Ügy éreztem, hogy újjászülettem, amikor éppen 60 éve -1948. november 6-án - átkarolhattam rég nem látott szeretteimet -mondja Szeverényi István. Az egykori hadifogoly három év hét hónapot töltött szovjet hadifogolytáborban. De túlélte.
Évről évre egyre kevesebben vannak azok az egykori katonák, akik a második világháború eseményeinek résztvevői, alakítói, szemtanúi voltak. A kecskeméti Szeverényi István azok közé tartozik, aki látta, megélte a II. magyar hadsereg doni összeomlását, de élve került ki a katasztrófából. Másfél hónappal a világháború befejezése előtt fogságba került. Negyvenhárom hónapot dolgozott a Donyeck-medencében, de túlélte a lágerlétet. Ma 85 éves, de úgy emlékszik az eseményekre, mintha csak tegnap történtek volna.
Az egykori katona egy ideig katonazenészként szolgált a magyar hadseregben. Talán a bátyjai példáját követve lépett be a hadseregbe 15 évesen, amikor 1939-ben jelentkezett a Kecskeméten állomásozó Zrínyi Miklós 7. gyalogezredbe zenésznek.
(Testvérei: Szeverényi Kálmán vadászpilóta és Szeverényi János harckocsizó – mindketten hősi halált haltak.)
Részt vett a Délvidék visszafoglalásában, túlélte a doni áttörést, majd írnok tett, és a 13. könnyűhadosztály 7. honvédezredében harcolt.
Csapatával 1943. március 29-én Érsekújváron esett szovjet fogságba. Vácra került, majd a romániai Fokosaniba indult velük a transzport, ahonnan hét napig vitte őket a vonat a Donyeck-medencei Liszinsztrojba.
A láger barakkjaiban 3000 ember élt embertelen körülmények között. Az volt a feladatuk, hagy egy új gyárvárost építsenek fel, melynek épületeiben a Németországban leszerelt Siemens gépeket helyezték volna el a szovjetek. Nyáron még csak kibírható volt a klíma, de télen mínusz 40 fokig süllyedt a hőmérséklet. A csontig hatoló hidegben sokszor előfordult, hogy az oroszok elvették a téli holmit, s tavaszi öltözetben kellett dolgozniuk. A fogva tartók úgy gondolták aki fázik, az gyorsabban mozog, és így többet termel majd.
Túlélni, hazamenni, újra látni a rokonokat, barátokat - ez lebegett a magyarok előtt, ez adott erőt a hadifoglyoknak, hogy túléljék a megpróbáltatásokat A munka kemény volt, de a koszt gyenge. Csalán, káposztalevél, fagyott burgonya, apró tengeri sós hal, napi két cigaretta, 20 deka toklászos szalonnás kenyér, két kávéskanál fekete cukor. Ennyi betevő jutott a rabszolgamunkáért. Ez is csak akkor, ha teljesítették a napi normát. De a poklok pokla nem ez volt. Hat kilométerre táboruktól egy olyan láger volt, ahol a németekkel együttműködő szovjet állampolgárok senyvedtek. Ők voltak az élve halálraítéltek. Az emberi életnek nem volt értéke, tizenéves lányok egy szelet kenyérért árulták testüket, hogy az éhhaláltól megmentsék magukat.
A túlélés napi fortélyalt gyorsan meg kellett tanulniuk. Az építkezésekről lopták a fát, s a
munkálatok irányítóinak adták el, akik maguk is fűtetlen lakásokban éltek.
Ezért cserébe céklát, préselt napraforgómagot kapott az elöljárótól. Mivel Szeverényi István nem dohányzott, a napi mahorkaadagot cukorra, kenyérre cserélte a táborban. Levelet évente kétszer küldhettek haza, a szöveget a kinti tolmácsok diktálták.
– Akinek megmaradt a lelkiereje, s bízott a hazatérésben, az megmaradt - mondta Szeverényi István. Kultúrkört szerveztek, hogy a magyarságukat megőrizzék. Énekeltek, verseket írtak, részben ennek volt köszönhető, hogy a bajtársak 90 százaléka túlélte a lágert, akik 1948-ban tértek haza. Ekkor tudta meg, hogy két bátyja hősi halált halt.
Emlékük azonban nem merült feledésbe. István bácsi, három fia, nyolc unokája és három dédunokája emlékezik rájuk. Amikor összejön a teljes család, az idős ember felelevenít egy-két történetet egy régen letűnt korból. Egy olyan korból, ahol a hazaszeretet, az összetartás, a bajtársiasság segített túlélni egy szörnyű világ megpróbáltatásait. Barta Zsolt
A háború után Szeverényi István erdész lett. Nyárjason erdészetvezetői beosztást töltött be évtizedeken át. 1984-ben Bedő Albert díjat kapott munkája elismeréseként.