2016. 01. 13. - Nem mondhatnánk, hogy a Kárpát-medencébe költözött magyar állam barátságos környezetbe “érkezett”. A legékesebb példa talán, hogy a keleti frank király már 907-ben kiadta a parancsot a magyarok kiirtására, és a kor egyik legnagyobb seregével támadt nyugat felől.
Aztán nagyot futott Pozsonytól egészen hazáig, nyugat felé.
Ettől függetlenül persze a határvédelem megszervezése életbevágóan fontos kérdés volt. Ez volt a gyepű és a gyepűelve, ami török jepi, azaz kerítés, határvonal jelentésű szóból származik.
Gyepű és gyepűelve
A magyarban is hasonló értelemmel bírt, ám itt már az egész ország határvonalára vonatkozott. Pontosabban nemcsak egy “vonalról” volt szó, hanem gyepűrendszerről, amelyet a magyarokon kívül a hunok és az avarok is alkalmaztak.
A lényeg, hogy magán a határon, a gyepűn túl hatalmas, sokszor akár száz kilométeres lakatlan sávot tartottak fenn, ez volt a gyepűelve.
Utóbbi gyepűn túli területet jelent, és az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, az Erdély elnevezés is az Erdőelve, azaz az “erdőn túli területből” származik.
Az erdőt pedig itt az Erdélyi-középhegység 20 ezer négyzetkilométeres, erdős területe jelenti. Akárcsak Havasalföld, amelyet történetileg helyesen Havaselvének kellene mondanunk, minthogy a havasokon túl fekszik.
Csak a megnyitott kapun át
No, de a gyepűrendszer. Ha ránézünk a térképre, nyomban láthatjuk, a Kárpát-medence micsoda kiváló hely a határvédelmi rendszer kialakítására. Északon és keleten a hegyek áthatolhatatlan természetes akadályként meredeznek az érkező előtt, bejárás csak a könnyen védhető szorosokon át lehetséges.
Délen és nyugaton a Duna, a Száva, a Fertő és a Hanság áthatolhatatlan mocsarai segítették a védelmet. A többi az állam feladata volt, pontosabban a mindenkori királyé.
Árkok, földhányások, fatorlaszok és földvárak rendszere segítette egymás mögött két-három vonalban, átjutni csak a jól eltorlaszolható kapukon keresztül lehetett.
Nyilván fontos volt az is, hogy az ellenséget ne csak akkor vegyék észre, amikor már a kapuk előtt áll, erre szolgált a már említett gyepűelve. Többnyire lakatlan, erdős terület volt, szélessége több napi járóföldet is kitett. Ezen keresztül senki nem jöhetett észrevétlen, egyben kiváló vadászterület volt, de táborhelyként is szolgált elődeink hadjárataihoz.
Szent István királyunk egyik első intézkedése volt a határvármegyék megszervezése, a gyepű védelmének biztosítása. Hogy a feladat ne szipolyozza ki teljesen adott megyék erőforrásait, belső vármegyékből is rendeltek alájuk várföldeket és falvakat. Az akkori határőrök portyázó könnyűíjas lovasok voltak, az úgynevezett lövők és az őrnagy vezette őrök voltak.
Végvárak vették át a védelmet
A gyepű egyre kijjebb tolódott új területek elfoglalásával, a gyepűelve viszont folyamatosan zsugorodott, benépesült.
A rendszer hatékonyan működött a német, besenyő vagy kun betörésekkel szemben, de a tatár támadást 1241-42-ben már nem tudta megállítani.
Sőt, a tatárjárás nagyrészt meg is semmisítette, IV. Béla modern kővárakat kezdett építeni. A fejlődés többé nem tette lehetővé ilyen óriási területek kihasználatlanságát, a határok pedig lassan megszilárdultak a legjobban védhető hegygerincek, folyók mentén, korszerű, erős várak környékén. A határ maradt, végvárak védték, a gyepűelve pedig a XIV. századra végleg eltűnt. Bihari Dániel