Suzanne Simard, aki kulcsfontosságú felfedezéseket tett azzal kapcsolatban, hogy a gombák hálózata hogyan tartja fenn az egészséges erdőket, most a fakitermelés reformját szorgalmazza. Fotó: Alana Paterson
2022. december 27 – Suzanne Simard a templomba járók tiszteletével sétál az erdőben.
A Douglas fenyők magasba nyúló lombkoronája a katedrálisának a mennyezete. A cédrusok, juharok és bürök mozgó ágai úgy szűrik a napfényt, mint az ólomüveg ablakok. Az énekesmadár kórus visszhangzik a fák tetejéről, a fenyőágak között fütyülő szél és a harkály egyenletes dobolása kíséretében. De a szépség önmagában nem az, ami ezt a helyet szentté teszi Simard számára. A British Columbia Egyetem erdőökológusa minden kolosszális fában oxigénforrást, vízszűrőt és több száz különböző lény otthonát látja. Számára a buja, többrétegű aljnövényzet a virágzó közösség bizonyítéka, ahol a különféle fajok gondoskodnak arról, hogy a fény minden hullámhosszát jól hasznosítsák. És bár Simard nem hallja a beszélgetésüket, tudja, hogy a fák közösségben vannak a lába alatti gombákkal – szén-dioxidot és vizet tápanyagokért csereberélnek egy, az erdőknél régebbi intenzív csere során.
Simard lekuporodva előhúz egy simítót a zsebéből, és mélyen belevág a földbe, átszelve a moha- és törmelékrétegeket. "Ezt nézd!" Összezárt kezében egy tenyérnyi földet tart, amely vékony, fehér szálakkal tarkított. „Gomba mikorrhyzák” – mondja. – Ez egyesíti ezeket a fákat.
Simard és más ökológusok több évtizedes tanulmányozás során felfedték, hogyan kapcsolódnak össze a gombák és a fák hatalmas, földalatti hálózatokban, amelyeken keresztül az organizmusok üzeneteket küldenek és erőforrásokat cserélnek. Az eredmények forradalmasították azt, ahogyan a világ látja az erdőket, és a statikus faállományokat egymásra utalt fajokból álló összetett társadalmakká változtatták, ahol a heves versengés és a megdöbbentő együttműködés nagy léptékű színtereken játszódnak le.
Simard most megpróbálja lefordítani ezt a kutatást egy ütemtervbe, amely az erdők védelmét szolgálja a fakitermelés és az éghajlatváltozás pusztításaival szemben. Egy több száz mérföldön átívelő kísérlet során ő és kollégái célja, hogy bemutassák az „anyafák” – az erdők óriás vénei – megőrzésének előnyeit, amelyek Simard szerint fontos szerepet játszanak a gombahálózatok fenntartásában, a fiatalabb csemeték gondozásában és több millió tonnányi, a növényzetben és a talajban tárolt szén megóvásában. Simard elismeri, hogy az ilyen gyakorlat alkalmazása alapvetően megváltoztatná az erdőipart. Ez azt jelentené, hogy kevesebb fakitermelést végezzünk, kevesebb faalapú terméket használjunk, és többet fektessünk be a megtépázott ökoszisztémák helyreállításába. Ehhez az kellene, hogy az emberek egy kicsit inkább úgy viselkedjenek, mint az erdő lényei – felismerjék egymásrautaltságukat, tanuljanak az erdei vénektől, kevesebbet vegyenek el, mint amennyit adnak. De azt állítja, hogy változtatásra van szükség a veszélyes felmelegedés elkerülése érdekében, amely a fákat és az embereket egyaránt fenyegeti. „Az a lényeg – mondja –, hogy meg kell mentenünk az erdeinket, különben végünk van.”
Simard összekulcsolt tenyerét kinyitva engedi, hogy a maroknyi gombaszál visszahulljon a földre. „Ez azon múlik, hogy értékeljük-e a környezetünket, mint olyasmit, amitől el lehet venni, vagy olyasmit, amit ápolni kell.”
Az erdő csomópontjai
Simard lesöpörte a földet a kezéről, majd az erdő széléhez megy. – Menjünk, nézzük meg a tiszta utat! Az út másik oldalán 50 hektáron tuskók, cserjék és csemeteméretű Douglas fenyők találhatók. Ezt a területet a Simard's Mother Tree Project részeként azonosítja, amely az öt kísérleti parcella egyike a Malcolm Knapp kísérleti erdőben, egy órányira keletre a kanadai Vancouvertől.
Simard a simítóval újabb lyukat vág a földbe. Négy évvel a parcella kitermelése és újratelepítése után a talaj poros és sekély. Kevés a moha és részben lebomlott törmelék, amit egy kivágatlan erdőben találnánk. „Alig maradt erdőtalaj” – mondja.
Simard karrierje a mostanihoz hasonló tájakon kezdődött. A favágók lánya és unokája, akinek első munkája egy kanadai fakitermelő cég erdészeként az volt, hogy a legnagyobb és legértékesebb fákat megjelölje, amelyeket ki kell vágni és elszállítani. Ezt követően a letermlelt területet gyomirtó szerekkel permetezték be – ez az intézkedés az újonnan kiültetett csemeték megsegítését szolgálja azáltal, hogy megöli a versenytársakat a napfényért és a tápanyagokért.
Simard azonban észrevette, hogy az újratelepített erdők nem tűntek olyan egészségesnek, mint azok az erdők, amelyeket felváltva letermeltek. „Csak a rossz érzés maradt” – mondja. „Az erdőt összefüggő helynek láttam… és széttéptük.”
Ezért bizonyítékokat keresett ösztönei alátámasztására. Az Oregon Állami Egyetemen írt doktori disszertációjához Simard radioaktív szenet használt kémiai nyomjelzőként, hogy kimutassa a cukrok mozgását a gombahálózat által összekapcsolt, különböző fafajú fák között. Amikor az egyik fát leárnyékolták, ami megnehezítette a fotoszintézisét, extra szenet kapott a másik növénytől.
Az 1997-es eredményeket a Nature, az egyik legrangosabb tudományos folyóirat borítóján „The Wood-Wide Web” címmel tették közzé. Simard tudományos hírességgé vált – ő volt a TED Talks főszereplője, szerepelt dokumentumfilmekben, és megihlette a Pulitzer-díjas „The Overstory” című regény egyik szereplőjét. Simard tanulmányai azonban csak egy részét képezték a gombahálózatokkal foglalkozó, virágzó új kutatási területnek. A tudósok már tudják, hogy az összes szárazföldi növény több mint 90 százaléka mikorrhyza partnerséget alkot – egy félmilliárd éves szövetség öröksége, amely valószínűleg segítette a növényeket az óceánokból a szárazföldre vándorolni.
Sarah Kaplan