Lázadó, öntörvényű típus. Mindössze három évig ült a dob mögött, mégis számtalan élménnyel – és életre szóló barátságokkal – ajándékozta meg a sors. Homonnay Zsombor, a Liversing egykori meghatározó alakja beszél a hatvanas évekről, a zenekarban töltött időkről és napjainkról.
Neve alapján valószínűsíthető nemesi származása. Abban a korban szocializálódott, amelyben mindennapos gyakorlat volt az ilyen pedigrével rendelkezők kirekesztése
– Tudomásom szerint a Homonnay családnevet az 1300-as évektől jegyzik. Apai nagybátyám Budapest főpolgármestere volt a negyvenes években, akit azzal vádoltak, hogy beengedte a németeket. Pedig nem kellett azokat beengedni, jöttek maguktól, kopogtatás nélkül. Apám zoológus-biológus, egyetemi tanárként dolgozott egészen 1948-ig, a fordulat évéig. Aztán Rákosiék bélistázták. Emlékszem, az egykori első titkár piros nyakkendős, kövér, kopasz képe minden osztályteremben ott lógott a falon. Kérdésemre a tanárnő elmagyarázta, hogy ő a jó Rákosi pajtás, én meg tiltakoztam, hogy nekem ugyan nem pajtásom, hiszen nem is ismerem! Na, nem is vettek fel sem a kisdobosok, sem az úttörők közé. Értelmiségi családban nevelkedtem, homlokegyenest más nevelést kaptam, mint az iskolában. A zenei tanulmányok és a nyelvtanulás nálunk kötelező volt. Más kérdés, hogy a magam módszereivel ez ellen is tiltakoztam, de nem sok sikerrel. A gimnáziumban szavalókórust hoztunk létre, Villon- és Weöres Sándor-verseket adtunk elő. Mindössze azt hagytuk figyelmen kívül, hogy ezek a költők akkoriban éppen indexen voltak. Jó kis botrány kerekedett belőle, betiltották a műsort. Nem jártunk sokkal jobban a West Side Story előadásával sem, amelynek lemezét Amerikából hozta haza egy barátom. Az óbudai gázgyár színpadán szerettük volna előadni. Fél évig készültünk rá; de a rendőrség már a főpróbán letiltotta a műsort, mondván, bőr-dzsekis huligánok ütik-verik egymást. Két évtizeddel később láttam aztán eredetiben a mozikban. Belekóstoltam a festészetbe is. Nonfiguratív stílusban készített képeimet burzsoá csökevénynek minősítették, mint kiderült, leginkább hőálló olvasztár- és buzgó fejőnő-tanulmányokat vártak volna tőlem. Sokáig nem jöttem rá, hogy miért lógok ki a sorból. Osztályidegennek minősítettek, és ez a bélyeg nagyon sokáig rajtam maradt.
Az óbudai Liversing zenekar az elsők között terjesztette az akkor renitensnek minősített nyugati beatzenét. Miként lett az együttes dobosa?
– A Beatlesszel kezdődött 1963-ban. Ma már azt sem tudom, hogyan akadtunk rá a sípládában a Radio Luxembourg adására; aztán minden vasárnap este a húszas toplistát hallgattuk. Varga László bará tommal - akivel óvodáskorunktól ismertük egymást - az Árpád Gimnáziumban Shoutérs néven bandát alapítottunk, ebben már Szendrődi Zsolt gitározott, aki a gimnáziummal egy épületben lévő Bláthy Ottó Technikumba járt. Zsolt külföldről behozott, ritkaságnak számító Hagström gitáron játszott, Lacinak viszont úgy eszkábáltunk össze deszkából és söprűnyélből egy basszusgitárt. Magunk gyártottuk az erősítőket, a hangfalakat, ebben Tar György technikushangmérnökünk volt az „agy". A gitárok pick-upjait telefonfülkékből ellopott kagylók mágneseiből raktuk össze. Üzletben semmit nem lehetett kapni; ma csak pénz kell egy bandának, és külön profi stáb dolgozik az imázsán. Szabó Lajos - szintén árpádos - személyében kitűnő ritmusgitárosra tettünk szert. Akkori énekesünket lecseréltük, jött Túry Árpi, a Mick Jagger-szerű fazon és frontember. Először kis Beatlesnek neveztek bennünket, majd egyre progresszívabb repertoárra - Animals, Them, Yardbirds, Pretty Things, Rolling Stones, Jimi Hendrix - váltottunk. A liverpooli irányzat előretörésével változtattuk a zenekar nevét Liversingre.
– Hogyan sikerült a zenekarnak elhelyeznie magát a kádári hatalom által szigorúan ellenőrzött világban?
– A „külvárosi", „proli" és ki tudja, milyen jelzőkkel felruházott Liversing sikere elvitathatatlan, a kulturális hatalom mégsem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a banda tehetséges zenészekből áll. Egyrészt a botrányok miatt. Az első bulikon pár száz ember szorongott, így nagyjából meg is telt az egykori Lajos utcai Ady Endre Művelődési Ház. Ki tudja, hogyan terjedt a hír, mert sem plakátokon, sem más módon nem hirdették, de tény: egyre nagyobb tömeg rekedt kinn az utcán, és ebből lettek a balhék. A Zuglóban található és jóval nagyobb befogadóképességű Danuvia Művelődési Házban sem volt jobb a helyzet. Ehhez jött az akkor még feltűnő, átlagosnál hosszabb hajunk, farmeröltözékünk, ami miatt számtalan vegzálás ért bennünket. Lépten-nyomon belénk kötöttek a rendőrök, bevittek, megvertek, belenyírtak a hajunkba. Később Túry Árpáddal együtt még Budapest
területéről is kitiltottak, bujkálnunk kellett. Akkoriban előre le kellett adni a műsorlistát a rendőrségen. Persze ez a lista sohasem egyezett a valósággal. Árpika fantasztikusan tudott üvölteni, sikítani, amellett kitűnően improvizált. Nemcsak fazonja, de színpadi
mozgása is emlékeztetett Jaggerre, amire magam is csak hosszú évtizedek után jöttem rá, amikor már lehetett élő Rolling-koncert-videókat látni. A zenekar szakított az addig megszokott színpadi viselkedéssel, a kottaállvánnyal, az egyforma öltözékkel, az egy
helyben álló muzsikálással. Óriási show-kat csináltunk: előfordult, hogy állva doboltam, Árpi pedig a színpadról belevetette magát az első sorban állók karjaiba. Ezek valóságos eksztázist váltottak ki a közönségből. Az illetékes szervek persze nem díjazták, a
társadalomra veszélyesnek ítélték. Pedig csak egyszerűen egy életérzésről szólt. Abban az időben úgy gondoltuk, hogy nekünk ez küldetésünk; minden este kicsit meghalni megyünk fel a színpadra.
– A fiatalok ideológiai neveléséhez a hatvanas években hozzátartoztak az úgynevezett polbeatfesztiválok, amelyek tartalmilag a szocialista rendszer magasabbrendűségét voltak hivatottak hirdetni. A dalversenyekre való benevezés lehetősége megosztotta a zenekart.
– A lemezgyár, a rádió és az egyre népszerűbbé váló televízió kapui csak óriási kompromisszumok árán nyíltak meg a - koncertközönség körében egyébként roppant népszerű - zenekarok előtt. Ahhoz, hogy oda bekerüljön az ember, meg kellett volna kötni ezeket a kompromisszumokat. Erre azonban nem volt hajlandó sem Túry Árpád, sem Varga László, sem én. A zenekarban éles vitákat gerjesztett, hogy a televíziós és a fesztiválszereplés miatt levágassuk-e a hajunkat, írjunk-e például Vietnamról polbeatszámot. Amit egyébként megtett Neményi Béla az Atlantisszal vagy Vámos Miklós a Gerillákkal. Én erre nem voltam hajlandó. Úgy éreztem magam, mintha kézen állva kellene lesz... no m magamat! Egyéniségem és neveltetésem arra predesztinált, hogy ha nem csinálhatom úgy ezt a dolgot, ahogy én akarom, akkor inkább nem csinálom. Ez - akkor még - egyáltalán nem a pénzről, a megélhetésről szólt, hanem annál sokkal, de sokkal többről. Akkoriban spontán alakult ki a különleges zenész-közönség kapcsolat. A zene elmondhatatlan hatást váltott ki a közönségből, viselkedése viszont minket inspirált. Más területeken éppen eleget manipulálták az embereket; ez a fajta zene és művelői pontosan azért voltak népszerűek, mert a spontaneitáson kívül egy életérzésből fakadó őszinteség vezette őket. Nemcsak magunkkal, hanem a közönséggel szemben sem lett volna tisztességes, hogy a zenekar szellemiségétől idegen baromságokkal lépjünk fel a tévében. Sem vendéglátós zenész, sem megélhetési muzsikus nem szerettem volna lenni, ezért inkább abbahagytam. A Liversing ezután a Demjén testvérekkel folytatta, de az már más történet.
– Mi lett a sorsuk a zenekar tagjainak?
– Varga László a vendéglátózás mellett döntött. Ez a nagyszerű muzsikus kiment Svédországba, zenei téren sikereket ért el. Ma Finnországban él, minden évben hazalátogat, akkor találkozunk. Túry Árpád faszobrászként dolgozik, gyönyörű munkái vannak. Féltettem, mert annak idején azt gondoltam, hogy ő lesz az első, aki ebbe bele fog halni. Hála istennek tévedtem. Polgári életet él, néha az öreg rockerek meghívják egy-két számra. Szabó Lajos a legjobb ritmusgitáros volt, akit valaha hallottam. Mikor kikerült a bandából, közlekedési mérnök lévén kisbusszal zenekarokat szállított vidéki haknikra. A hetvenes évek elején autóbalesetet szenvedett a Scampolóval. Rajta kívül mindenki túlélte. Szendrődi Zsolt még egy darabig egyedül cipelte tovább a Liversing nevet a
Demjén testvérekkel, később Charlie-val az Olympiában zenélt. Soha nem tudott a tudásához méltó, igazi elismerést szerezni.
– Az ön élete is fordulatot vett.
– Kitelt a három évem a bandában, a honvédséghez a sorozás ellenére sem kellett végül bevonulnom. Apám révén vonzódtam a természethez, az állatokhoz. Ahhoz, hogy ebbe az irányba mozduljak el, tovább kellett tanulnom. Akkoriban azonban ez csak a
középiskolából hozott ajánló pontszámok alapján volt lehetséges. Engem viszont soha senki nem ajánlott sehová. Második nekifutásra sikerült, de úgy, hogy közben elszegődtem vadásznak az ország másik végébe. 1971-ben kerültem a Vadászati Világkiállítási Irodához, innen Telkibe a vadbiológiai kutatóállomásra. A hetvenes években már vadászati szaklapokban publikáltam, így lettem hetvenkilencben főállású rovatvezető a Nimród vadászújságnál. 1992-ben új szaklap jött létre, a Magyar Vadászlap, amelynek a mai napig munkatársa vagyok. Az újságírók előbb-utóbb könyvet írnak; úgy döntöttem, hogy én is közreadom azokat a történeteket, amelyekre eddig valamilyen okból nem adódott lehetőségem.
- Renitens emberként hogyan tudott beleilleszkedni a társadalomba a rendszerváltozásig - és hogyan érzi magát most?
- Sehogy! Sem abba, sem a mostaniba nem tudtam beilleszkedni. A különböző korszakokat - bármennyire furcsa - mégis pozitívan éltem meg. Igyekeztem úgy rendezni magam körül a dolgokat, hogy ne roppantsanak össze. Ne roppanjak bele, mint például Radics Béla barátom, akit sikerült totálisan tönkretenniük, és szinte krisztusi korban kiszállt az élők sorából; vagy Szendrődi Zsolt, akinek „kijelölt útja" szintén nem volt sokkal jobb ennél. Kell hogy legyen stratégia a túléléshez, de legfőképpen humorérzék szükséges. Hogy valaki végül negatív vagy pozitív személyiségként éli meg az életet, az bizonyára genetikai adottság kérdése is. Életem során megtanultam, hogy mindig a helyükön kell kezelni a dolgokat, meg kell találni a kapaszkodókat, ahonnan nem hagyja magát lelökni az ember. Számomra ez volt a túlélés legfőbb stratégiája. A rendszerváltáskor például mindenki a csengőfrászról beszélt. Csak éppen arról nem szólt senki, hogy kint is voltak, akik döngettek és csöngettek. Olyan ez, mint a „jelentgetők". Azok már többnyire megvannak, csak éppen azok maradtak „pofátlanok", akiknek ezek a megtévedt és többnyire megzsarolt emberalattjárók oly szorgosan jelentgettek. Pedig inkább ez volna a lényeg. Nem értem, hogy egy országnak miért kell két részre szakadnia. Az embernek meg kell találnia azokat a kis szigeteket - magánéletében, szerelmében, barátaiban -, ahová félrevonul. Én ezt több mint negyven éve megtaláltam. Ebbe az intim szférámba pedig nem engedek be senkit és semmit. A régi világban is, ebben is ránk akarnak kényszeríteni olyasmiket, amelyek nekem nem kellenek, tőlem idegenek. Egy dolog van, amelyet eddig sem, ezután sem adok föl: ez pedig a magyarságom!
– Hamar felhagyott az aktív zenéléssel. Érez nosztalgiát?
– Nekem ez volt a fiatalságom. A zenélés helyett hamar megtaláltam azt, amit szerettem csinálni; ez kitöltötte az életemet. Húszéves korára emlékezve, hogy a csodába ne erezne nosztalgiát az ember? Olyan ez, mint az evolúció; nagyon fontos, hogy elraktározódjanak az emberré válás élményei. Férfiember számára a legmeghatározóbb az életben a 15 és 25 év közötti időszak. Ekkor születnek a mély barátságok, a mindent elsöprő szerelmek. Nálam a barátság akkoriban sokszor előbbre való volt még a
szerelemnél is. A liversinges „fiúk" nekem ma is ugyanolyan barátaim, mint akkor. Minden év augusztusában hazalátogat Varga Laci, ekkor összejön az egész banda és a „kemény mag". Jókat beszélgetünk, eszegetünk-iszogatunk. A másik alkalom
Szendrődi Zsolt születésnapja, ekkor egy óbudai borozóban tartjuk a találkozót. Lemezünk soha nem lehetett. Ami viszont tragikomikus: negyven év után egy kiadó megjelentetett egy koncertfelvételeinket tartalmazó Liversing-nagylemezt - bakeliton. Íme, egy megmaradt ujjlenyomat... Hegedűs István