2023. november 13. - Malacunk van
Régi mániánk keltáink. És szerencsére mások is vannak így ezzel. Pár nappal ezelőtt meghívást kaptunk a Taschner-családtól és a Sopron másképp oldaltól, hogy lenne-e kedvünk átvizsgálni a területüket. Érdekelné ugyanis őket, hogy milyen ősi földön élnek.
Egy, a soproni dombok által körülölelt, a Fertő szikrázó tükrére néző borászatban, az ősz színeiben pompázó tőkék között kutatni a kelták hagyatékát... hát mi mást lehetett volna erre mondani mint, hogy örömmel!
Ott állunk a dombtetőn, hátunkat diszkréten cirógatja a langymeleg októberi napsütés, a poharakban finoman gyöngyözik a rosé, tervezgetjük, hogy hogyan és miként járjuk le a helyet és kicsit átérezzük Homérosz híres fordítójának, Devecseri Gábornak a gondolatait. Mert, ahogy a Kecskehegy melletti keskeny nyiladékon a Fertőre néztünk, bizony a himnuszok Dionüszosza mintha nekünk is megjelent volna a tó borszínű tükre fölött és rögtön magával is ragadott.
A varázslatos hangulat aztán egész nap kitartott. A tőkék között gépeink halk csipogása versenyt dalolt a rigókkal, rozsdafarkúakkal, vörösbegyekkel és mindenféle rendű és rangú madarakkal, akik a közeli diófákról érdeklődéssel szemlélték tevékenységünket.
A szőlőművelés évszázados emlékei unos-untalan előkerültek: akasztók, pántok, vaskarikák, szóval minden, amit szüreteléskor, metszéskor, kötözéskor vagy csak úgy el tud hagyni az igazi poncichter. Ezeknek a szorgos népeknek az élete volt ez a föld. Mindent ennek köszönhettek.
És hogy a helyet ők is, mi is jól választottuk ki, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az alig néhány perc után előkerülő római érmék. Szép-szép, örülünk is nekik, de érezzük, hogy azért valami még hiányzik. Már éppen szemrehányást akarunk tenni a kelta isteneknek, hogy hát „hé, hahó, megvolt az áldozat, most akkor hol van már a szenzáció?!” – amikor Csabi és ifjú segítője Thomas, riadóztatják Múzsánkat és régészhallgatónkat Dominikát: itt van valami!
A néhány perces munka után Csabi arcán olyan elégedett mosoly ül, amilyent nem mindennap látunk, de Főnivel is madarat lehet fogatni ám! Barátunk tenyerén egy néhány centiméteres bronz szobrocska, kisplasztika áll. A kelták vaddisznója!
A kis turcsi orrú, masszív szobrocskánk sörénye éppen csak jelképes, kunkori farkával pedig egykori alkotója a cukiságfaktort is kimaxolta. Magyarországról csak a Tolna vármegyei Bátáról és a velemi Szentvidről ismerünk kelta vadkant, de Európában sem túl gyakoriak ezek a kisplasztikák.
A vaddisznó nagy tiszteletben részesült a keltáknál harciassága, kirobbanó ereje miatt, megjelenítették érméiken, viselték amulettként, de volt hadijelvény és sisakdísz is. Tacitus szerint az aestius kelta törzsek az istenek anyját tisztelik vadkan képmásában.
Hogy boii keltáink mit láttak bele ebbe az ábrázolásba, azt csak találgatni tudjuk, de még így is piszok jó érzés, hogy egyre-másra bukkanunk nyomaikra a határban és mindig egy picit közelebb kerülünk hozzájuk.
Visszatekintve kicsit az elmúlt hetek/hónapok eredményeire talán már kijelenthető, hogy az utóbbi időben szó szerint is malacunk van!