Van ilyen? Létezik még jó hír annyiféle válsággal sújtott világunkban és különösképp hazánkban, ahol a jelen gondjait a jövőtől való félelem is súlyosbítja? Van olyan értékrend a mai Magyarországon, amelyet szocialista és fideszes képviselők, katolikus plébánosok és szakszervezeti vezetők, zöld aktivisták és pénzügyi szakértők közösnek fogadnak el? Létezhet négypárti grémium, amelyben mindenki bizalmat szavaz egy szocialista politikusnak, s ahol ugyanakkor az egyházak pozitív szerepének hangsúlyozása is természetesnek számít?
Aki annyi rossz hír, katasztrófa-forgatókönyv és közéleti mocskolódás után ilyesféle jó hírre vágyik, annak szívből ajánlom a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács által szerkesztett, közel száz oldalas Jövőkeresőt, amelyet a Tanács honlapján bárki elolvashat és letölthet magának. A dokumentum hivatalosan a fenntartható fejlődés globális és hazai problémáiról szól, de valójában sokkal szélesebb körben elemzi a magyar társadalom jelen állapotát és várható jövőjét. S ami még ennél is üdítőbb, maszatolós közéletünkben ritka egyértelműséggel ad közre egy merész programot az „értékőrző, értékteremtő társadalom” megteremtésére. Egy olyan társadaloméra, amely a GDP mérőszámain, az egyoldalú profit-hajhászat, a kamatos kamat és a környezetpusztító gazdálkodás kényszerén túllépve igazságos, etikus és ugyanakkor pénzügyileg is fenntartható – például a költségvetési deficitet elutasító – rendszert valósít meg. S amellyel kapcsolatban a Jövőkereső még olyan szavakat is leír, amelyek ma már nem hogy közéleti dokumentumokban, de még „modern” szerelmes regényekben sem nagyon fordulnak elő: csak a „kölcsönös szeretet és nagylelkűség, egymás tisztelete és megbecsülése” lehet alapja egy fenntartható és élhető magyar jövőnek.
A Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanácsát Szili Katalin, az Országgyűlés akkori házelnöke hozta létre, de létrehozásában jelentős része volt a Fidesz-KDNP képviselőjének, Nagy Andornak és sok más politikusnak, tudósnak, közéleti személyiségnek, a zöldeknek, megannyi szakma és szervezet delegáltjának is. Nemes dolog, hogy a politikai megosztottság és a szakmai sovinizmus szabdalta magyar közéletben ilyen különböző hátterű emberek egy asztalhoz tudnak ülni, s például egyhangú szavazással tiszteletbeli elnökké hajlandók választani a házelnökségről leköszönt Szili Katalint. De ez önmagában csak gesztus, ünnepi fegyverszünet a hétköznapok gyilkos csatái közben.
Ami a protokolláris gesztusnál és az emberi hangnál sokkal fontosabb, az maga a Jövőkereső című vitaanyag. A dokumentum – bölcsen – viszonylag röviden foglalkozik a globális problémákkal, hiszen azokkal kapcsolatban sok okosság leírható, szép közhely megfogalmazható, de Magyarországról viszonylag keveset tehetünk a megoldásukért. Annál gazdagabb és izgalmasabb a rövid globális bevezető utáni magyar anyag. Ez mindenfajta politikai elfogultságtól mentes, tárgyilagos és részletes képet ad a magyar társadalom jelen állapotáról. Rendkívül izgalmas az a megállapítása, hogy míg össztársadalmi értékként az anyagi jólét fokozása (lásd még GDP) a legfontosabb cél, addig az egyének magánemberként testi, szellemi és lelki egészségüket, családi boldogságukat és a mindennapok biztonságát előbbre sorolják a több pénz megszerzésénél. Vagyis nyilvánvaló ellentét van a rendszer filozófiája és polgárainak egyéni vágyai között. Amíg a társadalmi és gazdasági rendszer alapvető célja a profit maximalizálása, addig a humán és környezeti értékek szükségszerűen háttérbe szorulnak.
A jelenlegi rendszer végső soron a múlt és a jövő kizsákmányolásával tudja fenntartani magát. Egy-két generáció alatt elégeti a sok millió év alatt felgyülemlett fosszilis energiát, olcsón feléli a természeti erőforrásokat, ugyanakkor a környezeti károkat a jövő nemzedékekre terheli. A Jövőkereső azonban a szokott „nemzethalál”-víziókkal szemben szakmailag árnyalt és korrekt képet ad jelenünkről. Nem titkolja el a pozitív folyamatokat sem: csökken a csecsemőhalandóság, az uniós átlagnál alacsonyabb az üvegházhatású gázok kibocsátása, nő az erdők területe, mérséklődik a hulladék mennyisége és egyre egészségesebb a magyarok étrendje. Vízkészleteink egyelőre messze meghaladják az igényeket, s a hazai talaj is döntően megfelelő minőségű. Az egy főre jutó energiafogyasztás (talán a válság legmélyebb hónapjait leszámítva) ugyanakkor folyamatosan emelkedik, csökken a gyermekáldás és nem javul a társadalom egészségi állapota. Érdekes adat, hogy a külföldi tőke sokat kárhoztatott jelenlétével párhuzamosan egyre nő a külföldön kihelyezett magyar tőke is, s a legtöbb magyar befektetés éppen Szlovákiába irányul. Aki ezeket az adatsorokat végigolvassa, az lényegesen más Magyarországgal találkozik, mint amiről a politikai hisztéria habzik. Ennek a valódi Magyarországnak is megvannak a maga problémái, hosszú távú hatásaikban olykor súlyosabbak is, mint amiről a napi botrányok szólnak, de megoldásukhoz nem ilyen vagy olyan pártpolitikára, hanem az egész magyar társadalom értékváltására, egy új gazdasági-társadalmi rendszer megalapozására lenne szükség.
A vitaanyag még formálódik, hiszen a fenntartható fejlődés tanácsa sem zárta még le teljesen, ezután következik a társadalmi vita és reményeink szerint egy országgyűlési határozat elfogadása is. A tanács egyik őszi ülésének az volt a legizgalmasabb pillanata, amikor egy ismert gazdasági szakember és a hazai környezetvédelem egyik legkiválóbb személyisége csapott össze – rendkívül kulturáltan, de annál fontosabb kérdésről. A gyáriparosok képviselője néhány, számára zavarosnak látszó közgazdasági fogalmat kifogásolt a szövegben, mire az ökológus úgy válaszolt, hogy valóban, a jelenleg uralkodó közgazdasági tanítás és a fenntartható fejlődés kizárja egymást. Végső soron a társadalomnak kell eldöntenie, hogy az egyoldalú profittermelésre irányuló modellt, vagy a testi-szellemi egészséget és a természeti értékekben gazdag környezetet választja-e?
Könnyen lehet persze, hogy a választások hullámverése papírhajóként sodorja el a Jövőkereső vitaanyagát. De a kéziratoknak az a sorsuk, hogy megmaradnak és túlélnek megannyi hatalomváltást. Akinek elege van a pártpolitikai gyűlölködésből, aki mer hinni egy igazságosabb társadalomban, az bármikor elolvashatja és számon kérheti a politikusokon, gazdasági szakembereken, tudósokon és a média munkatársain – az úgynevezett „eliten” -: ha mindezt tetszettek tudni, akkor mit tettek érdemben a fenntartható fejlődéséért?
Hegyi Gyula