2005. január 12.
Tizenegy nyúl, hat fácán és három róka távozott az örök vadászmezőkre
Évek óta fogy a mezei nyúl, melyre még régen november 1-jétől február 28-ig szabadott vadászni. Ma Fejérben csak azok a „szerencsés" társaságok lőhetik, ahol vadkárelhárítás miatt engedélyezik. Barátommal fellélegzünk, - elsősorban amiatt, hogy nem hajtottunk föl reggel egy féldecit - mikor meglátjuk a vadásztársaság gyülekezőhelyén, Mezőszilason a rendőrök Niva gépkocsiját.
Lángi Lajos alezredes és Pécsi Zoltán ugyanis minden vadászt megszondáztat, és ellenőrzi mindenkinek a fegyvertartási engedélyét, annak orvosi érvényességét, valamint a puskák „műszaki bevizsgálását" igazoló okmányokat. (A kutyák megússzák, rájuk nem vonatkoznak az emberi zord törvények.)
Nyúlra és fácánra megyünk a falu határában, huszonöt vadász és a hajtók, előbbiek a Mezőföld Vadásztársaság tagjai.
Rövid eligazítás után Sáfrány Zoltán elnök elköszön és hazamegy, nem azért mert ő ivott volna alkoholt, hanem más dolga lévén vasárnap nem jön velünk vadászni.
Így Ferenci István vadászmester vezeti a hajtásokat, irányít, kiabál (nem velünk, hanem kutyáival) és igyekszik eredményes terítéket szervezni.
A 64-es főközlekedési út mellett állunk fel egymástól mintegy ötven méterre Dég szomszédságában, innen lesz a gyaloglás Alsóbogárd irányába a szántáson. Nem lesz könnyű menetelés - valaki meg is jegyzi, hogy Waterloo ehhez képest sétagalopp volt - mert viszonylag enyhe az idő, és a felpuhult szántáson az ember csizmájára darabonként két kiló sár ragad. Mielőtt tévesztenék, és füllentenék, illetve sajnáltatnám magam, én nem taposom a sarat, mert az öregek és a „bénák", nevezetesen a „sunnyogó brigád", élén a nyolcvanhárom éves Magyar Miska bácsival, Márkus Zolival, jómagammal és egy fiatalabb sofőrrel egy Toyota terepjáróban kucorogva mindig a hajtás elébe megyünk leállni, hogy a szaladó nyulak útját álljuk, nem szépszóval, hanem puskákkal.
Négy éve nem lőttem nyúlra, ezt el lehet felejteni, nem úgy mint az ABC-t, így hát eléggé izgatottan kémlelem az előttem lévő szántást és lucernát, melyen jobban látszik a barna répafaló mint a fekete háttérben.
Fél óra múlva iszkol is egy, s pont felém. Nem vesz észre, mivel nem mozgok, és hátterem a levelét hullajtott fasor, igyekezne szegény a takarásba. Mit szegény? Duplára úgy elhibázom, hogy majdnem sírva vágom földhöz a flintát, pedig nem az volt a hibás. Megcélzom a szembe futó nyúl fejét, mely éppen elég dőreség ahhoz, hogy a sörétraj a feje fölött süvítsen, mert úgy kéne elhúzni a ravaszt, hogy a nyulat lássam, azaz „belefusson" a lövésbe. (Szembe repülő fácánnál pont fordított a helyzet, ott az a jó, ha a ravasz elhúzása pillanatában nem látom a madarat, azaz az elébe húzott puskacső takarja.) Dühös vagyok magamra, ám Hubertus, a vadászok védőszentje küld még egyet. „Most bukfencezel" mondom magamban, és beengedem vagy huszonöt méterre. Puskám „csütörtöközik", eltört az ütőszög rúgó. A napom el lett volna szúrva, ha Miska bácsi nem adja kezembe Merkel húszasát, meg öt patront, mondva: b....k én lőni Gabikám, elfáradtam. A harmadik hajtásban aztán felbukfenceztetek egy bundást, így helyrebillent a lelkivilágom, Miska bácsié meg a kocsmában, amikor egy unicummal honorálom a csodapuska bérleti díját.
Gabnai Gábor