2026. október 23. - 1956. október 22-én a SOTEX kultúrházban összeült az első diákparlament.
Szinte mindenki ott volt, forrt a levegő. Sorra következtek a bátor, nyílt, okos felszólalások. Egymás szavába vágva sorolták a kommunista diktatúra elmúlt tíz esztendejének minden bűnét, aljasságát; az elsorvasztott évszázados diákhagyományokat, a kirekesztést és megbélyegzést, cenzúrát, a kommunista félórákat, a vonalas oktatók futtatását. Kimondták, kilépnek a DISZ-ből, megalakítják saját független diákszervezetüket, a MEFESZ-t. Pontokba foglalták a nemzet, az egyetemisták és kifejezetten a soproni diákok követeléseit: többpártrendszerű demokráciát, szabad választásokat, gyülekezési és sajtószabadságot, Nagy Imre vezette új kormányt és nem utolsó sorban a szovjet csapatok kivonulását.
Másnap, 23-án néma felvonulást rendeztek a Várkerületen. Méltóság, erő és elszántság sugárzott a nyolcas sorokban kart karba öltve menetelő fiatalokból. Megkoszorúzták az akkor még a Tűztorony tövében álló ’48-as emlékművet (ami ma már a Fegyvertár utcában áll), majd a Petőfi szobornál elszavalták a nemzeti dalt.
Október 24-én még tanítás volt, de figyelni már senki nem tudott, izgatott kíváncsisággal tapadtak a rádiókészülékekre és ujjukra égett cigarettáikat szívva vitatták meg a történteket. Szó sem lehetet már az élet megszokott rendjéről, megindult az események sodró, lélekemelő, felszabadító, megállíthatatlan folyamata. A közintézmények, üzemek, gyárak homlokzatáról leverték a rossz emlékű, keserű jelképet, a vörös csillagot.
26-án, a mosonmagyaróvári vérengzés hírére hivatalnokok, munkások, tanárok és diákok együttes erővel, sőt rendőri segédlettel ledöntötték a szovjet megszállás gyűlölt szimbólumát, a Kisvárkerületen álló szovjet emlékművet (a helyén ma a Hűségkút áll) és Kellner Sándor Deák téri szobrát, aki az 1919-es 133 napos vörösterror alatt Sopron városának véreskezű kormányzótanácsi biztosa volt. A gonosztevő szobrát sajnos a szabadságharc leverése után ismét felállították.
A soproniak, a rendőrség és határőrség, az egyetem professzorai és oktatói szíve mind együtt dobbant az ifjúsággal, hittek, bíztak bennük és segítették harcukat és hétköznapi munkájukat.
A helyzet egyre komolyabbá vált. A városi tanácsban ülő „régi gárda” képtelen volt ellátni az új feladatokat, így az egyetemistáktól kért és kapott segítséget. A soproni MEFESZ a közigazgatás biztosítására és a naponta felmerülő problémák megoldására bizottságokat szervezett. Később a sztrájkba lépő munkástanácsok feladatait is átvették, őröltek lisztet, sütöttek kenyeret, biztosították a város élelmiszer ellátását. Őrségben álltak nemzeti színű karszalaggal, fegyverrel a kézben a város középületei és üzemei előtt, védve a nép vagyonát. Járőrosztagokat szerveztek, egy rendőr, egy határőr és egy hallgató pásztázta az utcákat, biztosítva a város nyugalmát. Röpcédulákon és hangszórókon tudósították a lakosságot a soproni és az országos történésekről. Teherautókkal járták a környéket és gyűjtötték a falvak élelmiszer adományait a városnak. A főiskola tornaterme volt a raktár és elosztóhely, ahol a hallgatók osztályozták a segélyeket és az élelmiszert, majd teherautókon hordták ki a rászorulóknak.
A MEFESZ bizottsága az egyetem igazgatója, Roller Kálmán szobájában ülésezett éjjel-nappal, sokszor a szőnyegen, vagy a fotelben aludtak. Az egyetem professzorai készségesen segítették tanácsaikkal és cigarettával, szendvicsekkel kínálták a hallgató-parancsnokot, a 21 éves Bujdosó Alpárt és harcostársait. Lefegyverezték és az egyetem egyik előadójában fogva tartották a városi pártbizottság tagjait és az ávósokat. Őrizték őket, de nem engedtek a tömeg lincs hangulatának. Szolgáltak a határon is, fogadták a nemzetközi segélyszállítmányokat, elosztották és rendszerezték azokat, majd a felesleget Budapestre kísérték. Futárszolgálatot szervezve kapcsolatot tartottak a fővárossal és a vidéki egyetemekkel. Több nyugati újságíró, rádió és tévéstáb is megfordult Sopronban, őket okosan, bölcsen, érett harcosként fogadták és kalauzolták a hallgatók, jó hírét keltve a magyar szabadságharcnak.
November 4-én minden álom szertefoszlott, megindult a szovjet támadás Budapest és a vidéki nagyvárosok ellen. A hallgatók kezdetleges fegyvereikkel Kópházánál várták a szovjet harckocsikat. Tudták, hogy minden elveszett, tudták, hogy vége, de nem akarták megadni magukat harc nélkül. Több civil teherautóval kivonultak Sopron és Kópháza közé, ahol egy összekötő jelentette, hogy az orosz páncélosok és gépkocsik már nincsenek messze, gyorsan közelednek Sopron felé. Összetűzésre a harci cselekmények lefolytatására teljesen alkalmatlan sík terep, a nagy túlerő és egyéb nehézségek (árulás?) miatt az 1919-es kópházi majdnem-összecsapáshoz hasonlóan most sem került sor.
1956 novemberében a soproni egyetemi hallgatók közül mintegy 550 fő és 50 tanár az emigrációt választotta. Sokan közülük Kanadában fejezték be az egyetemet, találtak új otthont és egzisztenciát, de ez már egy másik történet.
Források: Soproni Szemle 60. évf. 3. sz. (2006.), dr. Bujdosó Alpár visszaemlékezései