Igényes vadászati tudósítások a Jókai utcából (Magyar Nemzet)

„Minthogy könyvem a két világháború közti emlékeimet ismerteti, a mellékelt kép szereplői közül csak rólam lesz szó. Feleségemről - ki már az előző kötetet is megíratta velem - csak ez a rövid néhány sor emlékszik meg, hiszen nem is volt részese az elmondandó élményeknek. Leírásukban viszont annál tevékenyebb részt vett. Segítő tanácsa, lankadatlan lelki támogatása csaknem társszerzővé minősíti. Övé legyen hát ez a könyv is, valamint együtt zsákmányolt első szarvasbikánk emléke, utóbbi vadászéveim legszebb »ünnepnapja«!" - így kezdi feleségének ajánlva Ünnepnapok című könyvét gróf Széchenyi Zsigmond vadász és író. A fent nevezett hölgy Hertelendy Margit, Mangi néni. Vele beszélgettünk vadászatról, írásról, barátokról, a régmúlt időkről
- Milyen volt az író Széchenyi Zsigmond?
– Mint mindenben, az írásban is precíz és alapos. Ez az alaposság végigkísérte mind a 12 könyvét. Mindent többször átgondolt, egy-egy témát több oldalról is körüljárt, és ennek eredményeként sokszor kezdhettük elölről az adott fejezetet vagy bekezdést. Én láttam Fekete Istvánt írni, ő írt egy füzetbe, és miután végzett, átadta gépelni. Nahát ez nálunk nem így volt. Mondtam is a férjemnek, hogy ezt valahogy meg kellene tanulni. Rendszerint éjjel dolgozott, aztán reggel elkezdte lediktálni nekem. Abban az időben a kiadónak három példányban kellet leadni a kéziratot, nem úgy ment, mint manapság. Miután legépeltem, eszébe jutott egy új bekezdés, egy új gondolat, és kezdhettük elölről. Nagyon precíz ember volt. Minden új kiadásba is belejavított, és amikor megjelent a könyv, még akkor is talált javítanivalót benne. Alaposan utánaérdeklődött mindennek, nehogy valamit rosszul vagy tévesen írjon. Sosem felejtem el, amikor a Jókai utcában laktunk a földszinten, ami kormos és sötét volt. Ügy írta: nehéz innen a Jókai utcából a szarvasbőgésről írni. Ennek apropóján sok orvos barátját felhívta, hogy vajon mi az a kifejezés orvosi nyelvhasználatban, amikor egy sebész a rokonát vagy hozzátartozóját operálja. A szarvas volt számára a legnehezebb téma, mert ez állt legközelebb a szívéhez, nem az oroszlán meg az elefánt, hanem a magyar gímszarvas. Mindig, minden betűnek, szónak stimmelni kellett. A precízségére utalnak gondosan vezetett vadásznaplói is. Emellett írt még egy úgynevezett ébredési naplót is, amelyben lejegyezte, hogy mikor és hol ébredt.
Ezeknek a naplóknak nagy segítségét vette vadászkönyvei írásakor.
– Ha már szóba hozta Fekete Istvánt, vele milyen volt a kapcsolatuk? Vagy akár a másik „nagyágyúval", Kittenberger Kálmánnal?
– Nagyon jóban voltak, voltunk. Kittenberger Kálmánt nagyon tisztelte és szerette. Egyszer a véletlen folytán még együtt is utaztak Afrikába. Egy hajóval ment a két Horthy, Kitty (Kittenberger) és Széchenyi. Külön expedícióztak, de egy hajón utaztak. Akkor két hétig tartott az út. Kittenberger és a férjem egy kabinban voltak elszállásolva. Akkoriban még az volt a szokás, hogy minden este megtisztelték a hajót és annak kapitányát, ami abból is állt, hogy a vacsorához szmokingba öltöztek. Viszont Kitty nem tudott szmokingnyakkendőt kötni. A férjem segített neki, de ő meg csak úgy tudott, hogy ha saját magának köti meg. Mit volt mit tenni, az ölébe kellett ültetnie Kittenbergert, ha meg akarta kötni a nyakkendőjét. És ezt minden este eljátszották. Évek múltán is sokat nevettünk ezen. Fekete Istvánt pedig különösen szerette, szerettük. Nagyon sokat segített a nehéz időkben. Meg tudnám magának mutatni a vendégkönyvben, hogy milyen sokszor járt nálunk. Egyszer Fekete Pista - aki abban az időben nagyon le volt kötelezve a rádiónak - azzal a kéréssel jött hozzánk, hogy kapott egy felkérést a rádiótól, miszerint szervezzen meg egy afrikai párbeszédet Széchenyi és Kittenberger között. A műsorban Kittenbergert Fekete István helyettesítette volna (akkor jelent meg a Kittenbergerről szóló könyve). A férjem elhárította a felkérést, mert akkor már nagyon beteg volt, minden idejét lefoglalta a Denaturált Afrika írása. Arra kérte, hogy helyettesítse őt is a műsorban. Ezek után Fekete István azt írta a vendégkönyvünkbe: „Kittyt helyettesíteni még csak-csak, de Széchenyi Zsigmondot? Hát hogy csináljam." Ebből és sok minden másból is kitűnt, hogy milyen jóban voltak. Egyszer a férjem megkérdezte tőle: - Pista, miért nem írsz az emberekről, miért mindig csak állatokról? A válasz az volt: - Zsigmondom - mindig így hívta -, ne felejtsd el, hogy az állat sohasem bánt. Nos, ezekből az apró momentumokból is kitűnik, hogy ők hárman mennyire tisztelték, szerették egymást.
– Ennyi vadász között sohasem gondolt arra, hogy ön is vadásszon?
– Eddigi életemet végigkísérte a vadászat, de puskát soha nem vettem a kezembe. Három fiútestvér között nőttem fel, mindig szerettem lovagolni, sokat jártam velük vadászni is. Abban az időben, amikor mi összeházasodtunk, nem csengett jól a Széchenyi név, akkor nem volt sem puska, sem vadászat. Amikor lehetősége volt vadászni, akkor boldogan mentem vele. Akár Budakeszire szalonkahúzásra, akár szarvasbőgést hallgatni a Bakonyba. Aztán teltek az évek, és egy kicsit könnyebb lett nekünk is. 1964-ban jött az afrikai expedíció, ahová szintén együtt mentünk. De a kevés vadászati lehetőséget valamennyire enyhítette a több ezer kötetes vadászati könyvtárunk, melyet a rá jellemző precizitással gondozott. Ez volt gyűjtőszenvedélyének főműve. A halála után a könyvtárat én kezeltem, nekem is sikerült pár száz darab kötettel gazdagítanom. A könyvtár most a Természettudományi Múzeumban található, és úgy tudom, hogy látogatható. Nagy szívfájdalmam, hogy most már nem lehetek együtt azzal a gyönyörű gyűjteménnyel. Bors