2026. október 26. - Az erdők szénmegkötő képességéről rendszerint úgy beszélünk, mintha az állandó adottság lenne: a fa növekszik, közben szén-dioxidot vesz fel a légkörből és szenet épít a biomasszájába.
A folyamatnak azonban van egy könnyen háttérbe szoruló feltétele, mégpedig a megfelelő vízellátás.
Ha a talaj kiszárad, miközben a forró levegő egyre erősebben fokozza a párologtatást, a fa először védekezni kezd, később pedig már a vízszállító rendszerének működése is veszélybe kerülhet. Az egyre gyakoribb hő- és aszálystressz ezért nemcsak erdészeti probléma: közvetlenül befolyásolja, mennyi szén-dioxidot képesek kivonni az erdők a légkörből.
A szén-dioxid felvételéért vízzel fizet a fa
A folyamat kulcsa a levél. A fotoszintézishez szükséges szén-dioxid a levél felületén található apró gázcserenyílásokon, a sztómákon keresztül jut be. Csakhogy amikor ezek nyitva vannak, nemcsak szén-dioxid áramlik be, hanem vízgőz is távozik.
Ez a párologtatás nem mellékes veszteség, hanem a növény vízforgalmának alapvető része. A levelekből elpárolgó víz olyan vízpotenciál-különbséget hoz létre, amely elősegíti a víz áramlását a gyökerektől a koronáig. Egy nagy fa tehát jelentős mennyiségű vizet mozgat meg azért, hogy működjön a gázcsere és fennmaradjon a fotoszintézis.
Amíg van elegendő felvehető víz a talajban, ez a rendszer működőképes. Hosszan tartó csapadékhiány és magas hőmérséklet mellett azonban egyszerre romlik a vízutánpótlás és nő a légkör párologtató igénye. A fának ilyenkor választania kell: továbbra is nyitva tartja a sztómákat, vagy csökkenti a vízveszteséget.
A sztómák bezárása életmentő, de ára van
Az egyik első védekezési reakció a sztómák zárása. Ezzel mérséklődik a transzspiráció, és a fa tovább tud gazdálkodni a rendelkezésére álló vízzel. Ugyanakkor kevesebb szén-dioxid jut a levélbe, ezért visszaesik a fotoszintézis is.
Erdőállomány szintjén ennek már mérhető következménye van. A 2022-es európai hőség és aszály idején a súlyosan érintett területeken 56–62 teragramm szénnel csökkent a nyári nettó bioszférai szénfelvétel. Franciaországi mérőhelyeken olyan erdőket is megfigyeltek, amelyek a nyár egy részében nettó szénforrássá váltak.
Hasonló folyamatokat már a 2018-as európai aszály idején is mértek. Az ICOS mérőhálózat vizsgálatai szerint az érintett ökoszisztémák szénnyelő teljesítménye jelentősen visszaesett. Ez azért lényeges, mert miközben a fotoszintézis erősen csökkenhet, az ökoszisztéma szén-dioxid-leadása nem feltétlenül áll le vele azonos mértékben.
A tartós aszály már a vízszállítást veszélyezteti
Ha a szárazság fokozódik, a probléma már nem csupán a gázcseréről szól. A talajból egyre nehezebb vizet felvenni, miközben a koronában továbbra is jelentős a párologtatási kényszer. A farész vízszállító elemeiben egyre nagyobb feszültség alakul ki.
Ilyen körülmények között kavitáció következhet be, és gázbuborékok, embóliák jelenhetnek meg a xilémben. Ezek rontják a vízszállító rendszer vezetőképességét. Súlyos vízhiánynál a hidraulikai működészavar olyan mértékűvé válhat, hogy egyes hajtások, koronarészek vagy végül maga a fa is elpusztul.
A kockázat fajonként és termőhelyenként eltér. Nem azonos a fafajok sztómaszabályozása, gyökérzete, hidraulikai biztonsági tartaléka és az embóliával szembeni ellenálló képessége sem. Magyarországi vizsgálatok például a kocsánytalan tölgy és a csertölgy aszályreakciójában is kimutattak különbségeket egy csapadékgradiens mentén. Erdőgazdálkodási szempontból ezért önmagában az éves csapadékösszeg kevés információ: annak eloszlása, a talaj víztartó képessége, az állomány szerkezete és a fafajok vízigénye együtt határozza meg a kockázatot.
Nem minden száraz évből lesz szénforrás
Fontos különbséget tenni a szénmegkötés csökkenése és a tényleges nettó szénleadás között. Egy aszályos erdő attól, hogy kevesebb szén-dioxidot vesz fel, még nem feltétlenül válik szénforrássá. Ehhez az szükséges, hogy az ökoszisztéma teljes szénleadása meghaladja a fotoszintézissel megkötött mennyiséget.
A tartós vagy ismétlődő aszály azonban növeli ennek esélyét. Délnyugat-Németországban egy erdeifenyvesben a 2018 óta ismétlődő hő- és aszályos időszakokat követően a fenyők több mint 60 százaléka elpusztult, az ökoszisztéma pedig éves mérlegben szénnyelőből szénforrássá változott. A 2026-os forró, száraz nyáron ugyanazon a mérőhelyen ismét nettó nyári szénleadást mértek.
Európában már gyengül az erdők szénnyelő szerepe
A probléma túlmutat az egyes aszályos éveken. Az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának adatai szerint az uniós erdők átlagos szénnyelő teljesítménye 2020–2022 között mintegy 27 százalékkal maradt el a 2010–2014-es átlagtól. Ennek nem kizárólag a szárazság az oka: szerepet játszik a fakitermelés alakulása, az erdők korstruktúrája, valamint a tüzek, rovargradációk, viharkárok és a növekvő mortalitás is.
A vízellátás azonban alapvető korlátozó tényező marad. A légköri szén-dioxid-koncentráció növekedése bizonyos körülmények között fokozhatja a növények fotoszintézisét és javíthatja vízhasznosításukat, ez azonban nem teszi semmissé a talajnedvesség hiányát és a szélsőséges hőterhelést.
Az erdők jövőbeni szénmegkötését ezért nem lehet pusztán az erdőterület nagyságából vagy a légköri szén-dioxid mennyiségéből levezetni. Egyre fontosabbá válik, hogy az adott termőhely vízellátottságához milyen fafaj, származás, állományszerkezet és gazdálkodási mód illeszkedik. Az aszály ugyanis először a növekedésben és a szénfelvételben jelenik meg, tartós terhelésnél azonban már az állomány fennmaradása kerülhet veszélybe.