Fagyott, hófoltos a táj. A dzsip gizgazzal benőtt jókora földtáblán át vezető kavicsos úton robog velünk. Kovács Gábor, az eszenyi Tisza Vadásztársaság elnöke reménykedik: – Mindjárt ott leszünk a vadászháznál. Jó kis hely. S ha szerencsénk van, akkor fácánokat is láthatunk.
A fácán mostanában szaporodott el az eszenyi határban. A vadásztársaság tagjai nagy becsben tartják a madarakat. A gazos terület is őket szolgálja. Fácán, nyúl, fogoly remekül érzi magát a védett helyen. A bozótos, mely valójában egy kukoricás, hirtelen véget ér. Pontosabban kiszélesedik az út. Egy sorompószerű kapu zárja el előttünk az utat. A vadász kiszáll, leemeli a lakatot és máris ott vagyunk a ház előtt.
– Hát ez a mi kis birodalmunk – mutat körbe Kovács Gábor. – Itt szoktunk találkozni a többiekkel. Kíméljük a vadállományt, nem lövünk mindenre, ami mozog.
A vadászháznak nevezett épület valaha vendéglátói funkciókat tölthetett be. Amolyan konténerszerű, sorozatgyártott fém építmény, amilyennel a kilencvenes években tele voltak a települések utcái. Leülünk a filagória előtti padra, hogy meglessük a fácánokat. Az elnök néhány cső kukoricát akaszt le az egyik keresztfáról, hogy a földre morzsolja. Ez volna a fácánoknak szánt csali.
– Van itt egy kis zöldséges, ahol megterem minden olyan, ami a bográcsba való. Nyáron gyakran összejövünk itt, és gulyást, halászlét főzünk, pihenünk és jól érezzük magunkat – folytatja vendéglátóm. – A múlt tavasszal bevetettünk egy táblát kukoricával, hogy legyen mire járnia a vadnak. Ilyenkor már etetni kell őket.
Nem lopták el? A rácsodálkozásra nevetés a válasz. Itt nem szokás elvinni a másét. Az eszenyiek legalábbis biztosan nem vetemednek ilyesmire. A helyi romákkal sincs probléma. A hatvan főt számláló vadásztársaság tagjai is vigyáznak a rendre. Az olyan ritka vendégekre, mint az őzek és a vaddisznók, nem emelnek fegyvert. A helyi vadászoktól a fürjek és a foglyok is biztonságban vannak a mintegy 3500 hektáros területen.
– Az orvvadászok azonban meg-megjelennek – veti közbe az éppen érkező puskás fiatalember, Kiss István. Lédi, a gyönyörű fényes szőrű vizsla pedig szakszerűen szimatolja körül az újságírót. – Drága terepjárókon érkeznek. Talán városiak. Nem tudjuk, kicsodák. Ők aztán lőnek mindenre, ami fut, repül vagy csak mocorog. Mit tehetünk ellenük? Fel lehet jelenteni őket, de rendszerint nem sok eredménye van...
A vadászházban minden szükséges kellék rendelkezésre áll a pihenéshez. Edények, evőeszközök, használati tárgyak, asztal és egy fekhely. Aludni azonban nem szeretnék itt, jegyzem meg. A helyiségbe ugyanis láthatóan bevették magukat az egerek. A vadászok azonban jól megférnek az "apróvaddal". Elvégre azok is csak Isten teremtményei.
Kiülünk a filagória alá és várjuk a fácánokat. Állítólag kezesek, nem félnek az embertől. Ám talán nem éhesek, vagy csak a fényképezőgéptől ijedtek meg, mert nem hajlandóak előjönni a kukoricásból. Így aztán egyetlen tarkatollast sem sikerült zsákmányul ejteni az objektívvel. Kárpótlásul Lédi és gazdija pózolnak a lencse előtt. Balogh Csaba