Gondolatok a vadásztársadalomról, a vadászokról…
Az utóbbi néhány évben nagyobb érdeklődéssel fordultam a vadászati közélet felé, köszönhetően az Internet térhódításának. Először, mint egyszerű felhasználó, más oldalak anyagait cikkeit olvasgatva, kiegészítve mindezzel a nyomtatott sajtóban megtalálható információkat, az utóbbi időben pedig tevékeny részeseként a tájékoztatásnak.
Közben pedig szükségünk lett volna néhány társammal segítségre, támaszra is, hiszen a vadásztársadalomnak nevezett 50 ezer ember a széthúzást és egymás kiszorítását nem ma kezdte. Tulajdonképpen nyomon követhető ez a folyamat azóta, amióta vadászat létezik. Csak a formája volt mindig más és más. Az Országos Magyar Vadászkamara megalakulása után sokan arra számítottak, hogy elindul valami, végre lesz egy szervezet, amelyik összefogja és egységbe tömöríti a vadászokat. Ez a szervezet kellene, hogy betöltse a közös fórum szerepét, itt kellene, hogy irányt mutassanak, itt kellene az egyéni vadászokat, ha a szükség úgy hozza „hadsereggé” szervezni. E helyett, számomra teljesen érthetetlen okok miatt elképesztő érdektelenség tapasztalható a kamara helyi szervezetei által rendezett bármilyen összejövetelen. Ez alól talán a vadásznapok és a hivatásos vadászok évi rendszeres továbbképzése a kivétel. Utóbbi talán azért, mert egyrészt kötelező, másrészt egyre több helyszínen érdekes témákat dolgoznak fel, és egy magára valamit is adó vadász szakember érdeklődést mutat a meghirdetett témák iránt. A vadásznapok látogatottságáról pedig azt kell, hogy elmondjam, nem biztos, hogy a rendezvény ötletadó gazdáinak ez volt a szándéka, mikor kitalálták ezt a sorozatot. Vannak megyék, ahol a vadásznapok rendezvényei a tartalmas kulturális időtöltés helyszínei, de nagyon sok helyszínen messze nem képes azt a küldetést betölteni, amilyen szerepe pedig lehetne a vadászati kultúra ápolásában, a vadásztársadalom értékeinek bemutatása terén a civil társadalom felé. Sok esetben a vadásznapok kapcsán kialakuló képet inkább tagadni kellene, mint propagálni.
De nem ezek csak a problémák
Én a fő problémának azt tartom, hogy a vadászok meghatározó többsége, - ez lehet akár 75-85% is – egyszerűen nem hajlandó arra, hogy megszólaljon, amikor pedig meg kellene. Még akkor sem, ha konkrét kérdések hangzanak el, és konkrét válaszokat lehetne adni. Miközben teljesen nyilvánvaló, és általam tisztán tudott dolog, hogy ennek a 75-85%-nak bizony markáns véleménye van, szűk körben néha még el is mondják, de ha eljön az ideje, megriadt nyúlként hallgatva ül a helyén és nem mer vagy nem akar megszólalni. Miért van ez? Mi ennek az oka? Véleményem szerint ennek a kiderítése lenne az egyik fő feladata a vadászati közéleti vezetőknek, mert jelen pillanatban a hozzájuk eljutott információk hiányosak, vagy torzak. Nagyjából vezetőink azért látják, hol szorít a cipő, mit kellene csinálni, de ehhez a vadásztársadalmi támogatottságot is érezniük kellene, vagy ha nem helyes a döntés, vagy az irány, szükség lenne visszajelzésekre is. De sok esetben ezek elmaradnak. Ha néhányan mégis nyilvánosan megfogalmazzák kifogásaikat, akkor a helyi közélet felkent vezetői egyből rásütik a bélyeget, hogy hőbörgő, elégedetlen, összeférhetetlen alak. Pedig nem tesz mást az illető, mint a mások féltve őrzött véleményét elmondja ott, és ahol meg kellene szólalniuk másoknak is.
Hol erre a bizonyíték?
Elő kell csak venni a legutóbbi kamarai választások jegyzőkönyveit és megnézni mekkora volt a részvételi arány. Nincs róla tudomásom, hogy lett volna olyan megye, ahol a regisztrált tagság több mint 20%-a részt vett volna. Ha volt ilyen elnézést kérek. Vajon jogos-e, hogy egy húsz százalékos kisebbség dönt a többi 80 százalék sorsáról is. De sajnos ez már eső után köpönyeg, mert mindenhol lezajlottak a választások, amelyet a kamara országos küldöttközgyűlése lezárt, és mint ott hallottuk, minden a legnagyobb rendben, mert alig fogalmazódott meg kritikai vélemény, és teljes kamarai vezérkar újra lett választva. A dolog odáig fajult, hogy volt olyan megye, ahonnan egyetlen küldött sem vett részt a küldött közgyűlésen! Azóta sincs hír arról, követte-e bármilyen szankció ezt - a megyei tagsággal szembeni tisztességtelen - magatartást.
Óriási változások előtt a magyar vadászat, amikor elengedhetetlen lett volna a vadgazdálkodás és a vadállomány érdekében egy központi irányelv és szempontrendszer kidolgozása, de sajnos ez nem történt meg. Megy mindenki a saját feje után, elindult a szinte véget nem érő kiszorítósdi, és egyre mélyülnek azok a szakadékok, amelyek elválasztják egymástól a vadászokat. Már késő, hogy a kamara, vagy a védegylet koordináló, vagy szervező szerepet lásson el, hiszen az események után kullog, és szinte kívülről figyelik mi lesz ennek a nagy játszmának a vége. Sajnos olyat is tapasztalhattam, hogy még egyes kamarai vezetők tevékenyen részt is vesznek ebben a kiszorítósdiban, elfeledve, hogy nem a beosztást kellene az önös érdekek megvalósítására felhasználni, hanem békítés, koordinálás lenne a feladata, mert erre kapott a „tagságtól” megbízást. Miért tettem idézőjelbe? Mert a 20% az nem a tagság, hanem egy klikk, amelyik saját érdekében ültette trónra a „képviselőt”.
Az is igaz, hogy nagyon sok megyében voltak, és vannak is törekvések a megújulásra, a tartalmas vadásztársadalmi életre. Minden tiszteletet és segítséget megérdemelnek ezek a vezetők. De van egy nagyon fontos probléma: Amíg a vadászok nagy többségében nem ébred fel az öntudat, az a néhány fecske a vezetők közt, - aki szolgálatnak és nem a hatalom eszközének tekinti a rájuk ruházott feladatot, - nem tud nyarat csinálni. Ahhoz kellenek a hallgatag többségnek a tagjai is, hogy megszólaljanak, hogy elmondják a véleményüket. Egy jellemző adat, az elmúlt évben a Nimród Vadászújságban leközölt közvélemény-kutatásra mindössze az olvasók kettő százaléka reagált. Szükség van arra, hogy megszólaljunk, véleményt nyilvánítsunk, elmondjuk problémáinkat, kritikáinkat, észrevételeinket. Amíg ezt nem tesszük, lehetetlen hatékony érdekképviseletet ellátni és megvalósítani, lehetetlen a szétforgácsolt erőket összefogni. Azért időszerű mindez, mert a közelgő harcok a területekért nem a megerősödést segítik, hanem tovább rombolják a ma még talán meglevő romokat. Az érdekképviselet feladata pedig az lenne, hogy a kedvezőtlen folyamatok megállítására megtalálja a receptet, mert ha így folytatódik eljöhet az az idő is, amikor néhányan felteszik majd a kérdést: Minek nekünk érdekképviselet?
Pedig a kérdés nem ez tisztelt vadásztársak! A kérdés az, hogy a vadászok létszámához képest miért olyan gyér az érdeklődés a vadászat ügye iránt, miért korlátozódik csak az egyén érdekeire a szerepvállalás a közös munkából? Sokan sokféle módon fogalmazzák meg kifogásaikat az érdekképviseletek munkájával kapcsolatban. De vajon azok közül, aki kritizál, mindenki megtette-e a magáét, hogy ne így legyen. Addig, amíg néhány ember hallatja csak a szavát, amíg a vadászok töredéke hajlandó csak bármilyen, a vadászatot érintő kérdésben véleményt nyilvánítani, nem lesz és nem is lehet jobb érdekképviseletet működtetni, - bármennyire is megfelelő vagy sem, egy-egy érdekképviseleti vezető, - amíg egy szűk kör dönt minden kérdésben. Ezt nem lehet a választott vezetőknek címezni, ezt nem lehet elintézni azzal, hogy hol van ilyenkor a kamara vagy a védegylet. De úgy, hogy csendben maradunk, amikor szólnunk kellene, otthon maradunk, amikor el kellene mennünk nem fog működni! Úgy kell élnünk és cselekednünk, hogy ha szembenézünk magunkkal a tükörben és feltesszük a kérdést: Megtettem-e mindent, hogy ne így legyen? Igen lehessen a válasz!
Mert ha nem, akkor vagy gyávák voltunk, gyáva embernek pedig nincs hazája, vagy érdektelenek de akkor meg miért akarunk a vadászok táborához tartozni, ha tenni érte semmit nem akarunk? Nem a vezetőinket kell szidnunk, hanem magunkat, hiszen mi tehetünk róla, hogy Õk a vezetőink. Akik közt - tegyük hozzá – akad szép számmal olyan is, aki minden tiszteletet - és az elvégzett munkájának köszönhetően megbecsülést - megérdemel, de sajnos, van ellenpélda is bőven.
Punk János