2007. május 2.
Bakot lőtt Kelemen Atilla
Drága mulatság ám a vadászat, eme ritka úri szenvedélyt űző vadásztársaságok tagjai számára. Költséges a lőfegyver karbantartása, hát még a vadászfelszerelés évenkénti beszerzése, nem is beszélve az erdőtulajdonosok birtokára történő kiszállásokról melyet, a régmúlt időket idéző, nemesi sportnak hódoló személyiségek űznek passzióként.
Legalábbis ezt bizonyítja Kelemen Atilla maros megyei képviselő és társai törvénymódosító javaslata, mely a tavaly novemberben elfogadott vadásztörvény, vadásztársaságok számára kiszabott díját igyekszik a korábbi összeg ötödére csökkenteni.
Nem csoda ezért, hogy a fránya – polgáribb örömöknek hódoló – civil szféra felemeli a fejét a társadalom kiváltságosainak ilyen jellegű törvénymódosító javaslatára, ami a jelenlegi kiváltságok mellett újabb előnyöket biztosít a vadásztársaságok tagjai számára.
A tavaly novemberben elfogadott vadásztörvény értelmében a vadászati díj mintegy 81 százalékát a vadászterület tulajdonosai kapják meg, a fennmaradó 16 százalék folyik az államkasszába, valamint 3 százalék a környezetvédelmi alapba. A képviselő törvénymódosító javaslata ellenére az RMDSZ frakciói, a Krónika napilap értesülései szerint nem állapodtak meg abban, hogy a mai soron következő vadászati törvény megszavazásakor az erdőtulajdonosok vagy a vadásztársaságok érdekeit képviseljék. A korábban érvényben lévő vadászati törvény ugyanis könnyített az erdőiket – visszaszolgáltatási törvény keretében – visszakapó régi-új tulajdonosok adóterhein, amelyet a magánkézbe váratlanul jutó földterületek és erdők fenntartása jelentett számukra. A vadásztársaságoktól származó korábbi bevétel a közbirtokossági erdőtulajdonosoknak abban is segített, hogy az RMDSZ által meghirdetett közösségi programot is teljesíthessék, nevezetesen, hogy – figyelembe véve a kommunizmusban elkobzott erdőbirtokok értékét – ne adjanak túl a visszakapott erdőtulajdonon ahhoz, hogy „az unokák is élvezhessék” a visszaküzdött ingatlan javakat.
Az új vadászati törvény újra megvilágítja, hogy a társadalomban és gazdaságban működő korporatív szervezetek – mint például ügyvédi kamarák, különböző szakmai tömörülések vagy éppen halász- és vadásztársaságok – nem véletlenül tömörültek érdekszövetségekbe, illetve nem véletlenül próbálnak minél több financiális és társadalmi javakban megjelenő, a szövetségen kívül álló tagoknak nem járó jogot kivívni maguk számára. Mondhatnánk természetes jelenség ez, hiszen a korporatív szövetségek egy jogállamban törvényesen működő szervezetek. Ismerve azonban a kisebb és nagyobb korporációk működési elveit, problémát akkor jelenthet a tagokra korlátozott erőforrások körülbástyázása, ha a politikai és magánszféra érdekszálai, mint jelen esetben, összefutnak. Ha már egyébként is előnyöket élvezhetnek az ilyen jellegű szövetségek tagjai, ne fokozzák a megnyert előnyöket még tovább, főként ne politikai eszközökkel.
Kiss Botond István