Vasárnap délelőtti gondolatok a jövőről...
Mielőtt olvasóink a szívükhöz kapnának, azt tanácsolom, hogy gondoljunk bele abba, amiről most fogok írni és talán be fogják látni, hogy bizony eljött az ideje, amikor indokolt lenne a hatóság közbelépése.
Miről is van szó tulajdonképpen.
Kiváló vadászati törvényünknek és néhány illetékesnek köszönhetően szinte az ország egészére a totális káosz jellemző. Nagyon kevés az olyan terület, ahol az eddig eltelt időszak jó munkájának, vagy éppen ennek ellenkezőjének köszönhetően a vadászterületek kijelölése olyan stádiumban lenne, hogy el lehetne kezdeni a tervezést az elkövetkezendő 10 éves ciklusra. Vannak területek, ahol a földtulajdonosok és a területen vadászók közt kiváló a kapcsolat, aminek köszönhetően a vadászatra jogosult szakemberei bízhattak az eddig elvégzett munka eredményeiben és bízhattak abban, hogy az időben lebonyolított tulajdonosi gyűlésen elhatározott terveknek megfelelően a továbbiakban is folytathatják az eddigi munkát. Csak aztán beütött a magyar virtus, és az állami tulajdonnal kapcsolatos herce-hurcának köszönhetően, ügyes jogi csűrés-csavarással fel lehet borítani mindent, lehet előről kezdeni. A legelszomorítóbb ebben az, hogy ehhez a vadászati közéletben ismert emberek is adják a nevüket, verve a mellüket, hogy a törvényességet védik, pedig nem tesznek mást mint a kiskaput keresve, az őket jól megfizető személyek szekerét tolják. Hiába a pénz ezen a szinten is nagy úr.
De nem csak ilyen problémák vannak, hanem bizony sok helyen a földtulajdonosok is szeretnék a saját kezükbe venni a tulajdonukhoz fűződő jogok gyakorlását, azonban ennek elébe egyesek számtalan akadályt gördítenek. Az ilyen történetekből attól tartok lesz téma bőven, és ahogy közelednek a határidők, úgy fog ugrásszerűen ezek száma növekedni. Kiválóan sikerült azoknak a haditerve, akik ezt a rejtett aknát a vadászati törvénybe beépítették, hiszen ennél sikeresebben nem tudták volna a vadászok mintegy ötvenezres táborát megosztani. Remény sincs az összefogásra, a közös érdekek érvényesítésére. Tehát a vadászok kipipálva, ráadásul még Õk maguk is tesznek róla, hogy a közvéleményben erősen negatív kép tudjon kialakulni erről a társaságról, hiszen baleset balesetet követ, megint lehet keménykedni, érzelmekre hatva rendszabályozni.
Ilyen környezetben jelentős azok száma, akik az eddig eltelt időben bizony vígan élhettek szenvedélyüknek, alacsony díjért, kiváltságnak megélve ezt a lehetőséget. Aztán elérkezett 2006 és bizony megcsapta őket annak a szele, hogy elvesztik a területet, a hozzá tartozó vadászati lehetőséggel együtt. Na és természetesen az ősi jussukat a kompetenciát, aminek a megszerzését már eddig is mindenféle állategészségügyi hókusz-pókusszal megnehezítették. Erre még megvolt az egyszerű megoldás, (mindenkire rábízom, hogy kitalálja mi?) arra azonban nehezebb lesz megoldást találni, ha elveszíti a területét. Bár sok helyen úgy tűnik egy időre mégis megtalálták a kiutat ebből a helyzetből, mert legalább a készleteiket feltöltik. Az ország szinte minden részéből érkeznek jelzések, hogy azokon a területeken, ahol az eddigi gazdálkodónak nem sikerül megtartani a területet, elkezdődött a készletek feltöltése. Hasonlóan az 1996-os évhez, ahol bizonytalan a jelenlegi vadgazdálkodó jövője, igyekeznek kihasználni a ma még biztos lehetőséget és válogatás nélkül, kilövési tervre és engedélyre tekintet nélkül, az eléjük kerülő vadat elejtik.
Kérdés csak az, hogy lesz-e eszköz az arra illetékesek kezében, és főként akarat, hogy mindennek elejét vegyék. Vajon azoknak, akiknek éppen a szigorúbb ellenőrzés lenne a feladatuk, lesz-e idejük az íróasztal mellől, - ahova az Õket elárasztó közgyűlések jegyzőkönyvei és határozatai szegezték – elmozdulni? Visszaüt az a meggondolatlan létszámleépítés, ami a „munkát elvégzőket” érte, pont a nagyobb létszámot igénylő időszakban. De a probléma ennek ellenére is fennáll, az állami tulajdonú vadállomány sajnos semmilyen védelmet nem élvez, a tulajdonos pedig nem az állomány védelméről gondoskodik, hanem azzal van elfoglalva, hogy a saját csinovnyikokat helyzetbe hozza, hosszú távra előre megoldja a vadászati lehetőségeiket.
Arról pedig ne is álmodjunk, hogy önmérsékletre tudjuk kényszeríteni ezeket az embereket. Évek óta bizonyították, hogy a lábuk nem éri el a földet, rájuk a törvények nem, vagy más tartalommal vonatkoznak, a nyilvánvaló szabálytalanságokat velük kapcsolatban elsikálják. Bezzeg, ha egy egyszerű vadász, aki nem tartozik ehhez a különleges kaszthoz, letép egy szál virágot, vagy csak túl töményet szellent, természetkárosítás címén úgy el lehet meszelni, hogy egy életre elveszítheti a vadászati lehetőségét. Aki meg benne van a brancsban, annak még egy dám bika elejtése sem gond. Az sem baj, ha a kilövési tervben nem szerepel, csak az a lényeg, hogy jó a fegyvere, kiváló éjjellátóval szerelve, sőt még az is megoldott, hogy ne szóljon nagyot a puska, nehogy a többi vad megriadjon. A következményektől pedig félnie nem kell, hiszen olyan magas pozícióban van, hogy odáig nem hallatszik a kutyaugatás. Vagy ha nincs elég magasan, az is megteszi, ha temérdek pénze van, akkor még azt is elnézik neki, hogy a bevont fegyvertartási engedély ellenére vadásszon, elejtsen vadat, sőt arcátlansága olyan mértéket ölt, hogy a beírókónyvbe rögzíti is ezt. Kellő mennyiségű pénz kell csak, hogy jótékony ködbe burkolja mindezt. Más indokot ugyanis nehéz találni, miért nem történik ilyen és hasonló esetekben semmilyen intézkedés az illetékesek részéről?
Ennyi lenne mára, amikor a szerencsésebbek fácánvadászaton vesznek részt, nekünk marad az elmélkedés a vasárnapi ebéd előtt, és a bizakodás, hogy ebben az országban talán még létezik a törvényesség, és nem csalódunk azokban az emberekben, akikben eddig megbíztunk.
Punk János