2014. november 22. - Gondolatok a hipszterekről és a lumberszexualitásról
Rőtvörösen izzanak a kanadai nyárfák a tisztás hátterében. Favágónk felegyenesedik, feltűri kockás flanelingének ujját. Egyik lábát – rajta strapabíró bőr bakancs – a győztesek gesztusával az előtte tornyosuló farakásra teszi. Elégedetten simít végig dús szakállán, miközben kissé hunyorgó szemmel a naplementében fürdő lombokat pásztázza.
Ám a „Vigyázz, dől a fa!” helyett most az „És ennyi!” kiáltás harsan fel, hiszen nem erdőirtáson vagyunk Brit Kolumbiában, hanem egy új divatanyag fotózásán. A kiszolgált kockás ing itt több ezer dolláros designer darab, hiszen a „ragged look” szerint használtnak, kissé leharcoltnak beállított vadonatúj bakancs is neves tervezőtől származik.
Igen, a metroszexuálisok uralmának leáldozott, kürtöli szét a világba Lane Moore, a Cosmopolitan magazin újságírója, erősen idealizált sémákra épülő, fajsúlyosnak nem mondható cikkében, és hamar meg is adja az új trendek irányát: ezentúl a modern favágók diktálják a módit. Hiszen ahogy azt a divatban megszokhattuk, az ellentétes stílusok hamar váltják egymást: mini után maxi szoknya, magas sarok után lapos loafer, a gyanúsan túlápolt, nőiesen érzékeny ifjakat pedig a maszkulinitás kvintesszenciája, a lumberszexuális váltja. A maga matematikailag tökéletesített, akkurátusan komponált kinézetével, lenyűgözően dús és pedánsan karbantartott szakállával a „férfiasság” heteronormatív verziója – anélkül, hogy bármi köze lenne a ténylegesen annak tartott foglalkozásokhoz. Az urbánus favágó jött, látott és győzött – és még csak bele sem izzadt.
Mégis, miért érezzük hamisnak a maximálisan időjárásálló, erdészeknek kifejlesztett kabátokat azokon a hipsztereken, akik legfejlebb a belvárosból a legközelebbi menő kávézóig tartó, roppant veszélyes úton hordják őket? Mi a baj a műfavágóval, aki láncfűrész helyett az egerét használja mesterien, hiszen kenyerét szabadúszó webdesignerként keresi? Van-e létjogosultsága annak az arcszőrzetnek, amelyet reggelente húsz percig waxol, szárít, fésül tulajdonosa – csak hogy elérje a könnyed, kissé kócos, tükör nélkül is természetes kinézetet? Mennyire talmi a férfi, aki a világhálón éli virtuális életét, és erdőt nyolcévesen látott utoljára, abban a nyári táborban, amit annyira nagyon utált?
A hipermaszkulinitás eme megtestesülése talpraesettséget, erőt sugároz, két olyan tulajdonságot, amelyet a divatot követő alanyunk is kívánatosnak tart – miközben talán még azt sem tudja, hogyan működik az öngyújtó. Individualizmust, önálló, erős akaratot sugároz kinézetével, de voltaképpen ő is csak egy a sorban annál a kasszánál, ahol a tömeg gyártott fast fashion flanelingért kell fizetni, amelyet nem sós verejték és mosószappan fog megkeményíteni a Yukon mentén, hanem kímélő programon forog, nyolc hétig friss illatot kölcsönző öblítővel. Műfavágónk a gyantát is csak a kozmetikustól ismeri, nem a fenyvesekből.
Mert a lejárt lemeznek tartott metroszexuális gyakorlatilag nem változott: csak a külső, ami cserélődött, a szűkre szabott ingek helyett most a lezseren lógó fazon hódít, a hajzselét pedig nem a hajra, hanem a szakállra kell kenni. A fiúk az „igazi férfi” koncepciójával játszanak, próbálgatják a szerepet, és nincs is ezzel semmi baj. A probléma csak az, hogy ez a szerep a tradicionálisan férfias kinézethez igen agresszíven ragaszkodik, ugyanakkor tökéletesen távol áll tőle. Gyulavári Emese