Bár az űrből csak az éjszakai Magyarországot láthatta, az űrturistát egynapos szülőföldi látogatásán a magyar vakuk fénye kísérte végig a budapesti helyszíneken. Utoljára a "szakmabélieknél" a Puskás Tivadar Távközlési Technikumban tett látogatást.
Nagy napra ébredtek a Puskás Tivadar Távközlési Technikum növendékei, de főként tanáraik, és a csillagászok, fizikusok, no meg a rádióamatőrök. A kihalt Budapestnél is kihaltabb Gyáli út még csöndes, mindenki izgatottan várja a híres embert. Egy utolsó simítás a programfüzeten, az abrosz szélét gondosan lehajtja egy kecses női kéz, mindenki leül az auditóriumban berendezett hosszú fogadóasztallal szemben, beizzik a projektor.
A fotósok az egész napos Simonyi-követés utolsó felvonására készülnek az udvaron, érkezik is az űrturista, fekete autó fordul be a sportpálya melletti udvarkapun. Az igazgató, aki egyben a konferanszié is, még úgy érzi, ura az eseményeknek. Ám mikor Simonyi és a többiek belépnek a teremben, elszabadul a pokol, villognak a vakuk, forognak a kamerák, sercegnek a tollak a noteszeken, élő láncot alkotnak a sajtó képviselői a vendég asztala és a közönség között.
Az igazgató úr láthatóan nincs hozzászokva a sajtótájékoztatók hangulatához. Eleinte nyugtatgatja magát, hogy minden rendben lesz, elkattintják a gépeket, aztán majd csendben távoznak a médiások. De persze a fotózkodásnak csak nem akar végeszakadni, így az igazgató már nem is annyira viccelődve jegyzi meg, hogy megvannak az eszközei arra, hogy eltávolítsa a teremből a rá ügyet sem vető fotósokat és tévéseket.
Aztán elül a vihar, és kezdődik a show
A hosszú asztalsor mögött a fizikusok, csillagászok és rádióamatőrök csoportja foglal helyet, középen Simonyi úr, balján Farkas Bertalan, és végtelen hosszú köszönetnyilvánítások következnek. A természettudósokról mindjárt kiderül egy nagyon fontos fogyatékosság: csak és kizárólag könyvet képesek ajándékozni a hősnek, aki azért tért vissza a Földre, hogy immár az ő barátjuk, kollégájuk, honfitársuk, "ismerősük" is lehessen.
A könyv- és folyóiratosztogatás csak a tiszteletbeli címek bejelentései szakítják meg. Kovács Kálmán, a gyanús nevű Magyar Űrkutatási Tanács elnökeként van jelen, és a minisztersége alatt megszokott hanyag eleganciával emeli fel a mikrofont, hogy magabiztosan beszéljen a semmiről néhány percet., majd átadja a "Magyar a világűrben" díjat, és belenézzen a kamerába.
Simonyi, bár láthatóan jól tűri, hogy hirtelen ő lett a legfontosabb magyar csillagász, fizikus, rádióamatőr és űrhajós egy személyben, azért néha-néha már elmélázik. Talán azokon az éveken mereng, mikor elhagyta szülőföldjét, mert akkor ez tűnt jobb választásnak. Majd hosszú érdekes évek következtek a Microsoftnál, s gyűlt a pénz, amiből lett ugye ez az űrutazás is. Az űrutazás, na meg persze az ennek nyomán minden képzeletet felülmúló népszerűség idehaza, a távoli szülőföldön.
Mert Charles Simonyi, amióta fent járt a csillagok között, minekünk Simonyi Károly megint. A mi emberünk, akikre büszkék vagyunk, mert egy közülünk: vállal minket. Nem csak azért, mert a magyar tehetség - miként a vendégszeretet - messze földön híres, hanem azért is, mert mindennél nagyobb szükségünk van rá. No meg a magyar űrturizmus felvirágzására. Távozik a meseautó, benne a híres emberrel. "Megy haza" - mondja egy rajongója. eszgé