2009. március 4. - Folyóról, vízlépcsőről, természetről lesz szó, nagy ívben, óvatosan fordulok rá, mert rossz tapasztalataim vannak. Persze, milyen vitával kapcsolatban lennének jó tapasztalatai az embernek 2009-ben Magyarországon? Hol ne találkozna primitív előítéletekkel, nyereségvágyból elkövetett hazudozással, üres, buta hangoskodással, sunyítással, vörös fejű anyázással? Vízügyekben volt már néhány odavetett mondatom korábbi cikkekben, szinte mindre jött is válasz azonnal; felháborodott, arrogáns válasz, sok tudományos fokozatos, érdemes vízmérnököktől, akadémikusoktól többnyire (valószínűleg a magyar akadémián van a legtöbb vízépítő a világon - lesz ez még így se), akik mindannyiszor - sajnos: megszokott módon - a tudományos fokozatokat próbálták használni érvek helyett, soha egyetlen érdemi mondatot nem engedtek meg. Hál' istennek 2009-et írunk, mégis halad a világ előre, és már nem érnek címlapot az ilyen puffogások, elférnek olvasói oldalon, két dögöljön-meg-Orbán Viktor mellett.
Ezért is fordulok most óvatosan. Vízlépcsőkérdésekben éppen úgy két, antagonisztikus táborra oszlik a téma iránt érdeklődő magyarok halmaza, mint ahogy annyi más kérdésben. Aki nem szeretne betonszörnyeket látni a folyókon, az életidegen, haladásellenes méregzöld fundamentalista, aki nem képes megérteni a tudomány érveit. Aki duzzasztót szeretne, az pedig betonfetisiszta környezetpusztító, őskomcsi, korrupt profithajhász.
Előrebocsátom, én az első csoportba tartozom, az életidegen méregzöldek közé. Annak ellenére, hogy a környezetvédő mozgalmak ideológiája nemhogy nem vonz, de nagyon is riaszt, sőt hajlamos vagyok egyetérteni Vacláv Klausszal, aki szerint az enviromentalizmus benyomult az elbukott bal- és jobboldali kollektivista ideológiák helyére, és ma már az egyik legveszélyesebb eszme, amellyel a szabad világnak szembe kell néznie.
Egyébként az atomenergia sem idegesít, a hízottliba-májért pedig egyenesen odáig vagyok, bár eszembe nem jutna kínozni semmilyen állatot, roppantul sajnálom a csirkegyári csirkéket, és a frász kitör a génmódosított kukoricától. A felszíni folyóvizek pedig mágikus hatással vannak rám. A Tisza mellett születtem, és ma is otthon érzem magam bárhol a folyó közelében, Tiszabecstől Szegedig, elő is fordulok, nagyon gyakran, több időt töltök a Tisza partján, mint bárhol másutt az országban a lakhelyemet kivéve. Megmagyarázhatatlan és mély vonzalom ez. Hagyjuk.
Lényeg a lényeg: ezért érdekel különösképpen a Tisza sorsa, ezért keserít el szörnyű ökológiai állapota, pusztuló faunája, szennyezettsége. Ezért lepődöm meg és háborgok, amikor korábban már nyilvánvalóan csődöt mondott technikákkal próbálják még jobban megnyomorítani a folyót ilyen vagy olyan szükségletre hivatkozva. Néhány napja újból elővették a csongrádi duzzasztó brilliáns ötletét. Milyen meglepő: a szakaszmérnök, aki már a beruházás előkészítését is tervezte. Milyen meglepő: lelkesen támogatják a helyi politikai vezetők, állami milliárdokat várnak a meglehetősen mostoha sorsú vidékre (aztán majd választói hálát is várnak, de az más tészta).
Amikor a magamfajta, Tisza-ügyekben lelkes, figyelmes és tájékozott laikus hallgatja a vízlépcső melletti vadiúj érveket, nemcsak hogy gyanút fog rögtön, hanem szabályos dührohamot kap attól, hogy ilyen nevetséges módon próbálják átverni.
A környezetvédőkkel eddig legkevésbé sem szimpatizáló vízügyesek megpróbálnak lépést tartani a korral, a vízlépcső mellett felhozott érveik között már első helyre tesznek egy környezetvédelmit: duzzasztani kell, mert jaj, nyakunkon a globális fölmelegedés, a talajvízszint csökken, az Alföld si-va-ta-go-so-dik. Igaz. A Tiszán eddig már épült két duzzasztó, a tiszalöki 1954-ben és a kiskörei 1973-ban, a talajvízszint-csökkenést ezek nem állították meg, sőt a nagyszerűen kitalált árvízvédelmi rendszerrel együtt inkább okozói a kiszáradásnak.
A föld alatti vízfolyások szabályozása egyelőre megoldhatatlan feladatnak tűnik, a felszíni vizek duzzasztásával, terelésével, manipulálásával az ilyen bonyolult vízrendszerek nem tarthatók karban. Ezzel szemben tény, hogy a több mint százötven éve megtervezett, Vásárhelyi nevével fémjelzett szabályozási rendszer - amely paradigmát a mai vízügy is követi, lásd: Vásárhelyi-terv, Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése és a többi - teljesen tönkrevágta az Alföld vízháztartását.
Bizonyos területeit elsivatagosította, más területeit belvizeknek tette ki. Vásárhelyiék annak idején természetesen a kor társadalmi és gazdasági elvárásainak próbáltak megfelelni: a parasztság és a nemesség földéhsége, a megnövekvő európai gabonapiacot kiszolgálni próbáló mezőgazdaság igénye diktált, és olyan szűkre szabták a folyó árterét, amilyen szűkre csak lehetett. Kit érdekelt akkor, hogy tönkreteszik természetes védekezőrendszerét, életterét?
Ma már rég nincs szükség ennyi földre, ott állnak azok parlagon, részben kiszáradva, részben a belvizektől vagy az öntözéstől elszikesedve. De a vízügy képtelen szabadulni a Vásárhelyi-paradigmától csak egyre magasabb és magasabb gátakban gondolkodik, egyre cifrább védművekben, és árvízvédelem néven egyre nagyobb árvizeket generál, a globális felmelegés és kiszáradás közepén. Visszatérve arra két duzzasztóra, amelyet óriási pénzekért építettek annak idején. Akkoriban még nem volt globális felmelegedés, mindent vitt a gazdasági érdek. Energia kellett és öntözés.
Mindkét vonalon teljes a kudarc. Energiát ezek a síkvidéki művek alig-alig termelnek, talán anynyit, hogy a gátőrnek nem gyertyával kell világítania éjszakánként. Az öntözés sem jött be: a Tisza hordalékos, oldott ásványi anyagokban rendkívül gazdag vize földuzzasztva, megtorpantva a nyári hónapok alatt annyira betöményedik, hogy ha öntöznek vele, a talajt menthetetlenül szikesíti. Nem is öntöz már senki. Pénz sincs rá. Energia, öntözés kilőve, a harmadik duzzasztóra már új érvek kellettek. És jön a legnagyobb kedvencem, a Duna-betonozók slágere, a hajózás. Hogy nemzetközi vízi utak kellenek, mert az európai, korszerű és környezetbarát.
Ez a legsúlyosabb csúsztatás, amit a betonisták elkövetnek. Az az európai folyami hajózás ugyanis, amelyre olyan nagy elánnal hivatkoznak, egész egyszerűen nem létezik. Illetve nem úgy. Az európai folyami hajóforgalom több mint kilencven százaléka tengeri kikötők környékén, a torkolatvidékeken zajlik.
Tulajdonképpen egyetlen igazi folyami hajózó útvonal létezik egész Európában: a Rajna-Majna-Duna-csatorna, ez is brutális ökológiai problémákat jelent egyébként Németországban és Ausztriában, nem győznek újabb és újabb műtárgyakat építeni súlyos eurómilliókért, hogy a korábban épített műtárgyak káros hatásait kivédjék. Hal így sem maradt, szinte egy darab sem a vízben.
És van még egy érv, amit minden alkalommal elmondanak a hajózás mellett, pedig már egy évtizede nem igaz: hogy ez lenne a legkörnyezetbarátabb szállítási mód. Legföljebb, ha környezeti kárnak csak a légszenyezést tekintjük, ami azért izmos hülyeség. De már úgy sem.
A kilencvenes évek óta a legsterilebb számítások szerint is a vasút a leggazdaságosabb: egységnyi befektetett energiával, egységnyi tömeget vasúton lehet legmesszebbre szállítani. Ja, és a hajózás korábban is csak akkor volt olcsó, ha a mederkarbantartások, a szabályozások költségét elfelejtették odaszámítani. Úgy könnyű. A folyami teherhajózás most is jelentéktelen a nem tengerparti országokban, és a Tisza mentén sem lesz jelentős soha, aki az ellenkezőjét állítja, az egyszerűen nem mond igazat. Még csak olyan ipari kapacitások sincsenek a környéken, amelyek ki tudnák használni.
A duzzasztás melletti további érvek, hogy teremt néhány munkahelyet, idegenforgalmat generál (nem generál: még a Velencei-tónál ötször nagyobb kiskörei tározó, a Tisza-tó mentén sem sikerült igazán jelentős idegenforgalmat kiépíteni harminc év alatt, mit várunk akkor majd alig pár méteres duzzasztástól?), még ennyire sem vehetők komolyan. Egy dologgal kecsegtetik a környéken lakókat: kis pénz juthat a nagy betonozásból. De ha csak simán szétosztanánk azt az irdatlan lóvét, amit egy ilyen beruházás benyel, mindenki sokkal jobban járna.
Az élővizeket pedig nem szabad csak vizes mérnökökre bízni, házat sem vízvezeték-szerelővel építtetünk. Uj Péter
