2004. december 29.
Ha nem pusztították volna el a korallzátonyokat és a mangrove-erdőket, a szökőár nem ölt volna meg ennyi embert.
A vasárnapi ázsiai szökőárak nem jártak volna annyi áldozattal, ha az ember az utóbbi időben maga is nem könnyítette volna meg azt, hogy a hullámok akadálytalanul a szárazföldre csapjanak.
Jeff McNeely, a Világunió a Természetért nevű szervezet tudományos igazgatója az AFP-nek nyilatkozva elmondta, hogy a szökőár, a cunami jelensége jól ismert a térség lakói számára. Ötven évvel ezelőtt a helybeliek még sohasem építkeztek közvetlenül a tengerparton, hanem több kilométerrel beljebb húzták fel házaikat.
Az elmúlt évtizedekben azonban számos korallzátony eltűnt, a parti mangrove-erdőket elpusztították, hogy rák- és garnélatenyészeteket létesítsenek. Ha megmaradtak volna a korallok és a mangrove-erdők, fékezték volna a partra érkező hullámok erejét — ám a turisztika és a városfejlesztés érdekében feláldozták őket, a szállodákat közvetlenül a tengerpartokon építették fel.
Indiában és Srí Lankában a természetvédelmi szervezetek évek óta figyelmeztetnek arra, hogy ezek a partok sebezhetők, és azt kérik, hogy állítsák le a mangrove-erdők irtását. Hiába, ugyanis fontos gazdasági érdekek forognak kockán. Az európaiak olcsón vásárolják az ázsiai kereskedőktől a tenger gyümölcseit, és azt, hogy ez milyen terhet ró a környezetre, nem veszik figyelembe.
McNeely szerint a szökőárak önmagukban nem károsítják a térség növény- és állatvilágát. A parti körzetek nem különösebben változatos növényzetűek, az itt tenyésző növények és állatok hozzászoktak a tájfunokhoz és a viharokhoz.
Szerencsére a bangladesi mangrove-erdőket kevésbé érintette a szökőár. Ez különösen a bennük nagy számban élő tigrisek — a térségben itt a legnagyobb a számuk — szempontjából jelentős: ha ezt a területet is elönti a sós tengervíz, a tigrisek megszenvedték volna az ivóvíz hiányát.