2016. október 15. - Kegyetlen idők voltak azok a háború utáni évek a korabeliek elmondása szerint. Igaz, hogy nem csak Székelyföldön, hanem mindenütt a világon. De nálunk, ahol sokkal szegényebb volt a vidék, ahol soványak és szűkek a termőföldek a hegyek miatt, az ipar pedig még kezdetleges, szinte jelentéktelen, ami kizárta a pénzkereset lehetőségét is, ott aztán minden határt felülmúlt. Ez a kritikus korszak 1945-től 1950-ig volt kihangsúlyozottabb, de azután sem volt könnyűnek mondható.
Apámat, Isten nyugtassa, amikor a frontról hazaérkezett négy éhes gyermek várta, egy kétségbeesett asszony, házunk helyében pedig egy bombatölcsér, mivel találat érte! Szerencsére a szerencsétlenség mellett abban a kritikus időpontban senki nem tartózkodott benne és a pajtáscsűrről is csak a cserepek egy részét fújta le a légnyomás. A szerencséhez még az is hozzátartozik, hogy megmaradt két tehén és egy szál ló. Bizonyos ideig, de mindenképpen tovább egy esztendőnél pajtában laktunk, szénában aludtunk és hetekig nem láttunk kenyeret, de még puliszkát sem főleg a 47-es esztendőben! Szó szerint két tehén tartott el bennünket, hattagú családot. Naponta kétszer is ittuk a tejüket, a maradékból anyánk sajtot, majd túrót készített. Temérdek gombát ettünk, erdei gyümölcsöket, papsaláta, kerti saláta és sóskalevest. Különösen az 1946-os szárazság után következő 1947-es ínséges esztendő tette próbára a székelység apraját, nagyját! Minden túlzás nélkül állítom, hogy egy kerek esztendeig egyfolytában éhesek voltunk, mivel a kenyér hiányát semmi nem tudta bepótolni az akkori emberek számára!
Emlékszem édesanyánk gyakran szétosztotta közöttünk a kenyér vagy puliszka részét, egy tojást ketten ettünk meg és a vereshagymát úgy harapdáltuk, mint az almát! De azért egy-egy csupor tejet mindenki kapott estére és reggelre, melléje padig fél tenyér nagyságú sajtot. De ez nem volt elég kenyér híján, egyfolytában ettünk volna, mint a termeszek. Én akkor már tíz éves voltam a húgocskám nyolc a két apró öcsém, egyikük öt a másik négy évesek. Egyfolytában kenyérért sírtak.
- Édösanyám adjál, adjál nekünk kinyeret!
- Nincs gyermökök, – mondta anyánk szelíden könnyeit nyeldesve.
- Akkor es megesszük! – rítták kórusban.
El kell, meséljek neked még egy rövid megható villanást ezekből a nehéz időkről. De előbb felhívom szíves figyelmedet arra, hogy Romulusznak és Rémusznak az anyafarkas általi táplálása csak mese, de én láttam ehhez hasonlót ebben az időben.
Minden késő délután, szürkületkor a kapu előtt álltak a két aprócska testvérkéim és várták a csorda hazajöttét. Ahogy a két jámbor tehén beérkezett az udvarra a két kicsi rácsimpaszkodtak duzzadt tőgyeikre és nagy igyekezettel addig szopták őket, míg mohóságukban vissza nem köhögték a langyos tejet!
Anyánknak nem volt szíve leválasztani az emlőkről habár valahányszor azért rettegett, hogy megtapossák őket az áldott jószágok. Azért megfogta a két istállóba siető tehenet addig, amíg kifulladásig nem szoptak a csöppségek. Aztán már meg sem kellett fognia őket, megálltak azok magukra türelmesen, kiszolgálva testvérkéimet. Néha nyakból visszafordulva, anyai ösztönüktől irányítva megnyalogatták a rövid- ingek alól kilátszó csurdé kis feneküket!
Ezt a jelenetet olyan élesen lefényképezte az agyam, hogy még most is úgy hetven év távlatából látom a legapróbb részletekig. Ha festő volnék, megfesteném, vagy ha festőt találnék és megtudnék, vele egyezni az árban megfestetném!
Ismét egy rövid kitérőt kell tennem, mert ez nagyon fontos, amit most mondani akarok: Hadd, tudja meg a világ és tegyük halhatatlanná az igazságot, hogy közöttünk székely-magyarok között is vannak hitvány, „tedd el és ne vedd elé emberek!” Ha kevesebben is de nem lehet elhallgatni az igazságot, sajnos voltak, vannak és talán lesznek is!
Háború után főleg az ínséges esztendőben néhány, embernek nem nevezhető egyénnek, nem lehet tudni honnan komoly gabonatartalékaik voltak. Kihasználva felebarátaik nyomorúságát nagy földterületeket szereztek meg a szerencsétlenektől! Pontosabban én, ahogy apáméktól hallottam egy véka gabonát (20 liter) adtak egy vékás területnyi szántóföldért, ami 7 áriának felel meg!
Ez egy szívtelen, kegyetlen, aljas és még lehetne sorolni milyen cselekedet volt azokkal a felebarátjaikkal szemben, akik családostól éheztek, de minden megélhetésüket a termőföldek jelentették!
Mindezek mérlegelése után azt mondta a frontról frissen hazatért apám, nekem a legnagyobb fiának:
- Fiam Ferenc, ez így tovább nem mehet, meg kell mozdulni mielőtt mindannyian éhen, halnánk! Mert én a földet nem áldozom fel, mint mások, ugyanis a székelyember olyanná válik földbirtoka nélkül, mint a „pisztarang” hegyi patak nélkül!
Van nekünk erdőjogunk a közbirtokosságban, amit még nem államosítottak el. Az őseink, akik nekünk az erdőt felnevelték és megőrizték a következő intelmet hagyták hátra: „az erdő nem azért van, hogy abból meggazdagodj, hogy azt letarold és árát elherdáld! Hanem, hogy szegényes jövedelmedet pótoljad vele és végveszélyben átsegítsen a bajon. Tehát az, egy megbízható tartalék, amellyel kíméletesen és jó gazda módjára kell bánni!”
Igényeljünk, annyi fenyőtőkét amennyi nekünk jogunk után jár, abból mi ketten Ferenc fiam, építőanyagot hasítunk, faragunk gerendákat, szarufákat, lécet, deszkát. Azokat mind egy szekérre felfértetjük, majd leszekerezzek vele Kőhalomba, ahol a szászok kenyérgabonát adnak érte és ilyenformán túléljük az éhségnek idejét!
- De nekünk csak egy lovunk van édősapám!
- Nem baj fiam, keresztapádnak is egy van, de ha összefogjuk őket lesz kettő!
Hát így is lett, büszkén és lelkesen segítettem apámnak zokszó nélkül, pedig sokszor korgott a gyomrom az ürességtől. Két hétig tartott mire kitermeltük a rönköket és előállítottuk az árut. Tíz darab gerendát faragott apám, húsz szarufát, majd azután léceket hasítottunk és colos deszkákat a fűrészen, amennyi járt egy tetőhöz. Ezeket mind felfértettük egy vastengelyű szekérre. Édesanyám átalvetőben pakolt apámnak, amit tudott, és ami volt. Egy „pónya” szénát is felkötöttünk hátul az anyag tetejére a lovak számára, azzal elindult apám egy korai reggelen a többi szekeressel a hosszú kimerítő útra.
Nekem azalatt az volt a dolgom, hogy az erdei birtokon kaszáljak, és közben vigyázzak a két tehénre, és két borjúra melyek apám hazatérte után születtek.
Egy nagyon fontos dolgot is el kell mondanom, ehhez pedig vissza kell térnem a jelenbe. A régi időkben minden székely családnak volt egy erdőrésze melyet közbirtokosságokban tömörülve gondoztak, őriztek és termeltek ki, a legnagyobb kímélettel. Az öregek úgy tartották, hogy az egy kamatozó érték, és hadd kamatozzon, hadd maradjon mentőövként szükségletes időkre! Hanem az 1989-es rendszerváltás után sajnos a közösség tekintélyes része rosszul értelmezte a demokráciát. Több székely faluban a szó szoros értelmében lerabolták saját erdőterületeiket és potom pénzért eladták a gyors meggazdagodás reményében! Függetlenül attól, hogy milyen önmagukat menteni próbáló indokkal magyarázzák a folyamatot és kikre hárítanak, az ügy rendkívülien szomorú. Mivel az egyszerű emberek maradtak erdő és pénz nélkül, míg egy nagyon kis réteg érdemtelenül meggazdagodott! Ha tehát, ne adj Isten, beütne egy háború utáni szükségkorszak, milyen mentőövhöz kapna a székely? Ha leégne a háza, vagy bombatalálat érné, miből építene újat, ha ínséges idő következne, mivel enyhítené nehéz sorsát? És nem utolsó sorban saját gyermekeit és unokáit károsította meg parazita módon. Mivel levágta erdejüket, eladta földjeiket, kiszárította vizeiket, többet senyvesztett, mint amennyit alkotott! Egy székely ember nem élhet ilyen önző módon. Őseink évszázadokon át együtt éltek a természettel, és nem annak a rovására, mint ahogy teszik napjaink modern emberei.
Visszatérve a cselekményre el kell mondanom, az alföldiek úgy tartották, hogy a székely ember kegyetlen, mivel járomba fogja a fejő marhát, az igás lovat csikó korában még mielőtt betöltené a három évet. Hogy a fiúgyermeket kaszálásra kényszeríti már tíz éves korában! Mert ezek „megsindik” a nagy igénybevételt, részben nem fejlődnek ki kellőképpen, részben lecsökken a tejhozamuk!
Bizony nem teljesedett be a mondás, mivel a lovak is jól kifejlődtek, a tehenek is adták a tejet, ha jól kúrálták őket, és a legények is kinőtték magukat! Ahogy látod én sem csöktem meg! De ami a legfontosabb, apám sem volt kegyetlen ember, mint ahogy a többi székely sem.
„Szükség törvényt bont!”- Tartja a közmondás, a székelyeknek nem voltak nagy földbirtokaik, mint az alföldön élőknek Ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy a területek nagyrészt agyagos, terméketlen földek voltak melyeket gyakran hegyek határoltak. A másik ok az miszerint őseink nem kimondottan földművelésre voltak valamikor berendezkedve, hanem határőrségre.
Szinte emberfeletti munka szükségeltetett ahhoz, hogy akár szerény terményt is kicsikarhassanak! Gondolom ezeknek az okoknak összességéért nem tudott egy gazda fejőstehenek mellett még igáslovakat is tartani, és ezért kellet a fiúgyermeknek is hamar felnőtté válni és egyáltalán a fejlődés folyamatát siettetni. Ez is bizonyítja, hogy a történelem folyamán a székelység a legnagyobb próbatételnek volt kitéve!
De hadd vigyem tovább a beszéd fonalát. Apám úgy három nap múlva hazaérkezett, olyan megtörten, mint egy lombját veszített fa kemény nyári vihar után. Komor arccal, fáradt tekintettel, szótlanul töltötte a napot, mi nem mertük kérdésekkel ostromolni. Anyámmal sejtettük, hogy valami borzasztó dolognak kellett történnie ahhoz, hogy a mi erős határozott természetű apánk ilyen állapotban kerüljön.
Nem tévedtünk, a következő nap mindent elmondott nekünk anélkül, hogy valaki kérdezte volna. Anyámat és engem szólított és Elzánkat elküldte a gyermekek után, mivel őt nem tartotta elég érettnek ahhoz, hogy gondokkal terhelje.
A hosszú kimerítő út elég eseménytelenül zajlott le, – mesélte apánk – ha csak nem számítjuk azt, hogy két, Romániából frissen kihelyezett román zsandár hosszasan megbámulta őket Oklándon, ahogy egymásután eldöcögtek előttük. Amint beálltak a kőhalmi piacra, még meg sem pihentek már jöttek is a szász gazdák és végigmustrálták a portékákat. Mivel a mi anyagunk volt a legpiacosabb és igényesebb munka apám azonnal vevőre akadt, de inkább a vevő apámra. Megegyeztek egy szász emberrel, ott a kőhalmi piacon apám odaadta portékáját, ami kemény kétheti munkánk gyümölcse volt a fa árát nem is számítva, két véka kenyérgabonáért és még hálát is adott az Istennek a jó vásárért!
Akkor, ha bevárja a többi szekerest, hogy eladják portékájukat és együtt induljanak útnak megmaradt volna a két véka búzája és most ettük volna a frissen sült kenyeret! De a sors nem így akarta, vagy csak ő volt türelmetlen, mert tudta, hogy várja otthon öt éhes száj és üres gyomor, és ez a vonzóerő ellenállhatatlan volt!
- No, atyámfiai, én elindulok, mert engem várnak otthon! – mondta a társainak.
Hiába kérték azok, hogy őket is várják otthon, maradjon még egy keveset, hogy együtt menjenek visszafele is, mert egységben az erő és így nem ér bántódás senkit. Nem hallgatott rájuk és elindult az otthon hívó szavára.
Oklándig minden simán ment, elkerülték a bajok, hanem amint elérte volna a települést, mit ad az Isten, hát hirtelen megjelenik az út szélén a két román zsandár szuronyos puskákkal. Már éppen el akart haladni előttük, amikor az egyik románul rákiáltott:
- Áj, hová mész?
- Haza!
- Honnan jössz?
- Kőhalomból!
- Mit viszel?
- Semmit!
- Azt nekünk is látnunk kell!
Azzal az egyik odalépet és keresgélni kezdett a szekérderekában lévő rongyok között, amíg meg nem találta a búzát.
- Ez mi az? – kérdezte.
- Gabona, mi lenne egyéb!
- Ezt elkobozzuk a törvény nevében!
- És milyen jogon kobozná el? – kiáltott rájuk dühös elkeseredéssel.
- Mert lopott holmi a piacon loptad!
Vette volna a zsákot a román zsandár, ha apám az egyik kezével utána nem kap, a másikkal pedig a fejsze után nyúlt. Szinte azonnal fémesen kattant a puska zárdugattyúja, és apám katona, háborút viselt ember lévén tudta, hogy ez mit jelent.
- Állj vagy lövök! – meredt rá az út széléről egy szuronyos puska csöve.
- Ezeknek nincs Istenük, ebben a helyben agyonlőnek, mint a kutyát két véka gabonáért, amely még ráadásul az én jogos tulajdonom is! – gondolta magában, elengedte a zsákot és helyén hagyta a fejszét.
Hazafele annyira elbúsulta magát, hogy majdnem eszét vesztette.
- Hol van az Isten ilyenkor, amikor a pandúr rablót játszik?
Még sokáig ette magát tudván, tudva, hogy saját magának köszönheti, mert a zsandárok nem mertek volna kirabolni hat szekerest, mivel nagyobb lett volna a kockázat.
Én gyermekésszel is nagy igazságtalanságnak tartottam, hogy amit mi apámmal megszereztünk kétheti keserves munkával, ahhoz valaki hozzájusson két percnyi idő alatt!
- Nem baj Ferenc, – biztatott apám engem és saját magát is – a két kezünk megmaradt, és ha az Isten is velünk lesz, holnap fogunk neki a következő fuvarnak! Sebők Mihály