Jövendölés a Tisza védrendszerének összeomlásáról (Magyar Nemzet)

Az árvízszintek emelkedése megkövetelné, hogy újabb egy méterrel emeljük a töltéskorona magasságát és a keresztező infrastruktúrát. Ez meghaladja a gazdaság teljesítőképességét. A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének sikerként elkönyvelt kudarca azt jelzi, hogy az árvizek lefejezésére, az árvízcsúcsok egy méterrel való csökkentésére sem vagyunk képesek. Ilyen körülmények közt a Tisza mente a szó legszorosabb értelmében Isten kezében van. A töltések csak a legközelebbi rendkívüli árvizekig állnak, állhatnak fenn. Mi történt velünk? Hogyan juthattunk idáig? Pár éve igen érdekes tájtörténeti kutatást folytattak a Bodrogközben, amelynek eredménye sokaknak meglepő volt. Röviden összefoglalva: az elmúlt öt-hatezer évben a természetes növénytakaróban meglehetősen alacsony volt a mocsári növények aránya. Helyszíne válogatja, mégis, e területen, amely közismerten egyike volt az Alföld legmocsarasabb vidékeinek, a mocsári lápi növényzet aránya 5-15 százalék körül mozgott, és a legrosszabb helyeken sem érte el a 20 százalékot. Ez az arány egészen a XVI-XVII. századig fennállt, utána elkezdett tartósan és erőteljesen megváltozni. A XVIII. század végére már 30-50 százalék körül mozgott, a XIX. század közepére pedig elérte a 60 százalékot.
Mit láthatunk, ha a számok mögé nézünk? Csupán azt, hogy természetes körülmények között a Tisza ártere nem elvadult mocsár. A folyók rendszeresen kiöntenek ugyan, ám az évi rendes árvizek mindössze 5-15 százaléknyi vízi világot táplálnak. A terület többi részét e vizsgálatok szerint az erdők uralják. Jelen vannak még a rétek és persze a települések, kertek, szántók is. De amíg az erdők kiterjedése 80-90 százalékra tehető, az egyéb formációk a maradék 10-20 százalékon osztoznak. A helyzet az erdőirtásokkal változik meg. A XIX. századi vízi világ nem a természet ingyen ajándéka volt. Kialakulásáért nemzedékek sora dolgozott, irtotta az erdőt, vízimalmokkal, gátakkal, töltésekkel akadályozta a vizek szabad futását, mocsarasította el saját életterét. E beavatkozássorok káros hatásait sokan látták. És tanakodtak is, mit kellene tenni. A kérdésben számomra a legérdekesebb Vedres István véleménye volt, aki szerint a folyókat gátak közé szorítani és így az árvizekét felduzzasztani nem szabad. Nem, mert emiatt az árvizek szintje folyamatosan emelkedni fog, hiszen a vizet a gátak önmagukban nem fogják meg. Ehhez egy egész hadsereg összehangolt munkájára lesz majd szükség, és ez sem lesz elegendő ahhoz, hogy a vizeket a gátak között tartsa. És a végső érv: ekkora terhet nem rakhatunk unokáinkra.
Vedres Istvánnak igaza lett. Az árvízszintek folyamatosan emelkednek, és az emeletnyi magasságokba duzzasztott árvizek gátak között tartására valóban egy hadseregre és egy kisebbfajta háború teljes költségvetésére van szükség. Hátra van azonban a jövendölés utolsó mozzanata, amikor is a gátak ennek ellenére elszakadnak, és a vizek a Tisza mentén élők végromlását okozva kitörnek egykori árterükre. Nos, erre sem kell sokáig várnunk.
Amikor a XVI-XVII. századra az Alföld ártéri erdeinek nagy részét kiirtották, olyan vízi világot teremtettek, amelynek felszámolására a kor technikai eszközei mellett képtelenek voltak. A megoldás lehetősége az első perctől kezdve adott volt, de ezt sem a technika fejlettségi szintje, sem a gazdaság teljesítőképessége nem tette lehetővé. Így aztán csak az 1600-as évek elején még nem a folyók partján-, csak a törvénykönyvekben jelent meg a töltésezés. A XIX. század közepére lehetővé vált a nagy mű megalkotása, és a század második felében ennek létrehozására alkalmassá vált az eszközrendszer. Különösen a gőzszivattyúk révén, és lehetővé tette ezt a gazdaság teljesítőképessége is. Azonban - és ezt jól látta Vedres István - az árvízszintek oly mértékben emelkedtek, hogy az árvizeket a rendelkezésre álló erőkkel megfékezni nem lehetett. Ennek a folyamatnak esett áldozatul Szeged városa. Ha végigtekintünk a szabályozások történetén, láthatjuk, hogy egyetlen XX. századi árvizet sem tudtunk volna a gátak között tartani a XIX. század erőforrásait és eszközeit használva. Ehhez igen komoly gazdasági növekedésre és technikai fejlődésre volt szükség. Egyfajta fegyverkezési versenybe kényszerültünk tehát. Egyik oldalon ott a folyó, a folyamatosan emelkedő árvizek réme, a másik oldalon az egyre több erőforrással, egyre hatékonyabb „fegyverekkel" védekező ember. És a XX. század végén elérkeztünk e verseny újabb fordulójához. Ahhoz, hogy a Tisza mentén élők biztonságban érezhessék magukat, a gátakat és a keresztező infrastruktúrát újabb egy méterrel meg kellett volna emelni. Ez azonban messze meghaladta a gazdaságunk teljesítőképességét. Ekkor kerestek a szakemberek más megoldást. Alakítsunk ki tározókat, növeljük a lefolyást, és ezzel csökkentsük egy méterrel az árvizek szintjét. Ezt az elképzelést nevezték a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének, amelyben 2013-ig tizenegy tározót kellett volna építeni. Most, 2009 küszöbén láthatjuk, e terv végrehajtása is meghaladja gazdaságunk teljesítőképességét. Alulmaradtunk a versenyben. A Tisza völgyében egyre komolyabb és egyre fenyegetőbb az árvízveszély, és a jelenlegi helyzetben egyre kevesebb az erőnk.
Most ne szóljunk arról, hogy a vizek elvezetése hová vezetett a homokhátságon, a Tisza mellékén, most ne említsük, hogy az okszerű vízgazdálkodás során elvezetjük a víztartalékainkat, hogy hozzá sem nyúlunk a folyó másodpercenkénti 2-3000 köbméteres vízhozamaihoz, ellenben a másodpercenként 70-80 köbméter hozamú vizeket kíséreljük meg visszatartani és felhasználni. Csupán e fegyverkezési versenyre összpontosítsunk, és tegyük fel magunknak a kérdést: miért is kell nekünk továbbmennünk ezen az úton? Molnár Géza - A szerző a Szövetség az Élő Tiszáért szakértője