Falujáráson az ember mindig új élményekkel gazdagodik: emberekkel ismerkedünk meg, akikkel egyébként talán nem is találkoztunk volna és olyan kalandokba keveredünk, amire nem számítottunk még elinduláskor. Így történt ez nemrég pusztaedericsi falujárásunk alkalmával is.
Varga Béla, kedves vendéglátónk invitált meg minket pincéjébe, ám a hegyre való feljutás már egy túlélő expedícióval ért fel, betontalajhoz szokott lábainkat szedve vártuk a hegyimentők és a bernáthegyi kutyák megjelenését, mindhiába. Béla bácsi hegyén már rendeztük erősen próbára tett fizikumunkat és a jó melegben olvasztottuk fel fagyos élményeinket.
Ugyan figyelmeztettek falujárásban gyakorlott kollégáim, hogy a tűsarkú csizmát és a rövid szoknyát hagyjam otthon, mert mindenféle csapadékra, talajra és földrajzi formára (hegyre, völgyre) számítani lehet egy-egy ilyen eseményen, mégsem gondoltam volna, hogy olyan kalandok várnak rám a nap folyamán, ahol még a bukósisak is szükséges lehet.
Nem sokkal ezután megérkezett a felmentősereg, igaz, késve, hiszen már felértünk a pincéhez, ám a 78 dzsipből álló konvoj sofőrjei felajánlották, hogy megmutatják nekünk, hogy is kell itt, a pusztaedericsi hegyen közlekedni.
Béla bácsi borától megbátorodva szálltam be az egyik kocsiba, nem is sejtve, micsoda kalandok várnak rám. Sofőröm, kalauzom és az ezután elkövetkezett percekben az életemért felelős Lenner István társaságában vágtam neki az erdőnek.
- Az övet kössük be, van itt egy bukósisak is hátul, de talán nem borulunk fel, azt csak néha szoktam - bíztatott már az elindulás pillanataiban, miközben én már meg is bántam, hogy magamra csuktam az ajtót. De ekkor már nem volt visszaút, a fák között száguldottunk, ágak csapódtak a szélvédőnek és a kocsi oldalának, én pedig reflexből próbáltam elkapni a fejemet. A dzsip irányíthatatlannak tűnt, még szerencse, hogy a sofőröm megnyugtatott, hogy ilyen havas talajon egyáltalán nem fognak a kerekek, csak sárban vagy száraz földön. Kapaszkodtam én mindenbe, amibe tudtam, miközben imádkoztam, hogy épségben visszajussunk. Egy hatalmas emelkedőhöz értünk, ami teljesen függőlegesnek tűnt és ahol az előttünk menő autók számomra hihetetlen módon mind feljutottak. Aztán mi következtünk, első nekifutásra nem sikerült, másodszorra pedig úgy pörögtek a kerekek, hogy én már láttam a fényt az alagút végén és éreztem, hogy az autó olyan messze van a vízszintes helyzettől, hogy ha most nem borulunk, akkor soha!
Legnagyobb meglepetésemre István újra vízszintesbe hozta a dzsipet, tehát mégis sikerült feljutnunk az emelkedőn, bár én a biztonság kedvéért, még pár percig nem nyitottam ki a szemem.
- Ugye, hogy felpörgeti az emberben az adrenalint? - kérdezte sofőröm és én csak bólogatni tudtam, mert a számat nem mertem kinyitni, hátha egy bukkanónál még a nyelvemet is elharapom.
Mint megtudtam, ezek az autók nem gyáriak, mindegyik át van alakítva, különben nem bírnák ezeket a hegyi meneteket - száz lóerőt is magukba foglalnak ezek a BMW motorok, így persze könnyű a hegyen közlekedni. A környék fiataljainak kedvelt időtöltése egyébként, kertek alatt bárhova el tudnak jutni, volt olyan, hogy a Zalán is átvágtak, ám igyekezni kell a folyón, mert ha nem sietnek, beömlik a víz az autóba. Még Somogybabodba is eljutottak, az off-road versenyen az egyik sofőrűk, Jeromos már többször jól szerepelt.
Próbáltam betekinteni a többi autó ablakán, vajon a kollégáim hogy viselik a túrát, ám csak a kiáltozásaikat hallottam, abból meg arra következtettem, hogy átadták magukat az élménynek Mivel mi voltunk a karaván végén, utoljára mentünk át két fa között, ahol mindenki túljutott, de úgy látszik, hogy mi termetesebbek lehettünk, mert bizony beékelődtünk és a kerekek csak pörögtek, nem akartak kivinni minket szorult helyzetünkből. Ám ismét alábecsültem az autó erejét és István ügyességét, kikeveredtünk a fák közül és utolértük a többieket.
A túra után úgy szálltam ki az autóból, hogy percekig nem hittem el, biztos talaj van a lábam alatt. Tántorogtam, mint aki most tanult meg járni, de azért mindenkit megnyugtattam, hogy semmi gond, még a fantasztikus élmény hatása alatt vagyok! Horváth Viktória