2026. augusztus 22. - Az 1980-as években az ausztráliai területen sajátos erdőgazdálkodási módszerrel kísérleteztek.
Egy új tanulmányban egy csaknem 40 éve elfeledett ausztráliai erdészeti kísérletet értékelnek újra – számol be az IFLScience. Az eredmények segíthetnek megérteni, hogy miként lehet úgy kitermelni a fákat, hogy közben az erdő ökológiai értékeit is megőrizzék.
A Victoria államban végzett hosszú távú vizsgálat szerint a nagyarányú ritkítás után megmaradó fák rendkívüli növekedésnek indulhatnak, és az ilyen erdők három évtized alatt szénmegkötésben is utolérhetik a kitermelés nélkül hagyott területeket. Az ausztrál kormány az 1980-as évek végén kezdte vizsgálni a tarvágás alternatíváit.
A hagyományos tarvágás során egy erdőrészlet szinte valamennyi idős fáját egyszerre kivágják. A módszernek vannak erdőgazdálkodási és természetvédelmi szempontból indokolható alkalmazásai is, például egyes betegségek visszaszorításakor, ugyanakkor komoly élőhelyvesztéssel járhat.
A Silvicultural Systems Project keretében két victoriai területen, Tanjil Brenben és East Gippslandben különböző módszereket hasonlítottak össze. Egyes erdőrészeket tarvágással termeltek ki, másutt kisebb területeken vágták ki a fákat, illetve erős ritkítást végeztek, amely során az állomány 50–70 százalékát eltávolították. A változásokat érintetlen erdőrészletekkel is összevetették.
Az első eredmények a 2000-es években még azt mutatták, hogy az Eucalyptus regnans nevű fafaj jobban regenerálódik a tarvágott területeken. A kísérlet azonban ennél jóval hosszabb időtávra szólt, és mire a kutatók 2014-ben újra felkeresték a helyszínt, a ritkított területeken egészen más kép tárult eléjük.
Meglepő megfigyeléseket végeztek az erdőben
Kaitlyn Hammond, a Melbourne-i Egyetem munkatársa és kollégái szerint a vizsgálat meglepő eredményeket hozott. A ritkítás után megmaradt fák hatalmasra nőttek: bár mindössze körülbelül 80 évesek voltak, a legnagyobbak átlagos törzsátmérője mellmagasságban meghaladta az egy métert, néhányuké pedig az 1,5 métert is elérte. A ritkítással több fényhez, vízhez és tápanyaghoz jutottak, és ezt látványos növekedéssel hálálták meg.
A ritkított erdők szénmegkötése szintén érdekesen alakult: 30 év alatt az állomány fái nemcsak visszapótolták a kitermelés során eltávolított faanyagban tárolt szén mennyiségét, hanem további szenet is megkötöttek. A kutatók úgy vélik, az ilyen területek faállománya legalább annyi, egyes esetekben pedig több szenet tárolt, mint a kitermelés nélkül hagyott kontrollterületek.
A ritkításnak természetvédelmi előnyei is lehetnek. A nagyobb, idősebb fák nagyobb eséllyel élik túl az erdőtüzeket, és élőhelyet biztosíthatnak ritka fajoknak. A kutatók kameracsapdákkal például csak az erősen ritkított területeken találták meg a veszélyeztetett Leadbeater-erszényesmókust, az érintetlenül hagyott erdőrészletekben nem.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a tarvágást mindenhol a ritkításnak kellene felváltania. A kutatók szerint az erdőgazdálkodásban minden módszernek megvan a maga helye, és az adott terület adottságaitól függ, melyik beavatkozás lehet megfelelő.
A több évtizeddel ezelőtt indított kísérlet legfontosabb tanulsága, hogy a fakitermelés és a természetvédelem nem feltétlenül zárja ki egymást. A megfelelően megválasztott erdőgazdálkodási módszerekkel egyszerre lehet fát termelni, megőrizni a szénkészleteket és élőhelyet biztosítani a veszélyeztetett fajoknak. A kutatók szerint érdemes lenne más, azóta elfeledett hosszú távú erdészeti kísérleteket is újra felkeresni.