talán azért mert a székelység szent hegye, melyet folyamatosan rondít egy kis csoportnyi elvetemült erdőtolvaj. A hinduk vallása szerint a lélek mikor elhagyja a testet, még sokat bolyonghat a világegyetemben, amíg rendeltetési helyére érkezik. Ha a lélek nem születik és nem hal, meg mert ősi és független a testtől, akkor az ő lelke már egy párszor körbejárta az univerzumot, milyen kár, amiért a születés pillanatában az előző életek emlékei blokkolódnak!
Valami csodálatosnak és érdekesnek kel lenni ott odafent, ha még a tudat alantiból is felszivároghat annyi, amennyi elég az elérhetetlen felé való vágyódáshoz. Nagyvárosok fölött nincs ennyi csillag, ez persze a fényszennyezéssel magyarázzák. Budapest is szegény csillagokban, a város szép de esti égboltja kietlen, egy kéttucatnyinál többet soha nem tudott összeszámolni, pedig tíz évet dolgozott ott. Lehetetlen ne gondolni erre az időszakra, nem csak terjedelme miatt, hanem mert valós tények sorozatával és életre szóló tapasztalattal bővültek ismeretei.
Távolról felvillannak az otthon fényei, kellemes utat tett meg, kár, hogy ilyen hamar vége szakadt, még az emberek nagy többsége kételkedik az időutazásban. Most pedig nehéz visszatérni a vigasztalhatatlan jelenbe.
Nem találta helyét Magyarországon sem, érezte, ez nem az ő hazája, és ezt gyakran tudatták is vele az anyaországi munkatársai. Tartózkodása kissé hosszúra sikerült alkalmi megoldásnak bizonyult, amíg fia két diplomás egyetemet végzett. Ezért részben megelégedett ottani sorsával, még az önérzetén eset gyakori csorbákba is belenyugodott, mivel az anyaország kitanította egyik fiát és két diplomát adott neki viszonylag díjmentesen, és ez egy felbecsülhetetlen segítség volt. Azért nem lehet emlékeiből kitörülni a megaláztatásokat sem, az anyaországi emberek nagy többsége másodrendűként kezelte az erdélyi magyart.
Pontosabban kisajátították maguknak a „magyarság privilégiumát”, nem akartak arra a múltra emlékezni, amikor majd mindannyian zsellérek voltak mi viszont „szabad székelyek”, és sokan voltak közülünk nemesek, ha bocskorosok, hétszilvafások de nemesek! Tartott ez hosszú évszázadokon át, igaz rég volt és mi nem büszkélkedhetünk ítéletnapig múltunk dicsőségével. Nem csoda hát, hogy olyan bűnös gondolatok kezdtek motoszkálni benne, főleg miután legnagyobb bosszúságára lerománozták, hogy elszégyellte magát tőle.
Vajon nem a tradicionális magyar gőg volt az egyik oka annak, amikor az ezernyolcszáz negyven nyolcas szabadságharc idején minden nemzeti kisebbség ellenünk fordult? És vajon minket székelyeket akkor nem azért fogadtak e el mert jelentős erőt képviseltünk? Életében mindég büszke volt magyarságára és most bűnbánatot érzett, hogy ilyesmi eszébe juthatott, mi adhatta azt az ötletet, hogy erre ráérezzen. Tény az, hogy a magyar gőg nemzeti betegség, mint az egymás elleni torzsalkodás és ez fölöttébb káros, mert elpusztítja az együvé tartozás eszméjét.
Beér a kitaposott útra, valamikor a bányavállalat jól karbantartott útja volt, jelenleg tíz magánvállalat használja de, senki nem javítja. Íme ezért hasznos a tél, mint egy jó kozmetikus minden rondaságot kihordott szemétkupacokat eltakar. Most sima és fehér, kellemes gyaloglás esik rajta, senki nem mondaná, meg mi rejlik a hóréteg alatt.
Elhalad a temető mellett, a hold fényében jól kivehetők a síremlékek rendezett sorai, mint egy túlvilági hadsereg, némán őrzik az elmúlások titkait. Egy kis bejáróút következik, majd egymás mellé eszkábált garázsok és disznóólak halmaza, ott már eltűnhet kompromittáló holmijával, ha sikerülne odáig jutnia. Mintha csak a sors cáfolna rá tudatosan, rávillan két vakító fényszóró, nem ijed meg, lelke legmélyén számított is rá, inkább kíváncsian, mint rémülten bámul bele a fénybe.
Csak egy rendőrautó parkolt le a bejáró útra, ismerős erdész szál ki a kocsiból meg egy ismeretlen rendőr.
– Jó estét, – köszön az erdész udvariasan – hát aztán bárca van e arra a fára?
– Jó estét, ahol ez a fa volt ott nem volt bárca.
– Tudja maga azt, hogy mennyire büntethetem erdőkihágásért?
– Jelen esetben úgy harmincmillió lejre. – Azt persze hiába is mondaná, hogy kivágva találta!
– Szép fa – mondja elismerően – kár, hogy lucfenyő! Én magát ismerem! – Ezt olyan hangon mondja, mintha egy régi barátját látná viszont.
– Én is magát, de ennek most nem hiszem, hogy nagy jelentősége volna.
– Ki tudja? – Mondja rejtélyesen, aztán hátramegy a rendőr kocsihoz és sugdolóznak egy keveset.
– Tudja mit atyafi? Legyen magának boldog karácsonya, ha csak ettől a fától függ, hanem a törvény az mindenkinek törvény, fizessen maga ezért a bárcáért kétszázezer lejt!
Gépiesen nyúl pénztárcája után és megkönnyebbülten veszi elő két utolsó százasát, kétnapi létét, gyógyszert és a fa alá járó ajándékot nem is számítva.
– Boldog karácsonyt! – Szólnak utána.
– Boldog karácsonyt! Válaszolja és nem haragszik rájuk, inkább hálával vegyes bűntudatot érez, még nem tudja pontosan hol is tévedett, lehet, soha nem fogja megtudni, de az is lehet, hogy csak szigorú lelkiismerete kegyetlenkedik vele, csupán! Sebők Mihály
